Az emberi élet során számos alkalom adódik, amikor visszatekintünk az elmúlt évekre, számot vetünk magánéletünk történéseivel és hivatásunk, pályánk alakulásával. Molnár Irén festőművész, művésztanár – a Miskolci Egyetem sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskolai Kara Művészeti Nevelési Tanszékének nyugalmazott főiskolai docense – minden bizonnyal többször megtette ezt több évtizedet felölelő pedagógusi és művészi pályája során korábban és most is, közelgő negyven éves festőművészi munkássága küszöbére érkezvén, hetvenévesen. Mindkét területen sikeres életutat tudhat maga mögött. Művésztanárként a főiskolai hallgatók művészi képességeinek kibontakoztatásán éppúgy fáradozott, mint a képzőművészeti kurzusok résztvevőinek, a sárospataki művészeti iskolák tanulóinak, vagy a városban élő tehetséges diákoknak a művészeti nevelésén. Vállalta országos versenyekre való felkészítésüket és osztozott örömükben egy-egy „dobogós” díj elnyerésekor. Művészet iránti elköteleződése, alázata, szeretete és pedagógiai szolgálata karöltve, együtt kísérték végig az elmúlt évtizedek során.
Művészként – számos önálló és csoportos nemzetközi és hazai bemutatkozás után – termékeny és elismerésekben gazdag évek állnak mögötte és reményeink szerint még előtte is. Korábban papírra vetett sorai – kvázi ars poeticájaként – egyaránt árulkodnak a művészről és az emberről – életszemléletéről, művészetéről, hitvallásáról: „Vallom, hogy minden emberi érzés, gondolat képekkel kifejezhető. Alkotásaimban ugyanazokat az élményeket fogalmazom meg, amelyek magánemberként megérintenek. Így rácsodálkozom, és egyformán alkotásra inspirál egy kibomló gesztenyevirág, egy emberi rezdülés éppúgy, mint a kisvárosom utcáinak hangulata, vagy egy irodalmi élmény által kiváltott belső kép. Alkotásaim többsége erősen kötődik városomhoz. Házakban, utcákban, ablakokban rejlő emberi üzeneteket próbálok közvetíteni a festészet nyelvén úgy, hogy közben bemutassam a körülöttünk lévő világ szépségeit, remélve, hogy annak átérzése a jó felismerésére ösztökélheti a nézőt. Hiszem, hogy a gondolat megtalálja a számára legmegfelelőbb kifejezési formát. Számomra ez – többnyire – színekkel megfogalmazott figurális ábrázolást jelent. Minden festőeljárás izgat, mert más-más lehetőségeket kínál, de egyéniségemhez legközelebb állónak érzem az akvarellt. Kihívásnak tekintem egyszerűségét, valamint azt a koncentráltságot és tempót, amit a használata megkövetel.” (Molnár Irén szóbeli közlése alapján.)
Életművének darabjai ugyanazt a képet rajzolják ki, mint művészi krédójának mondatai. Ha alkotásainak tematikáját vizsgáljuk, azonnal szembeötlő, hogy számára az a mikrokörnyezet, lakókörnyezet, az a város – Sárospatak – inspiráló, ahol él az ott lakó emberekkel, épített és természeti örökségével, a zempléni táj sokszínűségével és az őt érő kulturális-irodalmi hatásokkal, impulzusokkal és intuícióikkal együtt. Színpompás kavalkád tárulkozik a szemlélő elé, amikor végigtekint a legtöbb alkotást magában foglaló témacsoport képein: tájképein, a természetes közegében megfestett virágok – orgona, pipacs, íriszek – kompozícióin, illetve városképein. Gimnazista kori első próbálkozásainak tárgyát is közvetlen környezete szolgáltatta számára, amit a főiskolai évek kötelező penzumai kissé háttérbe szorítottak, de hazatérve és letelepedve a városban ismét visszatalált korábbi, kedvelt festői témáihoz.
Plein air táj- és városképei, virágkompozíciói könnyed, derűs, életteli impressziók. Jó rájuk nézni, a „társaságukban” időzni. Tájképein az évszakok különféle színvilága köszön vissza, a tél hidegségétől kezdve a nyár eleven, lüktető vibrálásán át a vakító napfény szinte minden kontúrt felemésztő leheletéig. Gyönyörű példája ennek egyik képe, amely sfumato hatású, párás atmoszférát teremtő, lágy festői előadásmódjával szinte kézzelfoghatóan érzékelteti a napfény vízen, fákon megcsillanó erejét (Bodrog, 2023, akril, vászon, 70×100 cm, magántulajdon). Másik tájképén színfoltokkal rétegzett képarchitektúrát hozott létre a vászon síkján (Felvidéki táj, 2001, olaj, vászon, 60×50 cm, magántulajdon). Pasztellképein és egyik akrilján a szín- és fényhatás fokozását, hangsúlyozását átlós irányban húzott ecsetvonásokkal érte el (Zempléni táj, 2017, pasztell, papír, 37×60 cm, magántulajdon; Zemplén, 2019, akril, vászon, 40×80 cm, magántulajdon).
