Fauve
Organikus, megrágott a város,
mintha ismeretlen roncsolás
transzformálta volna.
Széttépett színek mindenhol.
Nem tudom, mi köpte ki magából
az estét, de le kell, hogy menjek
egy alagsori kocsmába kiválasztani
a zenegépből azt a dalt,
amitől mindenki feláll és arccal
a fal felé fordul.
Valamihez biztosan hűtlen lehettem,
mert bármerre bolyongok,
az árnyékok vérző fejű, megkövezett
asszonyokként követnek csadorban,
valamit elporlaszthattam,
mert egy krematórium
méltóságteljes derűjével dúdolnak
fölöttem a háztömbök.
Talán azzal, hogy egyszerűen
a szépet akartam meglátni benned,
emészthetetlen, vakító színekké
redukáltalak.
Arra viszont sosem gondoltam,
hogy ha elmész, én fogok majd
egy perspektíva nélküli
Matisse festményben élni,
ami kiégeti a szemet.
Álca
A zebrán áthaladva kerültem a közelébe.
Forgalomirányító rendőrnek öltözött,
aki szolgálati fegyverével hadonászik.
Felismertem a földöntúli fényről a szemében,
és hogy önmagához intézte imáit.
A káosz szimfóniáját komponálta a kereszteződésből,
láthatóan idegösszeroppanást mímelve
a hőségrekordot döntő délutánon.
Csak én merészkedtem mellé,
az utcát fellobbantotta a pánik fejvesztett láza.
A nap mindannyiunkat belülről perzselte.
Elaggott tekintet horpadt fiatal arcába,
mögötte mégis angyali derengés,
félrebeszélt, de vissza-visszatért egy válókeresethez,
három kisgyerekhez és egy injektorhibás
dízel autóhoz, aminek magas a résolaj vesztesége.
Ahogy megérintettem a vállát,
tekintete kitisztult, a levegőben kalimpáló pisztoly
megnyugodott a mellkasomon.
Ki tudja meddig, csak néztük egymást.
Körülöttünk négyzetméternyi időtlen vákuum a
sikoltozásban.
Életemben először hálát éreztem, és hogy
valamiért ki kell gombolnom az egyenruhámat,
ujjaimat meglazítani a markolaton.
A dörrenés hangja egy régi kipufogóra hasonlított,
és erről eszembe jutott, hogy még
beszélni akartam neki a házasságomról,
és egy dízel autóról, ami sehogy sem akar beindulni.
1440 perccel éjfél után
Mikor nem figyelek eléggé, és mégis elnyom az álom,
fehér hajú, rémült alteregó tapad a retinámra,
tegnap ki akarta kaparni a bőre alatt tekergő férgeket,
túl gyorsak voltak, ha sikerült is egyet
földhöz vágnia, a lábszáron rögtön visszamászott,
kapkodni kezdte ismeretlen betegségtől hulló fogait,
keresztülestek áttetsző tenyerén, rá a cipőkre,
tapinthatatlan, lidérces jelenlét vette üldözőbe,
nagy nehezen egy felborult kuka mögé rejtőzött,
meglátta, hogy éppen mögötte tornyosul, felordított,
próbált elrohanni a pudinggá vált aszfaltban
egy szétfolyó, nevetséges happy end felé,
hirtelen kopár, viharos sziklaperemen állt,
forogva-pörögve zuhanni kezdett a kanyonba,
a hányinger tetőfokán padlóhoz csapódott egy
éjszakai vidámpark tükörútvesztőjében,
évekig, évekig bolyongott a csarnokokon át,
hosszúra nőtt körmeivel félőrülten kifeszített
egy csillogó panelt a falakból, keresztülmászott,
fel a végtelenné szűkült lépcsősoron a derengő pontig,
félve kilesett a rés mögül, nagyon lassan,
nyikorogva kitárta belülről a szekrényem ajtaját,
percnyi merev csend után arcomra szorította a párnát,
hiába kapálóztam, betuszkolt a fekete lyukba,
lelökött egészen a tükörszobák labirintusáig,
lenyelte a rám zárt szekrény kulcsát,
a takarónk alá feküdt, és átkarolta derekad.