A tudomány és a hit összeegyeztetése régóta foglalkoztatja az embereket, azonban a fizikoteologizmus fogalma (ami a természettudományos ismeretek és a vallási nézetek sajátos keverékét foglalja magába) valószínűleg kevéssé ismert a nagyközönség előtt. A fizikoteologizmus a 18. századi Európa protestánsainak körében örvendett nagy népszerűségnek; képviselői egyrészt a kegyességi irodalomba ágyazva próbáltak átadni természettudományos ismereteket, másrészt a reáliákat Isten jobb megismerésére fel kívánták használni. Ezt a sajátos irodalmi ötvözetet ismerteti meg az olvasóval Imre Mihály, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének professor emeritusa, aki mélyreható monográfiát szentelt a témának.
A szerző a kiadvány bevezetőjében áttekinti a kérdés kutatástörténetét, illetve lefekteti saját vizsgálódásának módszertani alapjait. Habár a fizikoteologizmust tárgyaló magyar nyelvű szakirodalmi munkák száma csekély, a kutatások mégis több évtizedre nyúlnak vissza. Az 1970-es években Szauder József, később Vörös Imre foglalkozott ugyan a témával, Imre Mihály azonban a korábbiaktól eltérő módszertani megközelítést javasolva, új vizsgálati célokat tűz ki maga elé. Ő ugyanis arra kíváncsi, hogyan jelent meg a fizikoteologizmus az iskolai oktatásban és a tudományos képzésben, valamint milyen (kéziratos) forrásai voltak. Imre Mihály szóban forgó munkája abban is túllép a korábbi kutatásokon, hogy az eddig ilyen szempontból kevés figyelemre méltatott 18. századi kegyességi és liturgikus műfajokra (például a prédikációkra) is figyelmet fordít, mivel ezek révén a fizikoteologizmus eszméi viszonylag széles körhöz juthattak el, így értékes recepciótörténeti adalékokhoz juthatunk. A szerző két jelentős szellemi központ (a debreceni, illetve a sárospataki református kollégium) anyagára támaszkodva végzi el a vizsgálatát.
A monográfia első fejezete néhány korai nyomtatványt mutat be. Vári Mihály az 1716-ban, Kolozsváron megjelent halotti beszédében a természetismeret és a hit szoros kapcsolatáról tett tanúbizonyságot, de még küzdött a terminológia magyarításával. Verestói György a prédikációiban szintén az elsők között szólaltatta meg Magyarországon a fizikoteologizmus eszméit. Pálóczi Horváth György 1776-os kiadványa az értekező részeket vallásos elmélkedésekkel és zsoltárversekkel gazdagította, de művének az is a sajátossága, hogy viszonylag sok metszetet tartalmazott.
A második nagy egység nemzetközi térre tekint ki, körbejárja azt a kérdést, hogy melyek voltak a magyarországi fizikoteologizmus forrásai. A szerző kiemeli, hogy az irányzat magyarországi képviselői eleven nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeztek, ismerték a külföldi műveket, lefordították és ismertették azokat. Imre Mihály részletesen bemutatja Szőnyi Benjámin munkásságát, akit a fizikoteologizmus „első tudatos, magyar nyelvű képviselőjeként” (105.) jellemez. Szőnyiben olyan személyt lát, akiben felmerült az igény egy tudományos-kulturális program kidolgozására, s aki számos olyan külföldi munkát ismert – illetve részben lefordított –, amelyek példányai Debrecenben és/vagy Sárospatakon is megtalálhatók (mint például William Derham vagy Charles Rollin művei).
A harmadik fejezet a természet és Isten ismeretének összefüggéseit veszi górcső alá. Imre Mihály a természet fogalmának 18. századi folyamatos újradefiniálási törekvéseiből kiindulva tárja az olvasó elé azt, hogyan épültek be fokozatosan a természettudományos ismeretek a teológiai gondolkodásba. A fizikoteologizmust képviselő szerzők hangsúlyozták, hogy a céljuk Isten jobb megismerése, amihez a természetismeretet találták a legmegfelelőbb eszköznek. Az irányzat sok sajátos írást termelt ki magából, amelyekben a tudományosság rajongó érzelmekkel keveredett, és amelyek a ráció és a hit összeegyeztetésének nyomait viselték magukon (a zsoltáridézetek, -parafrázisok a kegyességi-liturgikus jelleget erősítették, míg például a metszetek a tudományos szemléltetést és ismeretterjesztést szolgálták).
