Vajon mennyire érvényes a „magyar fátum”-végzettörténet a magyar focira? Vajon hogyan vált a kétszer is (a 20. század harmincas éveinek második felében és az ötvenes években) világszínvonalú magyar labdarúgás a Kádár-korszak második felére és a rendszerváltás időszakára teljesen leszakadt s elmaradott sportággá? (Annyira, hogy pár éve a derék andorrai amatőr válogatottól is sikerült kikapnunk.) Borsi-Kálmánt igazából nem maga a futball érdekli, hanem a mögötte meghúzódó társadalmi-politikai és lélektani mozgatórugók. S nemcsak a magyar labdarúgók lelki-társadalmi motívumai. Érzékletesen ábrázolja (a későbbi győztes) nyugatnémet válogatott társadalmi és pszichológiai motívumait az 1954-es vb-n és a döntőben. Sok helyen szó esik a németek (főleg a keletnémetek, de bizonyos szempontból a nyugatnémetek is) és a magyarok hasonló helyzetéről a második világháborús vereség után. S főleg arról, hogy mindkét nemzet sokáig elsősorban a sport (különösen a futball) területén próbált revansot venni a történelmi vereségekért.
Számos érdekes információról a szélesebb olvasóközönség először e könyvből értesülhet. Például a Czibor–Puskás viszony bizonyos „intimitásairól” vagy Bozsik 1964-es pár napos őrizetbe vételéről. S sok újat tudhatunk meg a hatvanas évek Fradijáról, elsősorban Albert Flórián és Varga Zoltán pályafutása kapcsán. A hatvanas-hetvenes éveket illetően – főleg a magyar futball hanyatlástörténetét vizsgálva – még nagyobb hangsúlyt kapnak a visszaemlékezések és a titkosszolgálati források. Annál is inkább, mert a magyar futball világát éppen az ötvenes évek végétől (azaz már a Kádár-rendszerben) kezdi teljesen behálózni a titkosszolgálati apparátus. Kádár ugyanis – a más területeken (például a kultúrában) végrehajtott részleges enyhítésekkel, „liberalizálásokkal” párhuzamosan – szorosabb ellenőrzés alá helyezi a sportéletet, elsősorban a labdarúgást és intézményeit. A pártvezető egy központi bizottsági ülésen (levéltári dokumentumokkal igazoltan) kijelenti, hogy „nem kell a világ legjobbjának lenni” és hogy „talán lehetne szerényebben” fogalmazni, ha a magyar foci kerül szóba. E kijelentés pedig sok szempontból eldönti a magyar futball további sorsát. Megkezdődik a korábbi (Farkas Mihály és Rákosi Mátyás által felépített) intézményrendszer leépítése, szétzüllesztése. A titkosszolgálat pedig feladatul kapja egy „új Puskás” „felépítésének” megakadályozását. Ez a szemlélet döntően szól bele Albert Flórián futballkarrierjébe. S még inkább meghatározza Varga Zoltán és az Albertet követő időszak tehetségeinek (Bene Ferenctől Kocsis Lajoson át Nyilasi Tiborig, Törőcsik Andrásig és Ebedli Zoltánig) a pályafutását.
A kötet – részben nyíltan kimondva – döntő fontosságot tulajdonít a magyar foci – jelenleg is tartó – „mélyrepülésében” a titkosszolgálatnak és a szigorodó belügyi ellenőrzésnek. S itt nemcsak a konkrét intézkedésekről (nagyobb számú ügynök beszervezése, a játékosok megosztása és szembeállítása rágalmak és álhírek segítségével stb.) van szó, hanem a mögötte meghúzódó (végső soron Kádártól kiinduló) koncepcióról. Ennek lényege: nem kell nekünk „Új-Aranycsapat” (elég nekünk egy középszerű is)! S törődjön mindenki magával és az egyéni boldogulásával! – Ez volt a futballra különösen szigorúan alkalmazott új koncepció lényege. Ebben persze fő szerepet játszott egy „új ötvenhattól” való félelem. Kádárt sokkolta, hogy 56-ban éppen a munkások lázadtak leginkább (a humán értelmiség mellett) a diktatúra ellen. Emellett nagyon tartott Puskástól és az Aranycsapat nimbuszától, annak a „nacionalista” magyar nemzettudatra való kivételesen erős hatása miatt (amely különböző „mellékutakon” valahogy összekapcsolódott a forradalom nimbuszával). Érdekes része a könyvnek az a fejezet, amely Puskás mítoszának 56-tal való kontaktusát vizsgálja, különös tekintettel az álhírre Puskás haláláról a Rádió ostrománál, amely világszerte elterjedt. Ez a névtévesztésből eredő és később cáfolt rémhír tovább erősítette a „száguldó őrnagy” mítoszát Európa-szerte. Azaz Puskásnak (pr-szempontból) – a különben az Aranycsapat felbomlását és az ificsapat disszidálásával az utánpótlás meggyengülését hozó – 56-os forradalom és az azt követő szovjet intervenció és kádári megtorlás is „kapóra jött”. Megkönnyítette ugyanis, hogy – persze menedzserek és nagylelkű futballista-pályatársak (Östreicher Emil és Kubala László) hathatós támogatásával – rangos szerződéshez jusson a Real Madridnál, s elősegítette spanyolországi befogadását és népszerűsítését. Borsi-Kálmán Béla kutatói érzékenységét jellemzi, hogy plasztikus portrékat rajzol könyvében a futballisták körül nyüzsgő jobb-rosszabb menedzserekről és játékosszerzőkről. Tőlük részben elkülönítve vizsgálja (szintén nem kevés empátiával) a sportvezetők, edzők és klubvezetők közül általa fontosabbnak tartott figurákat. Döntő jelentőséget tulajdonít a labdarúgás „háttériparának” (a menedzserektől és sportvezetőktől a gyúróig és a szertárosig). S talán valóban a „háttér” lezüllesztésével-leépítésével kezdődött el a magyar foci kálváriája.
