Az ősi sárospataki kollégium évszázadok óta vállalja értelmiség nevelését a régió számára. Lelkészek, tanítók, jogászok, természettudósok, államférfiak hosszú sorát adta a hazának az adott korhoz igazodó szervezeti keretek között. A történelmi idő határozta meg, hogy milyen formában képezze növendékeit többé-kevésbé nyitott, mégis következetes hitbeli, szellemi tartalommal. Az „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket…” üzenetét (Károlyi Gáspár szavaival Máté evangéliumából) igyekezett következetesen közvetíteni. A Patakról induló lelkészek hirdették az Igét, az erkölcsi értékeket, a falvakba került jegyzők, tanítók, a Tiszáninnen népének szellemi gyarapodását szolgálták, a felvilágosult földbirtokosok, tisztségviselők, orvosok, íróemberek java készen állt az építő szerepvállalásra. Az iskolavárosnak e messze nyúló hagyománya jut eszembe, amikor a tanítóképzés 165, az óvóképzés 50 évére gondolok. Hiszen nem véletlen, hogy a 19. század közepén a pataki kollégium keretében önállósodott, szakosodott az elemi iskoláknak növekvő igényeit kielégítő pedagógusképzés, hogy az 1930-as években faluvezetők felkészítését vállalta a népfőiskola, s hogy néhány évtized múltán a kisdedóvók nevelését követelték a helyi társadalmi viszonyok.
Amikor 1974-ben a pataki képző oktatója lettem, benne volt a levegőben valamiféle – talán korszakváltásnak is nevezhető – fordulat igénye. Egyik megnyilvánulása volt ennek a tanítóképzés új tanterve, a tartalmi korszerűsítés igénye, a hallgatói létszám megkétszereződése, a másik pedig az óvónőképzés megszervezésének feladata. Mindez együtt járt azzal a nagy kihívással, hogy az 1974. évi 23. törvényerejű rendelet alapján 1976 szeptemberétől meg kellett valósítani a képzés főiskolai rangú szintjét, a tanszéki rendszert, szakkollégiumok indítását. Ne feledjük: noha 1971 szeptemberében indult az óvónőképzés Sárospatakon, az kezdetben a Kecskeméti Óvónőképző Intézet kihelyezett tagozataként működött, 1976 őszén épült be szervesen főiskolánk intézményi keretébe.
A kisdedóvók nevelésének nem volt Patakon közvetlen hagyománya, de jelentőségéről nem kellett senkit meggyőzni. Magam olvasmányaimból tudtam arról, hogy Kossuth Lajos budai fogsága idején, 1837-ben – Joseph Wertheimer Bécsben, 1826-ban megjelent német fordításának közvetítésével – magyarra ültette át az angol Samuel Wilderspin alapvető művét: A korai nevelésről és kisdednevelő intézetekről. Előszavában így ajánlotta az olvasóknak munkáját Kossuth: „kinek keblében érző szív dobog, nemes és fogékony ama szelíden, állandó gyönyörűségre, melyet emberszeretet nyújthat egyedül: aki ösztönt érez lelkében jót tenni; aki atya, aki anya, aki nevelő, és érteni akarja a kötelességeket, mik e szép pályákon reá várakoznak; aki csak egyszer is életében, érezte melléből a könyörület fohászát Istenhez emelkedni, ha embertársát szenvedni, ha ügyefogyott szegény kisdedet elhagyatva látott, […] szóval aki emberi a szó nemesebb értelmében, aki hazafi, óh azt kérjük, méltassa figyelmére e piperétlen lapok egyszerű szavait”. Sajnos akkor fordítása kéziratban maradt, de Wilderspin tanítása eljutott a kisdedóvás első hazai intézményeinek kezdeményezőihez. Az ő koncepciójában a testi, lelki, szellemi gondozás együttes igénye jelent meg. Négy szabályt dolgozott ki a kicsik nevelésére: a képességeikhez kell igazítani táplálásukat, az ő egyszerű nyelvükön kell eligazítani őket, kerülni kell az oktatás túlzásait, és játékkal, mozgással kell feloldani a négy fal közötti foglalkozást. Állásfoglalása szerint a kisgyermek óvodai nevelése: „a fizikai, intellektuális és erkölcsi képességek fejlesztésére 1-től 7 éves korig”.