Képeinek többségén a színeket könnyed ecsetvonásokkal rakta egymás mellé fauvista módon sávokban vagy foltokban, máshol merevebben, statikusabban kezelt színekkel varázsolt tereket a hideg és meleg, horizontális vagy vertikális komplementer színsávjaival (Borostyán, 1998, akril, farost, 68×84 cm, magántulajdon; Házfalak I–II., 2009, akril, vászon, 20×50 cm, magántulajdon; Délután (Újszászy-ház), 2016, akril, vászon 70×50 cm, magántulajdon; Retel utca, 2018, akril, vászon, 70×50 cm, magántulajdon; Zemplén I., 2023, akril, vászon, 80×120 cm, magántulajdon). Utóbbi alkotásait akrillal festette, az akvarellhez hasonlóan, erőteljes intuícióval, szellemi, belső látással, pillanatok alatt komponálta meg a témát, vitte fel vászonra a színfoltokat, ami a gyors ecsetkezelésből azonnal szembetűnik.
Virágzó gesztenyefa című alkotásán (2013, akril, vászon, 80×80 cm, magántulajdon) a zöld, a barna és a sárga színárnyalataival érzékelteti a fa lombján átkúszó napfény sugarainak hatását, a fa törzsén, a leveleken megcsillanó napsütést, ami erőteljes, életteli, színpompás képet eredményez. Még a téli képeire is igaz ez az intenzitás és színpompa, a kolorizmus! (Mátyás-ház, 1995, akril, farost, 51×71 cm, magántulajdon; Gortvay-ház, 2003, akvarell, papír 42×62 cm, magántulajdon; Havas utca, 2003, akvarell, papír, 42×64 cm, magántulajdon; Kossuth utca télen, 2003, akvarell, papír, 49×69 cm, magántulajdon; Bodrogpart télen, 2017, pasztell, papír, 45×65 cm, magántulajdon).
Kontúrozott, akrillal festett vagy éppen az akvarelltechnika klasszikus sajátosságait jól tükröző elmosódó, áttetsző színfoltokból építkező vedutái életteli városi miliőt, eleven képi világot teremtenek (Kék ház, 2017, akvarell, papír, 70×50 cm, magántulajdon; Szent Erzsébet út, 2011, akvarell, papír, 50×70 cm, magántulajdon). Városképein semmi sem utal a pillanatnyi időre: sem az emberek, sem divat szerinti öltözékük, sem egy adott korszak emblematikus tárgyai nem szerepelnek alkotásain. Molnár Irént az épületek a maguk időtlenségükben, a valamikor ott élt személyek és egykori életterük foglalkoztatja. Alkotásain viszont láthatatlanok az emberek! Hasonlóképpen ahhoz, mint ahogy a kikoptatott lépcsők látványa is csak sejteti az egykoron ott járt személyeket.
Munkái helytörténeti szempontból is értékesek, hiszen sok esetben olyan épületeket örökítenek meg, amelyek napjainkban már nem állnak. A történelmi, régmúlt idők „zenéje” csendül fel művein. Táj- és városképei témaválasztásukban rokonságot mutatnak az egykor Sárospatakon élt művészekkel, Nagy Dezsővel, Bálint Józseffel, illetve a sárospataki Alkotóotthonban szorgoskodó festőkkel, akik az ötvenes években pár hetet vagy hónapot a városban töltöttek. Mindannyian közvetlen környezetükből merítették festészetük tárgyát, így a vár, a város, a városlakók, a zempléni táj, a hegyek, a Bodrog lett első számú témájuk. Említhető közülük Bán Béla, Böhm Lipót, Dombrovszky László, Duray Tibor, az akvarelltechnikát Londonban tanulmányozó Edvi Illés Aladár, Gross Arnold, Győri Elek, Konok Tamás, Nemcsics Antal, Szentgyörgyi Kornél, Szentiványi Lajos, Varga Nándor Lajos, Zádor István vagy Zugor Sándor. Utóbbi festőművész – aki 1956-ban az Egyesült Államokba disszidált – 2001-ben a Rákóczi Múzeumnak ajándékozta a sárospataki művésztelepen készült huszonnyolc alkotását, akvarelleket, pasztelleket és olajképeket, amelyek a várost, a városban élőket, a folyót és Zemplént ábrázolják.
