Több mint harminc éve többé-kevésbé rendszeres kapcsolatban vagyok erdélyi magyar értelmiségiekkel, közülük is egy jól körülhatárolható csoporttal, főleg a kultúraszervezéssel foglalkozókkal. Egyaránt otthonosan mozgok Nagybánya, Szamosújvár Kolozsvár, Nagyenyed vagy Nagyszeben magyar kulturális életében. Ezek a kapcsolatok nyilvánvalóan sok-sok beszélgetést eredményeztek az évek során, elsősorban a már említett kultúraszervezőkkel, de más külhoni magyarokkal is, néha magyarul jól beszélő románokkal. Szászokkal a legritkább esetben. Talán, ha néhányszor fordult ez elő Medgyesen. Ilyenkor a kultúra, a magyarság vagy a románság sorskérdései is előkerültek. A szászoké soha. A szászokkal való szórványos kapcsolat abban gyökerezik, hogy az elmúlt 80-100 évben ez a népcsoport gyakorlatilag Erdélyben megszűnt létezni. A 19–20. század fordulóján még kétszázötvenezres szászság mára már alig tizenötezerre olvadt.
Csak az ismeretek felfrissítése végett: az erdélyi szászság nem teljesen azonos az Erdélyben élő németajkú népességgel. Történetük még a 12. századra nyúlik vissza, amikor is II. Géza telepítette Erdélybe őket. Élnek azonban a mai politikai fogalomként használt Erdélyben svábok is, akik a 18. században érkeztek erre a területre. Az érdekes történelmi tények mellett azonban számomra szintén izgalmas kérdés annak az ellenérzésnek az okait megkeresni, amit mindig is éreztem magyar barátaim szavaiban, amikor az erdélyi szászságról esett szó. Mikor erre rákérdeztem, rövid válaszként többnyire az 1919-es medgyesi szász gyűlés határozatát hozták fel indoklásul. Közismert tény, hogy 1919. január 8-án a szászok gyűlése Erdély Romániával való egyesülését támogatta. Éppúgy, mint alig egy hónappal korábban az erdélyi románok gyulafehérvári gyűlése tette ezt. Számomra mindez azonban csak felszínes magyarázatnak tűnt, tekintve, hogy nem előzmények nélküli volt ez a döntés a szászok részéről. Nos, ennek az ellenérzésnek a megértéséhez is hozzájárult a kezemben tartott kötet. Persze nyilvánvalóan mást is adott. Az eddigiekhez képest szélesebb betekintést engedett a szászok történetébe, és ismereteket nyújtott a szászok emlékezetére vonatkozóan is. A Pusztay János által szerkesztett Példák Európának – Andreanum 800 kötet címében is jelzi, hogy az 1224-ben, a szászok számára kiállított okirat emlékére készült, ez könyv az ezzel foglalkozó konferencia leirata.
II. András 1224-ben adta ki azt az okiratot, amely az erdélyi szászok számára magas fokú önrendelkezést biztosított. Ez az a rendelet, amelyet az évszázadok során több király is megerősített, és amely végsősoron az itt élő szászok 19. század végéig tartó önrendelkezésének alapja volt. Ezek a királyok által biztosított kiváltságok az erdélyi „államalkotó” nemzetek sorába emelték a szászokat. Ez az a királyi pátens, amely biztosította nemcsak a jogi, nyelvi, hanem a gazdasági önállóságot is a szászok számára. Ez az alapja annak a gazdagságnak, amely évszázadokon át jellemezte az erdélyi szász településeket.
A kötet összes közleményét nem veszem számba, csupán kiemelek néhányat a figyelemfelkeltés végett. Felváltva követik egymást a szubjektív, esszé jellegű írások és a tudományos igényű munkák. Rögtön indításként Árkossy István esszéje a festőművész szemével tekint a szász vidékre és az egykor itt élők történelmére. Bakk Miklós tanulmánya azt vizsgálja, hogy a középkori kollektív kiváltságokat biztosító okirat mennyiben tekinthető egy alkotmányos fejlődési folyamat előzményének. Horváth Judit Borbála az egykori szász települések mai körülményeire ad némi rálátást, kiutat mutatva a lepusztuló vidék jövőjét illetően.
