Egy verseskönyv, amely három szerzőt tudhat magáénak, talán érdekes. Egy verseskönyv, amely három testvér írásait fűzi egybe, szimbólum. A családi egység jelentés- és jelentőségteljes képét idézi meg, a szövetséget. A Horizont cím ég és föld találkozását ígéri, így lesz egyszerre távlat és határ, a felfogható lét és a megismerhető élet köre.
A kötet hatvanegy verset tartalmaz, szakaszolásra, csoportosításra irányuló törekvés nyomaival nem találkozunk. Sőt, az egyes versek szerzőségét csak a tartalomjegyzékből tudjuk meg, a szövegcímek után zárójelben valamelyik Kabai keresztnevének kezdőbetűje adja tudtunkra. Ugyanakkor a szerkesztés utólagosan fölfed némi tematikai rendszerezettséget, amely mintha a közösen megképzett horizont felől egy közös origó felé kívánna tekinteni. A létezés és a személyiség bejárt, belátható vagy éppenséggel csak sejthető peremvidékei felől az ismerős, felidézhető lélektájak közös metszetét adó család és szülőföld, tehát az eredet irányába.
Földrajzilag jól meghatározható ez a közös metszet, a szűkebb szülőföld egy kisváros, Onga. A település hazánk északkeleti régiójában található, a Bükk és a Zemplén hegyei között elterülő, olykor az Alföldet idéző síkvidéken, amely itt-ott már a Cserehát lankáin hintázik. Két folyó öleli körül, a Hernád és a Sajó. A 16. században felégették a törökök, de újraépült, állítólag II. Rákóczi Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály és Görgey Artúr is járt itt. Ugyanez a hely fontos állomása volt Málik Roland költőnek, aki 2011-ben, harmincöt évesen halt meg Ecuadorban. Talán a kötet földrajzi nevei is mutathatnak egyfajta horizontot. Például Onga két helyen bukkan föl könyvünkben, egyszer Miskolc (irányvektor), egyszer London viszonylatában (Áttétek). Szerepel még a szövegekben Rakamaz település (Rituálék), a Hernád folyója (Kézapa) és néhány budapesti utcanév (mint egy idegen, Inkább megvárlak itt). Apró jelzések ezek, életutak bójái. Mint ahogy az a néhány fotó is, amelyek a kötet illusztrálásaként kerültek elő a családi archívumból. Mind az igényes nyomdai előkészítés, mind a kötet impozáns borítója Tellinger András munkáját dicséri.
Ami pedig a lelki tájakat illeti, igencsak változatos vidéket járhatunk be a versek által. Például sétálhatunk élet és halál, fény és árnyék, ég és föld határán, vagy egyszeri, hétköznapi élethelyzetek groteszkbe fulladásának lehetünk tanúi, esetleg kipróbálhatjuk az önvád korbácsait, hátha sikerül vele szétzúznunk magunknak tett hazugságainkat. Aztán menekülhetünk még hétköznapi szerepeink elől, lehetünk nyersek a keserűségtől, megpróbálhatunk emlékezni vagy csak emlékeztetni magunkat arra, hogy olykor ne felejtsünk el emlékezni és így tovább. Külön élményt nyújt, hogy csak a tartalomjegyzékben feltüntetett a szerzőség, így a versek olvasása során egyből a három Kabai Névtelen játékába csöppenünk, vajon melyikük írhatta? Ajánlom magyartanároknak stilisztikai gyakorlat gyanánt. Ugyanakkor e látszólagosan elnémított keresztnevek azok, amelyek egy nagyobb egység, a Kabai családnév égisze alatt teremtik meg annak sajátos horizontját.
E különös kötet hangulata talán egy különös festményével érzékeltethető leginkább. Ferenczy Károly 1890-ben festette meg a Kavicsot hajigáló fiúk című képét. Három fiú a Duna partján, különböző korúak, néhány év eltéréssel, akár testvérek is lehetnek. A legidősebbnek tűnő fiú ingben, nyakára tekert kendővel, kontraposzt beállásban, kissé bedöntve fejét méregeti a víztükröt, kezében kavics. A középső félmeztelen, egyenesen néz a víz felé. A legkisebb mezítláb épp kavicsért hajol, félig hátulról látjuk. A part semmitmondóan sivár, egyhangú a víz és az ég is. A túlparton eltörpül néhány épület és egy-két jegenye. A fiúk komolyak, bármire is készülnek. Talán kacsázó köveznek, számolgatják, hányszor érinti a víztükörrel majdnem párhuzamosan eldobott kavics a folyót, mielőtt az majd végleg elnyeli mind.
Ez a kép az Onga melletti kavicsbányák tavainál is elképzelhető a nyolcvanas évek derekán. Talán meg is történt, ki tudja. Talán ők voltak, talán mások, talán mi is egy kicsit, nem ez a lényeg. Talán a köveket versre cserélték ezek a fiúk s olykor még ma is kijárnak hajigálni, csak úgy, mert nem ez a lényeg, nem is szólnak egymáshoz, csak egyre dobálják a verseket és azt számolgatják, hányat kacsázott már eddig életünk tükrén a létnek. Mert ez a lényeg.
(Kabai Csaba – Kabai Lóránt – Kabai Zoltán: Horizont. Versek. Prae.hu, Budapest, 2020. 88 o. ISBN 978-615-5070-88-4)