Szálak, fonalak, színek varázsa a 16–18. században
Az alábbiakban a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Múzeumában található, közel 300 db úrihímzéses úrasztali terítő alapanyagainak, valamint hímzőfonalainak nyersanyagait és kikészítésüket tekintem át.
A szövet a hímzésre alkalmas alapanyag, két egymásra merőleges fonalrendszer, lánc- és vetülékfonalak kereszteződésével jön létre. A keresztezési, illetve kötéspontok határozzák meg a mintázatát. E két fonalrendszer számos lehetőséget biztosít, és meghatározza a szövet külső képét, mintázatát, esését, fogását és szilárdságát.
A Múzeumban található több mint 300 darab 16–18. századi úrasztali terítőt vizsgálva leginkább vászonkötésű,[1] kevesebb sávoly[2] és ritkább esetben fordult elő az atlaszkötésű[3] textília. A szövetek vizsgálata során analizáltam a felhasznált nyersanyagot is.
A természetben található alapanyag három csoportba sorolható: növényi eredetűek: len, kender, gyapot (pamut), csalán, sisálkender[4] stb.; állati eredetűek: gyapjú (birka szőréből nyerik), kecske, nyúl stb.; hernyóselyem, amelyet a selyemhernyó mirigyváladékából állítottak elő; ásványi eredetű szálak: főleg a fémfonalak, ilyenek az arany, az ezüst és más egyéb fémek.
A hímzendő terítők fonalaihoz ugyanezeket a nyersanyagokat alkalmazták, csak más kikészítési eljáráson mentek keresztül. A hímzések szépségét az alkalmazott anyagok mellett elsősorban az öltések kiválasztása és a hímzendő motívumokhoz való tökéletes alkalmazása adta. Nem utolsó szerepet játszott a hímzett felület színvilága és előállítása.
A színező anyagok között növényi eredetű festék pl. a kék színezék, amelyet az Indiából importált indigó növényből nyertek. Használtak csüllenget,[5] festőbuzért,[6] berzsenyfát,[7] kávét, teát, festőmályvát, amelynek zömét importálták. Hazánkban az indigó növény pótlását csülleng telepítésével igyekeztek pótolni a 18. század végén, kevés sikerrel. Nekünk nagy exportunk volt gubacsból[8] és hamulúgból. Az állati eredetű színező anyag leginkább a vörös színt adta, ezt többféle állatból nyerték. Ilyenek a karmazsintetvek, amelyek a mediterrán vidéken, tölgyfákon élősködnek. A kaktuszokon élő pajzstetű vagy a bíborcsiga nedve, amely a levegő hatására kékké, majd vörössé válik, de a kagylófélékből is nyertek színező anyagot. Ásványi eredetű színező anyag a vaspác, amely barna, szürke, fekete színt adott. Legtöbb esetben az említett anyaggal megfestett fonalak az évszázadok során kirozsdásodtak a textíliából.
A pácanyagot tekintve pl. gyengén savas közeget az aludttejből nyertek. De pácoltak trágyalében, trágyában, és felhasználták az állati vizeletet is. A színezéket ecetsavval vagy sóval rögzítették. Említésre méltó, hogy ezek a színezékek a vizsgálatok alatt soha nem véreztek le (nem engedték színüket). A fehérítés kiterítve napsütésben gyepen történt. Egyszerű eljárással, kétkezi munkával kiváló minőséget állítottak elő. A festés, a pácolás, a színrögzítés nem volt könnyű mesterség. A gyakorlaton kívül szükséges volt hozzá némi jártasság a botanikában és a kémiában. Ezekből a természetes szálas anyagokból készült textíliákat természetes színezékkel festették meg, amelyek az előkelőség viseletévé váltak. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy az ilyen eljárással készült terítők kerültek az úrasztalára, hiszen oda a legszebbet, a legértékesebbet ajándékozták.
A 16–18. század anyagát elemezve szinte alig változott a színező anyag, esetleg az eszközök fejlődéséről beszélhetünk. Ahány különböző anyagfajta, annyi különböző történet. Szálak, fonalak, amelyekből sajátos história szövődik.
Az öltés a varrási és hímzési folyamatok elemi része. Az öltésképzés tű és fonal segítségével jön létre a textilanyagon. A hímzés a textilanyag vagy bőr felületének díszítése tű és fonalak segítségével. A hímzés a díszítés egyik legrégibb módja és a textilművészet egyik ága. Hímzéssel díszítették a viseleti darabokat, miseruhákat, valamint az úrasztalára adományozott textíliákat is. Az úrihímzéses úrasztali terítőket a reneszánsz kor szépségtörvényei szerint alkották. A tárgy formája, öltéstechnikája, a fonal színének megválasztása, a motívumok kompozíciója, tehát szépsége összhangban volt a rendeltetésével. Előszeretettel alkalmazták a vörös, a zöld, a kék és az ekrü színű selyemfonalat.
Jegyzetek
[1] Legegyszerűbb, de egyben leggyakrabban használt kötésszerkezet. A szövet mindkét oldala azonos.
[2] A kötéspontok diagonálisan futnak, a szövetben bordázatokat képeznek.
[3] Kötéspontjai lólépés szerint helyezkednek el, közhasználatban az atlasz szó helyett jobban elterjedt a szatin vagy szatén név. A szövet szín- és fonák oldala sohasem mutatja ugyanazt a kötésképet.
[4] Szubtrópusi esőszegény területeken honos levélrost.
[5] Drága, kékszínt adó indigó helyettesítésére alkalmazott festőfű.
[6] Festőfű (pirosítófű, veres festőgyökér).
[7] Börzsönyfa, kékfa, vérfa, lilás-kékes színt adó növény. A szín milyensége függ a kikészítési eljárástól vagy a növény felhasznált részétől.
[8] Tölgyfákon élősködő ízeltlábúak (légy, darázs) által előidézett szövetburjánzás, ami értékes cserzőanyagot tartalmaz.