A kísértés kora
Végül nem tudtál a halálfélelmen átlendülni.
Nem a szerelmen, nem a drága szón.
Nem tudtál a kísértéseken.
Inkább másokat is túltelítettél velük.
Egész eddigi életed egy merő kísértés, ha volt.
Most tündökölni kellene a fényben.
Tündökölni? Badarság, mégpedig az ócskábból való.
Csak egy kicsi kis helyet kiszorítani a sávban, ahová a nap
még besüt talán.
A magadhoz szelídítgetett percek kócába pitypangot tűzni,
ugye, hogy a gyerekkor még kijár neked.
Gyerek leszek, ha újrakezdem majd,
s téged is ártalmatlan gyereknek teremtelek.
A távolságok kora
Egyre messzebb kerülök tőled,
ahogy egyre messzebb kerül a táj.
Meghalsz, mielőtt élnél,
mielőtt első levegőt vennél,
egyáltalán a gondolatban
megfoganhatnál.
És én elismételem: berendezkedem
az életre nélküled.
Pedig kitalált apaként csak azt kerestem
másban, évek óta, hogy anyaként ki lehetne
különb, ki méltó velem vagy ellenem,
hogy boldogságot nyújtson neked
számvetésben, hányattatásban.
Tőled, neked, nélküled –
folyton folyvást szólongatlak így,
míg a szavakat a nyelv magába zárja.
Rázkódik, már rázkódik
börtönöm mélysötét rácsa.
A távolságtartás kora
mindent de tényleg mindent
megpróbáltam a boldogsághoz
karbantartottam a testet
lecsillapítottam és takaréklángon őriztem a lelket
nem engedtem magam szerelembe esni
hagytam futni barátságokat
te és te és te is légy szabad akár a madár
én a száguldozás vagy araszolás helyett állandóan közepes tempót választottam
és mi lett a vége megint ugyanaz
a szenvedés az űr a látszatnyi béke
távolságot tartottam és aztán magányos lettem
végtelen lett a magányom
érzéseimben eltompultam
nem is tudom merre lenne vissza
nincsenek irányok késztetések
csak egyetlen valóság van
egyetlen állítás igaz
az élet élhetetlen
A semmieset kora
kislányom kisfiam
kik most már sohasem születtek meg
bocsássátok meg nekem hogy rossz ember voltam
hogy akit édesanyátokként szerettem volna elfordult tőlem
valószínűleg nem értem a létezés minőségét
nem értem a motivációk döntések ezerarcúságát
túl sokszor egyszerű pojáca voltam
kikezdtem a saját arcomat is majd lemondtam róla
perverz mód élvezetet leltem a tagadásban
ezért hagylak magatokra és teszlek árvává most és mindörökké
értelmetlenül visszhangoztok majd ti ketten
testvérként a semmiesetben