A kezem
Azt mondta, sápadtan, a
kezemet figyelve, hogy a terhes
nők gyönyörűek.
Hogy ő ezért szeretne egyszer
gyereket szülni. És talán mindegy is,
hogy kinek. Én pedig megálltam, mert
a sóhajok elhalványodtak.
„Elmentél?” kérdeztem, mert semmi
más nem jutott eszembe, ő pedig
nevetett, hogy ha akarom, szül nekem
gyereket.
„Inkább ne”
kezdtem bele lassan
megfontoltan
„mert ha olyan gyönyörű lennél, azt
nem bírnám elviselni.”
Újra nevetett, majd lehunyta a szemét, és
óvatosan vezetni kezdte a
kezemet.
Tíz perccel később azon gondolkoztam,
hogy egyre gyönyörűbben színleli, de hogy
tulajdonképpen mit is,
azt még mindig nem tudom.
Előjegyzés
Álmomban rám hullott az
összes könyvünk, jelezve,
ha egymást nem,
őket sem
birtokolhatjuk többé.
Betelefonáltam minden
antikváriumba, ahol valaha
együtt megfordultunk, de
senki sem emlékezett ránk.
Azt mondták, hogy még a
szőke fiú, igen, rá talán,
mintha látták volna is a minap.
De én nem voltam ott.
Aztán felhívtak régi
iskolámból, hogy szeretnék,
sajnálják, de kénytelenek,
visszavonni a jogomat az
olvasástól.
Így most betűket keresek
egyedül egy dohos szobában,
miközben abban sem vagyok
biztos, mik azok.
És valaki
egy kockás nadrágban félénken
beszól a résnyire nyílt
ajtón,
hogy elkelt minden könyv, amire
valaha előjegyeztem.
Ráncok
Ma a ráncaidról akartam írni.
Vizet engedtem a vasalóba
néztem egy darabig a gőzt
rémülettel
gondolva rá hogy
ő véget vethetne nekik.
Egy darabig járkáltam a
lakásban
mert ez szebb szó
valahogy a háznál úgyhogy
ilyenkor szabad hazudni.
Próbáltam elkèpzelni amikor
még nem voltak
a következő
pillanatban pedig már
igen.
Hogy milyen lehetne ott
élni. Azokra a
mikroorganizmusokra
gondoltam akik
ott telepedtek le és hogy ez
milyen egyszerű boldogság.
Hogy ott milyen
könnyű lehet
boldognak lenni erre
gondoltam
mérgesen és hogy ha a
boldogság könnyű az
mit jelent?
Vannak dolgok amiket már
annyira nem értek hogy
még a korhadt
borfoltos asztalunk mellett
sem tudnék róla
beszélgetést
kezdeményezni.