Ataraxia
A felhők – kacér
lányok lebbenő szoknyái –
alig takarnak
valamit az égből.
Dél van,
a hajóim már
kifutottak –
tudom, csak képzelem
a tengert,
és szemfényvesztés
csupán
tested melege.
Addig ismétlem
magamban
a neved,
míg jelentését
nem
veszti –
Pasztorál
Te miért élsz? – kérdezte.
Az ágyamban feküdt,
combjai még
ragacsosak voltak
a fénytől.
Hogy egyszer
lássam a tengert, mondtam,
míg az ingemet
gomboltam. De itt minden
fiktív. Megigazítottam
a nyakamon
a kötelet. Itt minden…
mesterkélt.
Ő csak mosolygott.
Senki sem érdemli meg a valóságot,
demiurgosz, mondta,
majd nevetni kezdett,
vég nélkül – hibás
gép volt csupán.
Kikapcsoltam. Későre
járt már.
Elszívtam egy szál
cigit, majd ajtót nyitottam
magamnak.
Az üres udvaron csak
egy gyümölcsfa
lángolt.