Bátran kijelenthetjük, hogy Kazinczy Ferenc élete és munkássága az egyik legtöbbet kutatott téma a történészek, irodalomtörténészek körében, hiszen szinte kimeríthetetlen gazdaságú, és a 18. század végének, illetve a 19. század elejének számos eseményével, személyiségével kapcsolatban találhat benne alapvető információkat a kutató. Ennek a hatalmas életműnek azonban egyes szeletei viszonylag kevesebb figyelmet kaptak, mint például a széphalmi mester képzőművészeti érdeklődése. Néhányan (többek között Csatkai Endre, Fried István, Borbély Szilárd) ugyan publikáltak e témakörben, mégis azt mondhatjuk, hogy Kazinczy e téren kifejtett tevékenysége kevéssé vált ismertté a nagyközönség számára, s számos okból kifolyólag a téma kutatóinak tollából sem született monografikus feldolgozás. Az utóbbi bő egy évtizedben Bódi Katalin, a Debreceni Egyetem oktatója foglalkozik behatóbban Kazinczy Ferenc képzőművészeti érdeklődésével, s a szóban forgó munkáját akár az eddigi kutatásainak összegzéseként is olvashatjuk.
A (monográfiaként is olvasható) tanulmánykötet a neoklasszicizmus esztétikája felől közelít a témához, Johann Joachim Winckelmann, német régész és művészettörténész művészetelméletére támaszkodva. A szerző kiindulópontja az a tény, hogy habár Kazinczy életművében szorosan összekapcsolódik az irodalom, a nyelv és a képzőművészet, ezt az összefüggést eddig még nem tárták fel kellő mélységben, hiszen összképet kialakítani csupán elszórt adatokból lehet. A mű első nagyobb egysége a neoklasszicizmust mutatja be, hangsúlyozottan antropológiai szemszögből: szól a különböző fogalmi problémákról, az irányzat látásgyakorlatáról, illetve a képzőművészeti hagyományokhoz való viszonyáról. Ez a szekció néhány műalkotás (például Johann Zoffanynak az Uffizi Galéria Tribuna-terméről készült festménye) elemzésével segít az olvasónak abban, hogy megérthesse a neoklasszicizmus gondolkodásmódját, illetve a látás mint tevékenység elméleti kereteit.
A kiadvány második része Kazinczy Ferenc és a művészetek kapcsolatát ismerteti, esettanulmányok segítségével. A szerző a széphalmi alkotó görögös epigrammáit elemezve vizsgálja, hogyan jelenik meg az egyes versekben a látás és a befogadás neoklasszicista eszménye és gyakorlata, s Bódi Katalin rámutat arra, hogy ezek a költemények valójában tematizált képzőművészeti alkotásokként is felfoghatók. Külön fejezetek szólnak Kazinczy képzőművészeti tárgyú folyóiratcikkeiről, az Árkádia-, illetve az Iliászi per képzőművészeti vonatkozásairól, továbbá megtudhatjuk a kötetből, milyen szerepet játszott a portré műfaja Kazinczy munkásságában.
Ez utóbbi momentum többféle módon kiemelt szerephez jut a széphalmi mester egész pályafutása során. Egyrészt átvitt, másrészt fizikai értelemben fontos alkotóeleme volt a portré a Kazinczy-oeuvre-nek. Átvitt értelemben számtalan kortársáról rajzolt „arcképeket” a leveleiben, illetve egyéb munkáiban, természetesen a saját nézőpontjából értékelve azok jellemvonásait. Viszont Kazinczy életművét is tekinthetjük portrénak, az alkotó saját, folyamatosan változó, csiszolgatott, hol kissé rejtőzködően, hol nyíltan ábrázolt „önarcképeként” értelmezhetjük az írói termést, habár egy történelmi személyiség „igazi” arcát a különböző módszertani nehézségekből kifolyólag sosem ismerhetjük meg igazán.
