A könyv alapját a szerző doktori értekezése (2016) adja: két olyan református lelkész kulturális és tudományos horizontját jellemzi, akik a teljes 17. század reprezentáns egyéniségei voltak. Más generáció képviselői, más országban éltek (Magyar Királyság, illetve Erdély), igaz a magyar kulturális csoporthoz, azon belül is a református egyházhoz tartoztak. Patrónusaik mentalitása a tanulás és a tudományok támogatásában hasonló volt.
A könyv egyik erénye a forrásközeliség. A szerző forrás közeli tudott maradni akkor is, amikor az olvasmányok tartalmi oldalát elemezte. Mértéktartó maradt, amennyiben nem akarta felvállalni a feladatot, hogy jellemzi a teljes évszázad magyar királyságbeli és erdélyi művelődési arculatát. Valóban, a forrásadottság olyan, hogy a 17. századból elegendő intézményi könyvtári összeírás, illetve lelkészi magánkönyvtár jegyzék maradt fenn. A dokumentumok területi és az időbeni eloszlása is jónak mondható. A dolgozatban mindannyi forrás feltűnik említés szintjén, megerősíteni a két központi személy kapcsán mondottakat vagy kontrapointírozni a velük kapcsolatos képet. Ezzel azt kívánom mondani, hogy dicséretes Oláh Róbert szerénysége: több, az évszázadra, a református egyházra, vagy éppen más személyiségekre érvényes mondandója lenne, nem akart azonban „bölcselkedőnek” tűnni, illetve a könyv szerkezetét sem kívánta felborítani.
Ha már a lehetséges forrásoknál tartunk, meg is jegyzem, hogy Oláh Róbert a számba vehető források teljességét látókörében tartja a két főhőse esetében. Nem tér ugyan ki arra, hogy a korban, a vizsgált személyektől megjelent művek idézetei (citátumok) is az olvasmányműveltségük forrásai közé tartoznak, de Tofeus Mihály esetében hosszan ecseteli az ő megjelent könyvének szerzőségi kérdéseit, vagyis azt az olvasmányműveltsége forrásaként elemezni akarta. Geleji Katona nyomtatott munkái viszont valóban nem alkalmasak a citátum vizsgálatokra. Ezt a kérdést csak azért vettem elő egy bekezdés terjedelméig, mert mutatni akartam, hogy a szerző nem beszél feleslegesen. Nem elvi kérdésként elemzi a forrásadottságokat, hanem a ténylegesen számba vehető dokumentumokat tekinti át, elméletileg csak ezekhez viszonyul. Tofeusnál használja a Győri J. János által végzett szövegelemzés tanulságait mint forrást, de Miskolci Csulyak esetében ilyen nincsen, ezért kitér előle, ő sem végzi el.
A Miskolci Csulyak István könyveiből megismertek nyelvi összetételét tekintve Oláh Róbert hangsúlyozza a magyar nyelvű könyvek feltűnő hiányát. Összehasonlításban egy általános megállapításra (Zvara Edina) hivatkozik, illetve egy kutyfalvi lelkészre, akinek számban jelentős gyűjteménye komoly hányadában magyar. Azt hiszem, e tekintetben kutatási deficitről beszélhetünk. Többen megállapították már ugyan, hogy a magyar nyelven megjelent könyvanyag ritkán tűnik fel az összeírásokban, okként a kisméretű könyvek értéktelenségét jelölvén meg. Valóban, a magyarországi könyvek túlnyomó többsége kicsi könyv volt, kevés papír igénnyel, és az értékek összeírásakor nem nagyon számoltak velük. (Mások arra hivatkoznak, hogy a magyar nyelvű könyvek sokat forgatottak voltak és elrongyolódtak, ténylegesen „elhasználták”, „széthasználták” azokat. De Csulyak összeírásában nem lehet másra fogni semmit: ha ő nem írta össze, akkor annak oka volt. Vagy nem voltak neki, vagy nem „csak” olvasta őket. Nem számította a „fegyvertárba” a legtöbbet. Per analogiam: Macchiavelli úgy vall könyveiről, hogy a kis zsebkönyveket magával viszi erdei sétájára, olvasgat belőlük, aztán visszatér a fegyvertárba, komoly könyvei körébe. Ez a fajta (késő)humanista attitűd Csulyaktól sem lehetett távol. A nagyszerű diagram – amelyet a szerző mutat be könyvében –, a könyvtár tematikus összetételéről éppen egy fegyvertár képe számomra.
Az erdélyi lelkésszel (Tofeus Mihály) való összevetés egy ponton azért döccen: az erdélyi könyvkiadás százalékosan jelentősebb arányban magyar nyelvű. Nagyobb hangsúlyt kaptak a magyar könyvek és vélhetőleg helyben több maradt, mint ami „kikerült” a Magyar Királyságba.
