Gyónatlan évszakok
szégyelltem, hogy nem tudok
korcsolyázni
nem tudom, miért mentem ki
mégis aznap este
tíz percet kértem tőled
ennyi pont elég volt, hogy lássalak
beleolvadni a tarka dzsekikbe,
én pedig átmásszak
a kerítésen
mintha a semmi lépcsőin
szaladtam volna, az utca
kihalt volt, a zene is csak
lassan távolodott
úgy éreztem akkor, a félhold is
egy rám görbülő gúnyos vigyor
már megint nem sikerült, súgta
de nincs nagy baj
ügyelj, hogy kezded a mondataid
“nyáron úgyis itt esszük majd
a vattacukrot, a főtt tengerit,
éppen úgy, ahogy mindig,
ahogy megszoktuk”
most rászolgáltam,
hogy megtagadj
ennyi
ez csak a dolgok
gyónható rendje
Psycho-féle
ez a ház a kanyargó villamosok
közé épült. nagyon sok gépről
van szó, és a logisztika sem
sokat változott azóta.
csak az évek sora.
ezért inkább elhaladnak itt,
de meg nem állnak mások.
úgyhogy ritka és örülök,
ha mégis akad legalább,
egy, és pláne egy új
vendégem itthon.
ahogy ma este ez az
üzemorvosi beutaló.
csak simán jött. és ő
évente fog majd,
ezt susogja. de
tőle speciel
kiborulok,
ez van.
igen.
már el is felejtettem
magamról, hogy
őrült. ami
vagyok.
aki vagyok…
már kivagyok!
úgyhogy!
ezt az üzemorvosit az asztalra
tettem és órákig szuggeráltam.
majd fölé hajtottam a lámpákat
és vallattam, de addig, hogy
néhol már füstölni kezdett
egy-egy apró pontja
a borítékon…
és megint hajnalodik.
tekeregnek azok
a villamosok.
és megint senki.