Kentaur, a tanácstalan
„… a szenvedés jobbá teszi az embert…”
(Raduan Nassar)
Világtalan bolyongása során ismeretlen erő
óvta lépteit, holott nem vágyott a gondviselés
ölelő karjára, sem ritka zuhanásai alá az
istenek terítette puha pázsit selymére, a régi
időkre vágyott, amikor úgy néztek rá a világban,
hogy attól sajnálni kezdte önmagát, mielőtt
kivonult volna magányos remetebarlangjába,
ahol favágással, faragással, élelemgyűjtéssel
töltötte napjait, szemlélődve a természetben,
s nem kalandozott a múlt maszatos emlékeiben,
de most jobb lett volna az is, ha nem kísérti
tétova lépteit az ördög pénztárosának hiúz
tekintete, üres szemgödrei mögött a koponyája
hátsó falára égve mindörökre, ha nem űznék
álmaiban is a felbérelt íjászok, csak hirtelen
halált óhajtott immár, de tudta, sarkában járnak
mind, a múlt és a jelen árnyai, észlelte az íjak
húrjának ritka pendüléseit, s várta a nyílvesszők
becsapódását, ám csak a levegőben suhanó pálcák
hangját hallotta arca mellett, miközben egy démoni
alak csörgette fémperselyét valahol a háta mögött,
ez is az ördögi terv része volt, kínjainak hosszúra
nyújtása, mígnem egy hajnalon megérezte, hogy
körbevették, oly közel, hogy lélegzetük az arcába
csapott, végre, sóhajtotta, s pár pillanattal később
eszmélt rá, hogy váratlanul elhallgatott a
fémpersely csörömpölése…
Kentaur, az elmenő
„Ahová könnye hullott, nem nőtt többé fűszál.”
(John Updike: A kentaur)
az ördögi terv dugába dőlt, de nem rajta
múlt az események váratlan fordulatokkal
dúsított sora, az igazat megvallva maga
sem tudta, miért alakult úgy, hogy szinte
egy csapásra megváltozott minden, megváltódott
ő is, eltűntek a néma íjászok, megszűnt az
ördög pénztárosának perselycsörgetése,
eltűnt a tó, el a fáktól rejtett barlangja, a
sziklák szabdalta hegyorom, ahonnan oly
sok éven át csattogott le patáival a kék
tóhoz, eltűntek a színek, előbb a kék és
a zöld, majd fokozatosan a többi is, bár
neki egy ideje mindegy volt, úgysem látott,
eltűnt egész addigi élete, múltja és jelene, csak
valami fényes boldogság ömlött el rajta,
s üres szemgödreiből édes könny patakzott,
mert rájött, hogy végre meghalt.