Az óvónőképzés megszervezéséhez szakembert kellett Patakra hívni; Kató József pedagógia szakos kolléga 1971-től 1982-ben bekövetkezett haláláig, gondozta ezt a képzési területet. Tőle 1983-ban Feróné Komolay Anikó vette át a stafétabotot. Él emlékezetemben az a folyamat, amiként otthonra lelt az új képzési szakirány. Valamennyi tanszék kereste és megtalálta módját az óvóképzésben való szervezett feladatvállalásnak, vagyis hamar szervesült ez a tevékenység az intézményi struktúrába. A nyelvi és irodalmi tanszék tanáraként, valamint tanulmányi főigazgató-helyettesi megbízatásom idején magam is bekapcsolódhattam a profilváltás munkájába. Ne feledjük: az 1970-es évek közepétől – mint említettem – a hagyományos tanítóképzést két irányba is megnyitottuk: a kisiskolások nevelése-oktatása mellett ugyanis meg kellett szerveznünk, a 3-6 évesek nevelésére, gondozására képes óvodapedagógusok, valamint – a szakkollégiumi képzés keretében, tehát bizonyos szakirányokban – az 5. és 6. osztályosok tanítására kiképzett „szaktanítók” útra bocsátását. Utóbbi indokoltságát igazolta az idő, intézményünk vonzáskörzetében ugyanis számos kisiskola működik, ahol a szakirányú felkészültség kiválóan hasznosult. További kihívást jelentett azután a képzési idő meghosszabbítása, a főiskolai rangú képzéssel együtt járó elméleti szintemelkedés, az oktatóktól elvárt tudományos teljesítmény, az oktatástechnológia eszköztárának szinte forradalmi jelentőségű kibővülése.
Az elvárások kiterjesztése – mint e kötetünkből is kitűnik – szembetűnő tartalmi-módszertani gazdagodást hozott. A változó igények, intézményi keretek, követelmények színesítették a sárospataki óvóképzés arculatát. Amikor ma óvodapedagógus–képzésről szólunk óvónőképzés helyett, akkor e változásban mellékes az a szempont, hogy férfiak is jelentkeztek (a kezdetekhez hasonlóan) a gyermeknevelés e területére, az igazi jelzés arra utal, hogy tágult mind az intézményi küldetés, mind a neveléstudomány elv- és gyakorlatrendszere. Abban a tényben, hogy ma egyetemen sajátítják el szakmájuk alapjait a jelöltek, annak a rangnak kivívása testesül meg, amely Sárospatakon fél évszázados tapasztalatokra épül, és amely remélhetőleg a kisgyermeki lélek megértéséhez, kibontakoztatásához, a kisebb-nagyobb közösségekbe való szerves beépüléséhez ad indíttatást.
Föl kellett idéznem a kezdeteket a fél évszázados ünnepre való tekintettel, noha kötetünk több írása foglalkozik a megtett út tanulságaival. Nem feladata egy előszónak, hogy tartalomjegyzéket nyújtson a könyvben megjelenő publikációkról, föl kell azonban hívnom a figyelmet a témaközelítések sokoldalúságára. Formát ölt e kötetben az a törekvés, hogy kivetítsék egy sajátos sárospataki modell körvonalait, amelyet címszavakban, leegyszerűsítve így jellemezhetek: gyakorlati orientáltság, a művészeti nevelési ismeretkör beemelése, a néphagyományok elemeinek éltetése, a természetszeretet, a gyermeki képességfejlődés centrumba helyezése. A cél – az ötvenéves sárospataki óvodapedagógusképzés alkalmából és a felhalmozódó tapasztalatok alapján – sikeresen alkalmazható, korszerű modellt nyújtani az óvodapedagógus szakos hallgatóknak a pedagógiai tervezéshez. A kötet külön egységben tartalmazza e program anyagát, amellyel lényegesen növeli annak hasznos voltát.
A helyi szerzők körét más intézmények képviselői egészítik ki – Egerből, Jászberényből, Nyíregyházáról, Bajáról –, ebben az egyetem nyitottsága és kapcsolatrendszere nyilvánul meg. Történeti vizsgálódások mellett a kötet tartalmára jellemző az óvodapedagógiai gyakorlat elemzése, gyakorlatrendszerek ajánlása, új módszerek alkalmazásának bemutatása, külhoni kezdeményezések adaptálása, a környezettudatos nevelés, valamint az új jelenségek (pl. a médiakompetencia) célszerű kezelése. A kötet tartalmi értékét gazdagítja, hogy az óvodai nevelés minden területéről szó esik tapasztalt elméleti és gyakorlati szakemberek tollából. Műfaji szempontból is változatosak az írások, megjelennek az értekezés, az interjú, a személyes emlékezés formái.
Mint a Sárospataki Pedagógiai Füzetek egykori szerkesztője örömmel tapasztalom, hogy ennek a kötetnek a szerzői – láthatóan – azzal az érdeklődéssel tekintenek szét a nevelés mai világában, hogy mivel járulhatnak hozzá a legifjabb nemzedék boldogulásához és – ami ennél több: – boldogságához. Olvassák figyelemmel a bemutatott tényeket, törekvéseket, s haladjanak tovább az elődök útján – mindig hozzátéve valamit az ő teljesítményükhöz.
(Tervezés és fejlesztés az óvódában. Szerkesztette: Toma Kornélia. Tokaj-Hegyalja Egyetem, Sárospatak, 2022. 364 o. ISBN 978-615-01-4785-7. Sárospataki Pedagógiai Füzetek 29. Sorozatszerkesztő: Ugrai János. ISSN 0230-0435. A kötetet az előszó közlésével ajánljuk olvasóink figyelmébe.)