Ikon – nagyjából ez a fogalom vonatkozik – némi tematika-, kor-, nem- és foglalkozásváltással – gróf Hugonnai Vilma „doktorasszonyra” (vö.: Kertész Erzsébet: Vilma doktorasszony. Budapest, 20175), akit a maga módján szintén csak ily módon jellemezhetünk: a magyarországi női művelődés és művelődéstörténet ikonja, az első honi diplomás nő prototípus-toposzok hőse és birtokosa, idol, de – amint látni fogjuk – mégiscsak „megmozdítható”. Kibontható, sőt, kortárssá tehető. Nehezen, töredezetten, ez igaz; élénken látszanak a generációs, a mentalitásbeli, felfogásbeli és neveltetési/-beli különbségek, de egy adott ponton túl mindez nem érthetetlen. A bemutatandó könyv és az elkövetkező sorok például erről szólnak. A különbségekről és a közeledésről. Amelyet mi, nők, a múltból és a jelenből hajthatunk igazából végre.
S még sok minden másról. Például az egészségről. Az egészségtudatosságról. A női lét és a test viszonyáról, viszonylagosságáról, értékéről és értéktelenségéről; mindezt vizsgálva a 19–20. század fordulóján. Pro és kontra. És az átalakulásról, illetve visszatekintésről; „pillantás a hídról”; honnan is indultunk, hová is tartunk. Avagy ’a múlt segít(het) perspektívát adni a jelennek’; és ily módon a jövő már a mi kezünkben van.
De miről is szól, illetve miről is szól még és igazán ez a könyv, az előző sorokban írottakon túl…? Arról, vajon mit is jelentett nőnek lenni a 19–20. század fordulóján, a „békebeli” Magyarországon (amelyről az oldalak során kiderül, hogy nem is volt annyira békebeli), az egyes társadalmi osztályokban, kiemelten: a középosztályban és az ehhez viszonyított alsóbb társadalmi osztályokban, mint vertikális tengely, illetve az egyes női életszakaszokban és -korokban, a születéstől az időskorig, amely mint másik ív megrajzolja a könyv horizontális, azaz kronologikus tengelyét egyben. Ez a különös kettősség kiadja a nagyon sajátos és részletekben tobzódó keresztmetszetet; mik voltak jellemzőek a női entitásra és identitásra, illetve magára a komplex női létre a századforduló Magyarországán, nyilvánosan vállalható és nem vállalható társadalmi pozíciókban és szerepvariációkban. Mindezt ma már nem ismertük/ismerjük eléggé. Pedig előnyükre válik, mert láthatjuk, honnan és hová jutottunk, avagy: a múlt ’segít (segíthet!) perspektívát adni a jelennek’.
Aki ezt így ebben a formában és első lépésben végiggondolta, majd végre is hajtotta, az a Szécsi Noémi – Géra Eleonóra írópáros, akik eddig kétszer megnyitották ezt a Pandora-szelencét (A budapesti úrinő magánélete (1860−1914). Budapest, 2015; A modern budapesti úrinő (1914−1939). Budapest, 2017). Ezt a sort folytatja a jelenleg vizsgálandó harmadik kötet, immár az önállóan publikáló Szécsi Noémi tollából.
Szécsi Noémi latin, angol és finn nyelv szakos tanulmányok, s némi szépirodalmi kitérő után talált rá saját „valódi” témái egyikére, a női társadalmi szerep különböző attitűdjeire és megnyilvánulási lehetőségeire a 19. század és a 20. század magyar nagyvárosi társadalmában. (Ahogy ő maga nyilatkozta, egy finnországi részképzés során találkozott magával a jelenséggel és fogalommal, akkor még „women’s studies” elnevezés alatt.) Az előzményt adó két kötet társszerzősége után a tematika és a társadalmi kor az előző kötetekhez képest nagyjából ugyanaz maradt (a felső középosztály nőtagjainak világa a századfordulón), és ehhez képest „minden”, amely kapcsolatban állhatott ezzel. E kötetben kiemelten a női test- és az egészségtudat problémaköre került sorra, ennek útját követte, illetve ezek hiányosságait vette észre; dolgozta fel kellő alapossággal, majd fogalmazta meg, illetve újra, és adta közre. Ahogy a kötet előszavában ő maga fogalmaz: „A múlt századfordulón megindult változások alapozták meg azt a nőképet, amely aztán a 20. század során kialakult és napjainkra uralkodó lett: a tanuló, dolgozó, a családon kívül is mozgástérrel rendelkező nőét, akit már egyre kevésbé csupán csak a külseje és termékenysége határoz meg a társadalom szemében” – olvashatjuk a Lányok és asszonyok aranykönyve című kötet előszavában (17. o.).
Ehhez a célhoz keresett tehát tematikát, illetve szemléletmódot, majd alkotott ennek keretében szokatlanul összetett, interdiszciplináris technikát. Mindehhez műfajilag művelődéstörténeti hátterű, ugyancsak meghökkentően vegyes struktúrájú felépítési-megvalósítási, illetve megírási-megszólalási formát választott. Ez a szokatlan, sokoldalú tematikai és formai gazdagságot mint eredőt felvállaló írásmű különös módon egyensúlyoz a társadalom-, művelődés- és nőtörténeti igényű és indíttatású tudományos keret és narratíva, az ismeretterjesztés mint társadalmi küldetés és a szépirodalmi szerep mint funkció között.