Fizikai értelemben is szerves részét alkotta a mesternek a portré műfaja, hiszen például a levelezéséből tudjuk, hogy néha modellt ült a festőknek, de egyébként is érdeklődött a művészetek iránt. Saját metszetgyűjteménnyel rendelkezett, amelynek egy részével a levéltári iratokat gazdagította. A Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárának Sátoraljaújhelyi Fióklevéltárában található az ún. Autographa Hungarorum nevű gyűjtemény, amely Kazinczy 1820-as évekbeli levéltári munkálkodásának egyik terméke. Zemplén vármegye 1777 előtti iratainak egy részét ugyanis újrarendezte, kiemelt belőlük olyan iratokat, amelyeket nagy történeti fontosságúaknak ítélt: jelentős történelmi személyek aláírását tartalmazó dokumentumokat helyezett el a fent említett sorozatban, s több arcképet csatolt ehhez az irategyütteshez. A metszetgyűjtemény nagyobb részét (összesen 1081 darab képet) még 1806-ban megvásárolta a Sárospataki Református Kollégium; a képek katalógusa 1911-ben Harsányi István jóvoltából megjelent nyomtatásban, s újabban a világhálónak köszönhetően digitális formában is élvezhetőek ezek a metszetek a https://kazinczymetszetek.hu honlapon.
Bódi Katalin e művének egyik legfontosabb mondanivalója az, hogy Kazinczy Ferenc életműve annyira sűrű szövésű, s az egyes szövegek között annyi finom összefüggés van, hogy az egymásra előre- és visszautaló textusok összességét ismernünk kellene az egyes gondolatok megértéséhez. Különösen fontos lehet e szövegháló feltérképezése a képzőművészeti témájú írások vizsgálatánál, hiszen Kazinczy nem fogalmazott meg tételes esztétikát, az ő esetében nem beszélhetünk egybefüggő szövegkorpuszról, hanem a műveiben elszórtan található adatokból állíthat össze a kutató olyan textúrát, amelyből következtethet a széphalmi mester művészetfelfogására, illetve látásmódjára.
A szerző szándéka egyrészt annak bemutatása, milyen volt a neoklasszicizmus művészetfelfogása, másrészt sok adalékot olvashat az érdeklődő Kazinczynak mint történelmi személyiségnek a látásmódjáról, s a szöveg két gondolati vezérfonala szorosan összekapcsolódik, hiszen Kazinczy Ferenc évtizedeken át folyamatos impulzusokat kapott a neoklasszicizmustól. Bódi szerint a képzőművészet nem elhanyagolható tényező a kultúra megértésében, s erre éppen a széphalmi alkotó lehet kitűnő példa: „A Kazinczy befogadói praxisában mindig jól érzékelhető rajongói attitűd nem csupán diszkurzív szempontból inspiráló, hanem arról is meggyőz, hogy milyen kitüntetett szerepe volt és lehet ma is a képzőművészeteknek a kultúrában, a vizuális és a nyelvi megismerési folyamatokban, vagy éppen az önkifejezés szerteágazó formáiban.” (263.) Kazinczy Ferenc életműve azért is lehet megfelelő terepe az efféle vizsgálódásoknak, mert a mestert számtalan impulzus érte az értelmiségi pályára való törekvése és a kapcsolati hálója révén, ráadásul ezeket az eseményeket – szerencsénkre – kellőképpen dokumentálta. Bódi Katalin fentebb bemutatott kötete ugyan nem feltétlenül könnyed olvasmány, de nagyon fontos adatokkal és kutatási szempontokkal gazdagítja a Kazinczyra vonatkozó irodalmat. Rendkívül hasznos például a szerző azon módszere, hogy rámutat a történeti, irodalomtörténeti események kontextualizálási lehetőségeire, különböző értelmezési kereteire. Ennek is köszönhetően ismét bebizonyosodik, hogy a széphalmi mester életműve számos történeti diszciplína művelői számára nyújthat értékes kutatási bázist, s hogy még bőségesen akad feltárnivaló ebben a kimeríthetetlen kincsesbányában.
(Bódi Katalin: Látásgyakorlatok. Kontextusok Kazinczy Ferenc képzőművészeti tárgyú írásaihoz. Reciti, Budapest, 2021. 312 o. Irodalomtörténeti füzetek 184. ISBN 978-615-6255-12-9)