A Puskás–Czibor viszonylathoz hasonlóan (de még annál is alaposabban) vizsgálja a hatvanas évek Ferencvárosán belül az Albert Flórián – Varga Zoltán kapcsolatot. Bár Albert helyére és pozíciójára mások is pályáztak, igazi riválisa Varga volt. S e kapcsolatba még jobban „belefolyt” a titkosszolgálat (szítva az ellentéteket), mint Puskás és Czibor viszonyába. A hatvanas évek FTC-jének gyengítése s „kézben tartása” szempontjából kulcsfontosságú volt a belügyi hírszerzés számára az ellentétek szítása, olykor a nyílt viszályok kiprovokálása. Bár más klubokat is figyeltek (különösen az Újpesti Dózsát és a Vasast), de a – „reakció fészkének” tartott – Ferencváros futballcsapatára külön hálózat specializálódott. Annál is inkább, mert a vezetés (Kádár és Marosán György) főleg Albert és Varga személyében rettegte egy „új Puskás” színrelépésének lehetőségét. Kérdés, hogy e paranoid koncepcióban mennyi része lehetett Marosánnak és mennyi Kádárnak? Állítólag Kádár több kísérletet tett Albert megnyerésére (a fáma szerint kedvező szerződést kínált, ha a Császár a Vasasba igazol). S csak az ajánlatok visszautasítása után orrolt meg igazán Albertre. Varga útját viszont már kezdettől fogva gyanakvás és figyelő-provokátor ügynökök kísérték. Külön érdekesség, hogy a szerző (jó adag iróniával) – bölcsészkari tanulmányaival egy ideig párhuzamosan futó – FTC-beli „futballista karrierjét” (és annak megszakadását) is bemutatja egy fejezetben. E kis epizódnak szintén megvannak a maga tanulságai.
Összegezve megállapítható, hogy „Az Aranycsapat és ami utána következik” című könyv plasztikus képet rajzol az Aranycsapat felfutásáról, dicsőségéről, majd utána a magyar foci hanyatlásának folyamatáról. S nemcsak ezt mutatja be, hanem rávilágít az okok és mozgatórugók nagy részére. Arra, hogy miféle „fátum” sújtotta az Aranycsapatot az 1954-es berni vb-döntőben és hogy vált a hanyatlás a hatvanas évek végétől (a koncepcionális kontraszelekció „eredményeként”) megállíthatatlanná, főleg az 1969. decemberi „marseillei csapás”, a csehszlovákoktól elszenvedett 4:1-es vereség után. Talán annyit lehetne megfogalmazni bírálatként, hogy az ötvenes évekből (az Aranycsapat időszakából) Puskás mellett kicsit túl hangsúlyossá válik Czibor és Lóránt alakja az MTK-s (Vörös Lobogós) Hidegkúti és Kocsis Sándor rovására. A hatvanas évek bemutatása pedig túlzottan Fradi-központú, talán nem ártott volna némi kitekintés a korszak más fontos klubjaira, elsősorban a Vasasra, az Újpesti Dózsára, esetleg az MTK-ra. De e kisebb aránytalanságok eltörpülnek az elemzés alapossága és a megfogalmazódó fontos tanulságok mellett. A korábban főleg a román történelem és eszmetörténet, továbbá a bánsági társadalomfejlődés és magyarosodás nagy kérdéseiben kutakodó Borsi-Kálmán Béla a magyar társadalom- és futballtörténet szempontjából kulcsfontosságú új könyvet tett le az asztalra.
(Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és ami utána következik. Adalékok a Rákosi-korszak és a Kádár-korszak történetéhez a futball tükrében. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019. 512 o. ISBN 978-963-435-058-3)