A parkból áradó tömény orgonaillat némi penész és dohszaggal keveredik a lakótelepen, létrehozva egy meglehetősen pikáns illatelegyet. Gyűlnek a kupacok. Megjelentek a kupac kupecek is, itt még nem minősül lopásnak a lomizás és mindig vannak emberek, akik nem lomtalanítják, hanem lomosítják a lakásukat. Megkezdődött a tavaszi lomtalanítási szezon. Szabó István a hatperából is idejét látta, hogy megtisztítsa életét és lakását az eluralkodó lomoktól. Úgy érezte, ezek a tárgyak belassítják, akadályozzák, megkötik őt. Egy tiszta lap, egy új élet kezdete, ezt várta a lommentes holnaptól. Sorra vette hát őket, rájuk nézett, de mielőtt meglágyíthatta volna szívét valamilyen emlék, könyörtelenül kidobásra ítélte őket. Néha habozott egy kicsit, megállt a szortírozásban, de nem hagyott időt magának, nehogy felötölhessen benne az „Ez jó lesz még valamire” formula. Mindennek mennie kellett, ami visszahúzta a múltba és felesleges. Mennie kellett a félmázsás Hajdú mosógépnek, amelyet még a rendszerváltás évében hoztak haza szülei arcukra kövült ünnepi áhítattal. Mennie kellett az ősrégi, de még működő tévének, amely előtt még a nagyothalló Gálnagyi ordította, amikor a Szerencsekerék ment a tévében, hogy „Kérj egy dét, egy dét! „ Mennie kellett a diavetítőnek, a polaroid fényképezőgépnek, a bakelit lemezeknek, amelyeket kamaszként olyan lelkesen gyűjtött, és amellyel együtt énekelte „Egy szál, harangvirág..” Mindnek mennie kellett. Kidobta a régi újságokat, magazinokat, amelyeket féltve őrzött évekig, és amelyekről azt hitte, hogy egyszer talán sokat fognak érni. Kidobta még azt a megyei lapot is, amely szülei halálát adta hírül – Frontális ütközés a kamionnal. Kidobta a rég elfelejtett könyveket, az agyonolvasott krimiket és sci-fiket, az ajándékba kapott szépirodalmi könyveket, amelyek gerincét nem törte meg olvasással, és ugyanolyan szépek és irodalmiak voltak, mint újkorukban. Kidobta nagymamája maga korában még merész, ma már inkább foszlott menyasszonyi ruháját,a nagypapa protkóját – pedig még milyen remekül csattog, a Sokol rádiót, mert egyrészt úgyis van a mobilján, másrészt évek óta nem hallgatott rádiót. Kidobra az első asztali gépét, egy Commodore 64-est, amelyen megismerkedett a számítógépek anatómiájával és amelyen még a Space Invaderssel játszott. Mennie kellett a rengeteg plüssnek, hiszen nem gyerek már, hogy plüssöket tartson a lakásában, még ha egy reklámszatyorba gyömöszölve tartotta is. Plüssmaci, plüsscica, plüsshód, plüsshupikék törpike, plüss-sárkány, plüssturul és plüsstársai. Nem maradhattak tovább. Konec firma! Aztán jöttek az egyéb vicik-vacakok, amelyeknek a funkciója kimerült véleménye szerint, hogy a helyet fogják. Kerámia dísztárgyak, a múlt homályába vesző dobozkák és zacskók, kifogyott filcek. Sor került a személyesebb dolgokra is. Kidobta a régi leveleit, a karácsonyi-húsvéti képeslapokat a rég látott rokonoktól, a Máté bácsitól kapott kiskörei szuvenírt, a gyerekkori naplóját, amelyet három hétig vezetett, a sok homályos képet, homályos arcokkal a múltból. Repültek a még meglévő tankönyvei, amelyek megőrizték a padtársaival folyó levelezéseit és mindenféle absztrakt rajzokkal voltak díszítve. Repült a legsikeresebb szemétgyűjtésért emléklap, az iskolai jelmezverseny második díjáról szóló oklevél, amelyet azzal érdemelt ki, hogy Pick téliszaláminak öltözött és a Sánta Kutyák FC—s tagsági kártyája. Repültek a metálos korszakát jelző poszterek, plakátok, koncertjegyek és egykori büszkesége a szegecses nyakörv.
Sorra kerültek az olvashatatlan egyetemi jegyzetei többnyire villamossági témakörből, egyetemi index – úgyse fejezte be – az első randis mozijegyek, a kanáris kulcstartó, római metrójegy, egy ostiai pizzéria blokkja – mennyire élvezték Júliával azt az utat! Bűnronda szín nyakkendő, kézzel kötött sapka, hódmintás pulóver – Gelitől a volt feleségétől kapott ajándékok, néhány kiküldetlenül maradt esküvői meghívó, a lezárt borítékba tett közös képeik a nászúton és később… Ezen a fiúk is rajta vannak, itt majd csak kisatírozza…DVD-lemezek, megunt filmekkel (többségük pornó), üres alkoholos üvegek. Parenyica sajt, kőkemény. Sonka nagyon sötétszürke. Több hónapja lejárt, rázáskor fura, bugyogó hangot adó konzervek.
Kidobta mind.
Mikor visszament a lakásba, amely valahogy személytelenné és sterillé vált, furcsa érzés fogta el. Nem emlékezett, hogy miket dobott ki, csak arra, hogy kidobott egy csomó felesleges lomot, a többi közzé a kupacba, vagy a kukába. Annyit tudott, hogy ő Szabó István villamosmérnök, aki egyedül él, nemrég elvált és két kisgyerek apja. Nem voltak emlékei, nem voltak érzései. Kidobta a szívét és az agyát. Kiürült.
Csak a totális üresség. Tiszta lap.
Vett egy sört a hűtőből és bekapcsolta a tévét.
Odakint gazdára találtak az általa elfelejtett tárgyak. A lomizók, a gyűjtögetők, a haszonlesők, a mániások mind-mind lelkesen válogattak. Még a parenyicát is kitúrta a kukából egy hajléktalan.
A fotelben terpeszkedő nagyra fújt alak, lassan ereszkedni kezdett, aztán pukkant egyet, mint amikor a lufiba egy tűt szúrnak. A nyitott erkélyablakon át a levedlett kígyóbőrre hasonlító maradványokat kifújta a szél, a fotelben csak egy tehetetlen sörfolt maradt utána. Lágyan hullott a nyúlós cafat az egyik lomkupacra, ott is maradt, míg a lomisok undorodva félre nem hajították.