Ráadásul mindezt a korabeli orvos- és természettudományos tézisek, ismeretek és szövegek pontos, megismertetési célzatú (re)prezentációjaként teszi. A könyv ezt a folyamatot – úgy tűnik – némiképp tudatosan viszi végbe, méghozzá a jól megválasztott, illetve valós, korabeli ego- és kordokumentumnak tekinthető elsődleges, illetve másodlagos források, például újsághírek, levél- és naplórészletek, emlékiratok, visszaemlékezések, orvosi és ismeretterjesztő források, valamint irodalmi művek segítségével. Mindezek a szövegtextúrába véletlenszerűen „odadobott” mintának tűnnek, holott valójában nagyon is tudatos, narratívahű célirányos beleszövésű és -illesztésű ornamentumok, amelyek összhatása eredményeként válik valóban plasztikussá – illetve ily módon működővé – a keret. Így lesznek „élővé” a szignifikáns részletek, visszahatásként pedig egészen máig értelmezhetővé válik maga a múlt adott narratívája, amely komplexitásában és plaszticitásában megragadó. Mindehhez gördülékeny, közérthető nyelvezet, olvasmányos stílus, gazdag illusztrációs anyag társul, a témához kapcsolódó, bőséges és hiteles szakirodalmakat hivatkozó lábjegyzetekkel.
Szécsi Noémi az első magyar orvosnőt, Hugonnai Vilmát és orvosi naplói feldolgozását állítja keretként − és főként „vezérelvként” − könyvének középpontjába. A narratíva a doktornő rövid élettörténete ismertetésével indul, és második házasságából született lánya, Wartha Vilma 1908-ban bekövetkezett halálhírével zárul. Ily módon lesz keretessé a történet és maga a művelődéstörténeti munka. A választás több szempontból is indokolt; a doktornő szokványosnak semmiképp sem tekinthető életútja egyrészt reprezentálja a nők társadalmi szerepét illető változásokat, másrészt alátámasztja a szerző azon másodlagos, de kevésbé fontosnak egyáltalán nem nevezhető célját, azaz hogy a nők hétköznapjainak bemutatása mellett felhívja a figyelmet azokra a kiemelkedő nőkre, akik formálták a nyelvi és kulturális közeg keretében a múltat és a kultúrát.
A doktorasszony rendelési naplói és feljegyzései (és egyéb munkái: vázlatok, előadások, orvosi szaklapokban megjelent szakcikkek, egészséggel kapcsolatos tankönyvek) alapján rekonstruálható, hogy milyen testi-lelki problémákkal fordultak ez idő tájt a nők orvoshoz, konkrétan magához a doktornőhöz; továbbá fontos ismeretként jelzik, miként viszonyult a társadalom a női léthez, magához a női testhez.
A Lányok és asszonyok aranykönyve a századfordulón élő nők életszakaszai mentén épül fel, kronologikus rendet tartva a fiatal leánykortól az időskorig. A kötet elsősorban a női test és lélek sajátos egészségügyi problémáit veszi sorba, és ezek társadalmi (felső-középosztálybeli) kezelését veszi górcső alá; azt vizsgálja, hogyan viszonyul egy-egy női problémához a társadalom, annak reprezentatív, döntésképes és döntéshozó szereplői, illetve az általuk értelmezett, illetve vezetett társadalom mint formáció. Mindehhez Justh Zsigmondot, Bródy Sándort és kortársaikat idézi. Megjelennek a kötetben további véleményvezérek, például az erősebb nem orvos képviselőinek vélekedései, akik mind férfiszempontból értekezik-tárgyalják-értelmezik a nőket, ugyanakkor a velük szemben meglévő vagy támasztott elvárásokat, kritikákat, dicséreteket is megfogalmazzák.
A könyv művelődéstörténeti oldalról szemlélve öt fő fejezetből áll. Ezek a nem sorszámozott fejezetek (1.) A lányok teste, (2.) A test mint házassági tőke, (3.) Anyák teste, (4.) Test és lélek, (5.) Asszonyok teste címet viselik, illetve további alfejezetekre osztódnak. Ezek közül csupán a negyedik, a Test és lélek című egység lóg ki ebből a tematikai sorból, amely bemutatja a Freud és a pszichoanalízis előtti kor szemléletében a pszichés és mentális problémák kezelésének a korra jellemző egyedi, igazából fizikai (!) gyakorlatát. Körüljárja korabeli kezelésük általánosabb tematikáját, bemutatva többek között az ez idő tájt rendkívül népszerű fürdőhelyek, valamint a szanatóriumok és elmegyógyintézetek („tébolydák”) világát.
A könyv talán legbizarrabb tanulságát az az egyértelmű felismerés adja, hogy azon korszakban a nőket – eltekintve néhány Hugonnai Vilmához hasonló kivételes, mentálisan nagyon erős, tudatos egyéniségtől és habitustól – alapvetően a testük alapján értékelte a társadalom, és bizony kettős mérce jellemezte a felsőbb, valamint az alsóbb osztályokból származó nők megítélését; „a közép- és felsőosztálybeli lányokat még a széltől is védték, míg ez utóbbiak akár teljes kiszolgáltatottságban is élhettek”. A szerző egy-egy ilyen gondolatsor kapcsán finoman hangot ad nemtetszésének a nőket ért méltatlanságokat illetően, de kellő távolságot tart; okfejtései ily módon nem válnak élessé, vagy célzatossá. A Lányok és asszonyok aranykönyve elsősorban tehát nem forradalmi szemléletmódja vagy revelatív megállapításai révén lesz értékes munkává, hanem sokkal inkább azért, mert a testre fókuszálva átfogó képet sikerült adnia a századforduló nőtársadalmának legáltalánosabb problémáiról.
(Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve. Szépség, egészség, termékenység és szexualitás a 19–20. század fordulóján. Park Könyvkiadó, Budapest, 2019. 380 o. ISBN 978-963-355-477-7)