A mű negyedik szakasza két kéziratos munka bemutatásával szól a fizikoteologizmusnak a kegyességi irodalomban, illetve a gyülekezetek életében betöltött szerepéről. Az egyik forrás idősebb Széplaki T. Pál Debrecenben található prédikációs kötete; a lelkész e beszédeiben gyakran szakralizálta a természetet, s a kinyilatkoztatott hitelveket a teremtett világban tapasztalható dolgokkal igyekezett igazolni. Egy ismeretlen lelkész Sárospatakon lévő kéziratos prédikációgyűjteménye Széplaki munkájánál kissé alacsonyabb színvonalú, a szerző természettudományos ismeretei némileg sekélyebbek, de e prédikációk segítségével eljuthattak a fizikoteologizmus eszméi a korabeli protestáns nyilvánossághoz.
Az ötödik nagy egység idősebb Kármán József (aki losonci református papként szolgált) fordításait elemzi. Kármán magyar nyelvre ültette át Christoph Christian Sturm és Johann Friedrich Tiede egy-egy munkáját, s fordításaira viszonylag sokan fizettek elő (az előfizetések vizsgálatának pedig értékes hozadéka lehet egyrészt a könyvterjesztés folyamatának jobb megismerése, másrészt az egyes személyek kapcsolati hálójának a feltérképezése). Imre Mihály kimutatja, hogy széles nyilvánosság ismerhette a fizikoteologizmus szemléletmódját, a szerzők gyakran merítettek egymás munkáiból, de a prédikációk is terjesztették ezeket az ismereteket.
A kötetzáró fejezet a fizikoteologizmus erőteljes jelenlétét hangsúlyozza a 18. század végi Sárospatakon, ahol három meghatározó személy (Szentgyörgyi István, Szilágyi Márton és Őri Fülep Gábor) terjesztette az ismereteket a kollégiumban. Ők nem csupán írtak, illetve fordítottak, de a fizikoteologizmushoz kapcsolódó vizsgatételeket is kidolgoztak. Imre Mihály bemutatja a három tudós életútját, illetve munkásságát, s azt is, milyen külföldi szerzőkre – főként Samuel Christian Hollmannra és Albrecht Hallerra – támaszkodtak nézeteik megfogalmazásakor.
Az összegzésben a szerző rávilágít arra, hogy a fizikoteologizmus eszméi gyorsan talajra találtak Magyarországon, de a vonatkozó források nagy része kéziratos és mindeddig még feltáratlan. A 18. században lassanként átalakult a fizikoteologizmus magyarországi szemléletmódja: a természetismeret fejlődése új értelmezési lehetőséget nyitott az irányzat képviselői előtt, módosult a terminológia, többen a művészi kifejezés új formáival kísérleteztek. Ezzel párhuzamosan megszaporodott a latin és magyar nyelvű kéziratos munkák száma, növekedésnek indult a nyomtatott termékeké, és több protestáns iskolavárosban (Debrecenben, Sárospatakon, Losoncon stb.) jelentős szellemi központok létesültek.
Imre Mihály monográfiája mélyrehatóan járja körül a fizikoteologizmus összetett kérdéskörét, számos, eddig kevés figyelemre méltatott alkotó művét ismertetve. A szerző mértéktartóan nyilatkozik a kutatása hatóköréről, elismerve, hogy „csupán” két református kollégium iratait dolgozta fel, ugyanakkor a kutatás jövőbeli lehetséges irányait is körvonalazza, az interdiszciplinaritásra helyezve a hangsúlyt. A kötet imponáló forrásbázisra támaszkodik, a felhasznált kútfők és szakirodalmi munkák terjedelme több mint harminc lap. A fentebb bemutatott kötet valóban hiánypótló, hiszen magyar nyelven kevés munka foglalkozik a fizikoteologizmussal, ráadásul Imre Mihály eddig jószerével ismeretlen forrásokra is felhívja az olvasók, illetve a tudományosság figyelmét. Remélhetőleg a későbbiekben folytatódni fog a téma kutatása, és egyre több, eddig lappangó kézirat kelti majd fel a szakemberek érdeklődését.
(Imre Mihály: A fizikoteologizmus irodalmának hazai forrásai. Reciti Kiadó, Budapest, 2024. 327 o. ISBN 978-615-6255-91-4. Irodalomtörténeti füzetek 189. ISSN 0075-0840)