De nemcsak a művésztelepen alkotók szemlélete és munkái rokoníthatók Molnár Irén alkotásaival és művészi felfogásával, hanem Mazsaroff Miklós természetről, művészetről vallott nézetei és művei is. A főként tájképei révén ismert festőművész előszeretettel ábrázolta a természetben nyíló virágokat a termőföldbe ültetve, mint Molnár Irén. Ezenkívül Mazsaroff is többször festette meg a várost, Miskolcot és közvetlen környezetét, ahol élt. Mindemellett a táj szerelmese volt, természetes, hogy ecsetje nyomán ezt örökítette meg, illetve teremtette újra, keltette életre sajátos látásmódjával. Molnár Irént is lenyűgözi, elbűvöli a természet, a táj és a nagy egész részét alkotó virágok varázslatos szépsége, képeinek témái.
Hasonlóság fedezhető fel még a festőművésznő és Seres János művészpedagógus lendületes alkotói attitűdje között is. Mindkettőjükre jellemző a formák és a tömegek egyensúlya, a ritmikus kompozíciós rend, a friss meglátások gyors rögzítése.
Molnár Irén virágai, íriszei, orgonája, pipacsa eleven, élettel teli, szinte kézzelfogható (Sárga íriszek, 2013, akvarell, papír, 70×50 cm, magántulajdon; Pipacsok, 2021, akril, vászon, 70×50 cm, magántulajdon). Táj- és városképeihez hasonlóan színgazdag, erőteljes, koncentrált, tömör képi világ jelenik meg itt is, lendületes, könnyed, de határozott ecsetvonások, szépség, esztétikum tükröződik a kompozíciókról. Mindegyik alkotása jól komponált, világos rend, tisztaság, derű árad belőlük, stílusosak.
Maga a technika is hozzájárul gyors ecsetkezeléséhez, hiszen mind az akril, mind az akvarell megköveteli azt. Míg akvarellezésnél a 70×50 cm vászonméret ideális számára, addig akril használatakor – ettől eltérően – kisebb és nagyobb felületeket egyaránt választ. Munkásságán belül egyértelműen az akvarellek száma jelentősebb a többi technikához képest. Igaz, megtalálható életművében a festészeti eljárások mindegyike. Mégis az akvarell áll legközelebb egyéniségéhez, kifejezésmódjához, ösztönösségéhez, spontaneitásához.
Természetesnek mondható, hogy a vízfestés az a technika, amelyet szinte mindenki kipróbált már, ha máshol nem, az iskolában biztosan, hiszen része a tananyagnak. Ezt követően azt gondolhatjuk, hogy nem is olyan nehéz bánni vele. Művészi kifejezőeszközként viszont kimondottan nagy tapasztalatot és gyakorlatot igényel használata. A festőnek több szempontra kell egyszerre figyelnie, ugyanakkor a festés ideje alatt tartani kell a tempót, hogy ne száradjon meg a festék és a színfoltok szélein ne jelentkezzenek zavaró peremek, ugyanis a hibák, a meghúzott vonalak ekkor már nem javíthatók. A színek összemosásakor megfelelő mennyiségű festéket kell felvenni az ecsettel a kívánt áttetsző hatás eléréséhez, lazúrozásnál viszont ahhoz, hogy az egyik szín áttűnjön a másik alól csak az első réteg megszáradását követően lehet a másodikat felhordani a felületre. Vigyázni kell az alkotónak, mert az aprólékos festésmóddal a kész mű elvesztheti közvetlenségét, könnyedségét, frissességét, a többszöri átfestés pedig fáradt színeket eredményezhet.
Molnár Irén az évek alatt minden csínját-bínját kiismerte már a technikának, ami szemmel láthatóan megmutatkozik munkáin. Az akvarelltechnikák közül az „alla príma” festésmódot kedveli leginkább, azaz az első pillanatban megragadottat: az első intuíciót mindenféle aláfestés, előrajzolás nélkül, a legközvetlenebb módon fogalmazza meg és adja vissza színekkel, bravúros technikai magabiztosággal. Nem részletez, hanem egy lépésben fogja meg és közvetíti a formákat és a színeket, a hangsúlyt a természeti látvány művészi átváltoztatására helyezi. Az a művész képes így alkotni, aki biztos kézzel dolgozik, mind a formák, mind a színek terén magas szintű jártassággal bír, kellő technikai biztonság és kiemelkedő művészi ismeretek birtokában van.