Mindenki előtt ismert az a tény, hogy a Ceaușescu-rendszer hogyan adta el a németajkú, elsősorban szász állampolgárait a Német Szövetségi Köztársaságnak, a hatvanas évektől kezdődően. Molnár Zsolt szövege a kitelepültek emlékezetét örökíti meg, felelevenítve a kitelepülés történelmi körülményeit és azt, hogy a kivándoroltak hogyan őrzik emlékezetükben a szülőföldet.
Különös része a könyvnek Dupka György írása. E különlegesség abban áll, hogy kimozdulunk a zárt földrajzi keretekből, és a szerző a szászok kárpátaljai jelenlétét vizsgálja. Az egykor itt élt szászok emlékét Beregszász neve hordozza, de szászok évszázadok óta nem élnek már a vidéken. A tizenegyedik században ideérkező hospesek előbb egy Lampertháza, majd Lampertszásza nevű településen éltek. E név alakult át Beregszásszá. Ez a népcsoport aztán beolvadt a magyar közösségbe, emlékezetük már kevéssé lelhető fel.
Rendkívül érdekes Pomozi Péter hosszabb lélegzetű tanulmánya, amely az Andreanumból kiindulva azt vizsgálja, hogy a nemzeti és nyelvi önrendelkezések mely formái alakultak ki az egykori Magyar Királyságban. Külön foglalkozik a hungarus tudattal mint a többnyelvű országra jellemző, a nemzettudatot megelőző fogalom tartalmi elemeivel. Kifejti, hogy ez a tudat az erdélyi nemzetalkotó népekben is megvolt, így a szászok számára is természetes közege volt a politizálásnak és az érdekérvényesítésnek. Nagy terjedelmű fejezetet szentel a tizenkilencedik századi nyelvi fejlődésnek és az ezzel összefüggő törvényalkotó tevékenység kérdéseinek. Végül, de nem utolsó sorban Szász István Tas írását említem, aki szubjektív elemekkel tűzdelt szász történelmet vázol fel számunkra, a maga sajátos stílusában.
A kötetet átolvasva világosan látszik, hogy az évszázadok során működő szász autonómia egyrészt a kölcsönös érdekek mentén kialakult államműködtető mechanizmusok egyike volt. Másrészt az is, hogy ennek fenntartása folyamatos politikai, olykor pedig katonai küzdelem árán volt lehetséges.
Visszatérve a bevezető gondolatokra, végigkövetve ennek a könyvnek főleg a történeti fejezeteit, világossá válik, hogy a magyar-szász ellenszenv mélyebb gyökerű, mint az 1919-es szász gyűlés döntéseinek hatása. Olyan évszázadokra visszanyúló ellenérzés, amely a hatalmon lévő és az autonómiáért küzdő, vagy azt őrizni akaró népcsoportok között óhatatlanul kialakul. Ha nem is tekintünk vissza a középkor vagy a kora újkor évszázadaira, akkor is világosan látszik, hogy a 19. század második felében létrejövő magyarosítási törekvések, illetve a közigazgatási reform olyan sebet ejtett a magyar-szász együttműködés korábbi évszázadokon keresztül kialakult kényes egyensúlyán, amely elvezetett az 1919-es döntéshez, illetve ahhoz, hogy a magyarok a későbbiek során gyanakodva néztek a szászokra és viszont.
Ez a könyv azonban elsősorban nem erről az ellentétről szól. Hanem arról, hogy lehetséges a népek önrendelkezését biztosítani oly módon, hogy az mindkét fél érdekeinek megfeleljen. Az Andreanum 800 évvel ezelőtt olyan modellt hozott létre, amely képes volt biztosítani a magyar és szász nép békés együttműködését és gyarapodását. Azt, hogy ez a politikai keret nem egyedülálló, azt a székelyek autonómiája is bizonyítja. Nyilvánvaló, hogy a változó történelmi körülmények, a politikai és gazdasági érdekek újra- és újraszabták ennek az együttműködésnek a kereteit, azonban a sok évszázados közös élet alapjait mégis biztosítani tudta.
(Példa Európának. Andreanum 800. Szerkesztette: Pusztay János. Collegium Fenno-Ugricum – Tokaj-Hegyalja Egyetem, Badacsony–Sárospatak, 2024. 144 o. ISBN 978-615-5589-39-3. Báthory téka. Főszerkesztő: Pusztay János. Minoritates 3. ISSN 3057-8345)