Egy lelkész könyvtárát, mondhatni, természetes teológiai területek szerint elemezni. A kérdés persze, hogy mit akarunk megmutatni. Az mindenképpen dicsérendő, hogy Oláh Róbert tájékozódott a teológiai rendszer kérdéseiben (ha jól értem), így a Bibliák – Patrisztika – Dogmatika – Kateketika –stb. elemzési szempontsor érthető. Az egész azonban számomra nem kellőképpen permutált, vagyis ezen fejezetek anyaga nem került megismétlésre az ortodoxia – irénizmus – puritanizmus sorban. Részben nem is lehet megismételni, de sok esetben igen: ortodox Bibliakommentár bizonnyal létezik, vagy éppen másfajta szemléletű is. Röviden: az ismétlés elkerülésének szándéka, a teológiai áramlatok recepciójának bemutatása lerövidítését eredményezte és így a kép, Csulyak olvasmányairól ortodoxszá lett.
Miskolci Csulyak István számomra – és azt gondolom, hogy könyvtára ezt igazolja – későhumanista értelmiségi. Olyan, aki nem tudta és nem is akarta kivonni magát korának, és főként a heidelbergi kohónak (Turóczi-Trostler József kifejezése) hatása alól. Ehhez hozzá tartozott a saját szakma (teológia) részletes tudása, az irénikus gondolatok alaposabb átlátása, az új eredményeinek világképi követése, a keresztény újsztoikus filozófia alapműveinek ismerete és a politikai elméleti irodalomban az unio christiana irányában való tájékozódás, továbbá ennek történetfilozófiai háttérolvasmányai. Oláh Róbert másként csoportosítja ugyan Csulyak olvasmányanyagát, de ezt a képet adja.
Tofeus Mihály erudíciójának vizsgálata más forrásadottságokra alapozódik, de azért nem a legrosszabb a helyzet vele kapcsolatban sem. Könyvtárának frissessége ugyan elmarad Csulyakétól, de ő is tovább gyarapította könyvtárát, külhoni tanulmányiból hazatértét követően. Nekem nagyon szimpatikus – forrásokkal ugyan nem alátámasztható – a feltevés: a hiányként érzett könyvanyagot a családtagjai már életében elkérték tőle. Életszerű a feltevés: itt kell segítségül hívni a tulajdonostól fennmaradt szövegemlékek vizsgálatát idézettséget, illetve forrásokat tekintve. Utóbbi persze sikamlós terület, könnyen lehet az ember szubjektív, az idézet forrása sem mindig megállapítható: ismerte a szerzőt, mástól vette át, kivonat-gyűjteményből vette stb. Oláh Róbert nem is megy bele a találgatásokba, helyesen, de azért „megérzését” megemlíti, ismét csak helyesen.
Az elemzési szempontokat a szerző itt is úgy választotta meg, hogy az eredmények a Csulyak esetében tett megállapításokkal összevethetők legyenek. Az ortodox – nem ortodox kérdés megmaradt alapvetésnek, persze a 17. század második felében más az ortodox, mint fél évszázaddal előbb. Valóban: Tofeus kevéssé értelmiségi, jobban „pártember”. A „párt” persze nem jó kifejezés: hivatali ember. Ne feledjük: Erdélyben vagyunk, és a magyar királyságbeli gyászévtized környékén. Ennek azért voltak tanulságai Erdélyben is. A fenyegetett közösségek bezárulása, az újítás – nem újítás kérdésében a vitáknak „családon belül” tartása természetes reakció, nehogy kívülről bele tudjanak avatkozni a vitáinkba. Ami ortodoxnak tűnik fel, sokszor önvédelem.
Oláh Róbert mindkét lelkész esetében kitért az orvosi, természetrajzi olvasmányokra is. Arról nem beszélt, vajon a lelkészek tudták-e ezeket hasznosítani praxisukban. A falu egyetlen értelmiségijének sokszor kellett orvosi tanácsokat adni, vagy éppen helytállni oda vetődő, nem megszokott nézeteket valókkal való vitában.
Oláh Róbert dolgozata kis 17. századi művelődéstörténet. Tanúsítja, hogy a korszak kulcsszereplőinek olvasmányai elemzése mentén, általánosabb kultúrtörténeti megállapítások is tehetők. Ő maga is kimond ilyeneket, ám ebben a tekintetben visszafogott. Helyesen, hiszen még adósok vagyunk – közösen – egyre több mélyfúrást tenni a közösen feltárt forrásanyagban. Azután lassan kirajzolódik az a szellemi erőtér, amelyben a korszak értelmiségei alkottak, a lelkészek és más értelmiségiek munkájukat végezték.
(Oláh Róbert: Miskolci Csulyak István és Tofeus Mihály könyves műveltsége. Hernád Kiadó, Sárospatak, 2022. 380 o. ISBN 978-615-5787-27-0. Hit és kultúra 7. Sorozatszerkesztő: Csorba Dávid. A kötet a Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének Reformáció Öröksége Műhelye, valamint a Tokaj-Hegyalja Egyetem Iskolavárosok Kutatóintézete támogatásával, a THE Iskolavárosok és hátországuk kutatási program keretében jelent meg. Programvezető: Ugrai János.)