Az akverell népszerűsége vitathatatlan a művészetek történetben, de az alkotók elsősorban szín- és kompozíciós vázlatoknál, Albrecht Dürer (1471–1528) például állat-, növény- és tájképtanulmányoknál, a 18. század második felének mesterei a táj, a természeti jelenségek rögzítésénél alkalmazták, köszönhetően olcsóságának, könnyű beszerezhetőségének és hordozhatóságának. Változás a 19. század elején következett be Angliában, ahol a mesterek közül páran önállóan kezdték használni az akvarell technikát és lefektették a mai akvarellfestés alapjait, mint a modern akvarell-tájfestészet atyjaként emlegetett Paul Sandby (1731–1809) festőművész vagy a vízfestés jó hírnevét megalapozó Turner-rivális, Thomas Girtin (1775–1802). Ők lettek az akvarellezés első nagy mesterei M. W. Turner (1775–1851) és John Constable (1776–1837) angol, illetve Théodore Géricault (1791–1824) és Eugène Delacroix (1798–1860) francia romantikusokkal együtt, akik szintén a többi technikával egyenrangúnak tekintették az akvarellt. Az osztrák művészek közül is kiemelhető több jeles akvarellista, így a bécsi akadémia tanára, Friedrich Heinrich Füger (1751–1818) vagy a vedutáiról híres Thomas Ender, továbbá a Magyarországon is dolgozó apa és fia, Jacob és Rudolf von Alt, valamint August von Pettenkofen. A neves hazai művészek közül említésre méltó Barabás Miklós (1810–1898), aki 1826–27-ben kezdte el használni a vízfestő eljárást és egész életében kedvelt technikája maradt. Barabáson kívül id. Markó Károly (1793–1860), Brocky Károly (1807–1855), Zichy Mihály (1827–1906), Edvi Illés Aladár (1870–1958), Szőnyi István (1894–1960) és Bernáth Aurél (1895–1982) festőművészeket szintén az akvarell jeles művelői között tartjuk számon. Napjainkban talán kevésbé emlegetjük őket akvarellistaként és nevük sem az akvarelltechnika használatáról ismert leginkább, ami annak is köszönhető, hogy a technikák közül az olajfestés elismertebb és elterjedtebb, mint a többi festői eljárás.
Molnár Irén város- és tájképein emberekkel nem találkozunk. Ha mégis megjelenik egy-egy alak, a hangsúly már nem a tájon vagy az épületen van, hanem egy absztrakt tartalmon, mint például a bolyongáson, melankólián, egy történeten, ami által a kép más értelmet kap, más dimenziókat mutat be (Bolyongó, 2001, akvarell, papír, 48×48, magántulajdon).
A különféle lelkiállapotok tükröződését illusztrációin is felfedezhetjük. Az In memoriam Radnóti című akvarelljén (2014, papír, 44×64, magántulajdon) a kék árnyalataival érzékelteti a menetelő emberek kiúttalanságát, kilátástalanságát. Molnár Irén illusztrációinak száma is gyarapodott az idők során, Shakespeare műveihez vagy Tusnády László meséihez ugyanúgy készített lapokat, mint Bohumil Hrabal munkáihoz, utóbbiak a Herman Ottó Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményének anyagát gazdagítják (Hóvirágünnep, 1990, akvarell, papír, j. j. l.: Molnár 90., 45,5×35 cm, Ltsz.: 94. 73.; Isten báránykái, 1990, akvarell, papír, j. j. l.: Molnár 90., 45,5×35 cm, Ltsz.: 94. 74.; Jólinformáltak, 1994, pasztell, papír, j. j. l.: Molnár I. 94., M: 54,5 cm, Ltsz.: 95.25.).
A negyedik, nagyobb tematikai csoportot portréi alkotják. Elsősorban családtagokról, barátokról és közvetlen ismerősökről festett arcképeket, egyesekről többet is. Találunk köztük olyanokat is, amelyeken az ábrázolt személyeket jellegzetes tevékenységeik közben festette meg (Alkotás közben Tóniék, 1985, pasztell, papír, 44×64 cm, magántulajdon; Szombat délelőtt, 2009, akril, farost, 103×95 cm, magántulajdon). A Zsuzska-képek egyikén-másikán az elmélázást vagy a koncentrált figyelmet ragadta meg és ábrázolta.
Meilinger Dezső festőművész szerint az alkotó embernek a legapróbb részletekig ismernie kell azt a technikát, amivel dolgozik, hiszen csak ezek ismeretében lesz képes mondanivalóját kellőképpen adaptálni. Szerinte ugyanis nem lehet jó festő az, aki az anyaggal nem tud bánni, nem becsüli, nem szereti és nem ismeri, nem fedi fel annak minden apró titkát.
Egyértelműen állítható, hogy Molnár Irén tudja ezt, birtokában van a technikai fortélyoknak és alkalmazza a festés során. Termékeny festő, aki szinte minden festészeti technikát kipróbált már, festett olajjal, akrillal, pasztellel, vízfestékkel, de legkedveltebb számára mégis az akvarell maradt.