Szeretettel köszöntöm Önöket a mi nagyra becsült barátunk, Sáray László kezdeményezésére éppen húsz esztendeje Tokajban is megünnepelt „a magyar kultúra napja” alkalmából. Több eltérő, első pillantásra talán összeegyeztethetetlennek tűnő minőségben vagyok ma jelen! Az első és minden bizonnyal a legfontosabb ezek közül: a zempléni táj szerelmeseként. Azután – sorrendben – a több mint félszáz éves Tokaji Írótábor társ-alelnökeként, a sárospataki Tokaj-Hegyalja Egyetem Nyelvi, Irodalmi és Művészeti Tanszékének adjunktusaként, a Kertész Imre Intézet tudományos igazgatójaként, valamint a Magyar Írószövetség elnökségének tagjaként.
Hozom tehát és tolmácsolom L. Simon László, Erős Kinga, Kéri Szabolcs rektor úr, Schmidt Mária professzorasszony, Bene Zoltán, Király Zoltán, Rózsássy Barbara és Lőrincz P. Gabriella szívből jövő üdvözletét, valamint idézem és képviselem – hogy most csupán a Tokaji Írótábor két szellemi és szemléleti vezéregyéniségét említsem – Tarján Tamás és Fekete Gyula emlékét.
Úgy hiszem, sosem lehet elégszer hangsúlyozni, miről is nevezetes ez a mai nap, és miért ünnepeljük. A magyar kultúra napját 1989 óta üljük meg minden év január 22-én, mégpedig annak emlékére, hogy – a keltezés szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát, Csekén. A Himnuszét, amelynek soraiban Tokaj neve is szerepel. A Himnuszét, amelynek költője nem átallt egyszerre a magyar nemzet történetével s megmaradásának időszerű kérdéseivel foglalkozni – bátran aktualizálva, mindezt klasszikus lírai formában, hol többes szám első személyben („őseinket felhozád”), hol egyes szám harmadikban („a magyart”). Nemzet és esztétikum Kölcseynél tehát még egyetlen organikus modellt alkot. Sajnos csakhamar megkezdődött az a napjainkban is élő kétoldalú kisajátítás, amelynek során a nemzet a népiek, az esztétikum pedig az urbánusok hitbizománya lett.
S ezen a ponton a 20. századi magyar irodalom egyik legeredetibb gondolkodású, legszabadabb szellemű és legszigorúbb erkölcsű prózaíró zsenijének, Kertész Imrének egy megvilágító erejű sora ötlik az eszembe. Gályanapló című kötetében olvasom, hogy „a művészet (irodalom), amely az élet problémája helyett csupán az élet problémáit kívánja láttatni, maga is funkcionális, alkalmazott, tüneti művészetté lesz valódi helyett.” (Kertész Imre: Gályanapló. Holnap Kiadó, Budapest, 1992. 10. o. Kiemelés tőlem – S. M.)
Fölmerül bennem a kérdés: Kölcsey nagyverse, amelyet az utókor nemzeti imádságunkká avatott, vajon alkalmazott irodalom volt-e a maga korában, vagy azzá lett-e utóbb, valamiféle furmányos nacionalista kisajátítás eredményeként? S ha nem, megmaradt-e valódi, élő-ható, a mindenkori magyar élet kérdését exponáló szépirodalomnak? De kérdezek tovább. Vajon a Hazafias Népfront ernyője alatt, Darvas József kezdeményezésére indult, majd az 1980-as évek közepére-végére ellenzéki műhellyé formálódó Tokaji Írótábor szerzői és vitái az alkalmazott, a tüneti művészet kategóriájába sorolhatóak-e?
Vagyis: Kölcsey az élet problémáival foglalkozott volna az Élet, a Lét problémája helyett? Ugye nem?! Ugye a Vörösmarty Szózatában már hangsúlyosan felbukkanó nemzethalál helyett Kölcsey ab ovo a nemzeti létet tekintette – mégpedig történetileg hiteles – evidenciának, s költeményében e lét igenlését, transzcendens megerősítését, szentesítését követelte? És ugye a Tokaji Írótáborban (ahová ugyan sosem hívták meg a Török utcai lakásának cellamagányában alkotó Kertész Imrét) szintén a nemzetlét volt az a kulcsgondolat, amely a népfrontos sorskérdések tárgyalása mögött is mindvégig ott kísértett, ha másként nem artikulálódhatott, hát az állampárt kulturális és tudományos intézetei által delegált főelőadókkal vehemensen vitázó Fekete Gyula, Jókai Anna, Csengey Dénes és mások hozzászólásaiban öltve testet?
Nem véletlenül idéztem meg bevezetőmben Tarján Tamás barátom/mesterem szellemét. Ő a felelős közírás, az alázatos napi kultúraközvetítés szolgálatát vállaló újságíróként és tanáremberként, illetve a látszólag köznapi ügyekkel – verebekkel, játék mackókkal és eldugult lefolyókkal – pepecselő Tandori Dezső értő tolmácsolójaként is az egyik legaktívabb résztvevője volt az írótáboroknak. Tamás rámutatott arra – amit egy kései tanulmányában (éppen az ő szelíd tanítványi ráhatására) maga Király István akadémikus is elismert –, hogy az első pillantásra az élet apró-cseprő problémáival vesződő költő sorai mögött ott a teljes európai filozófia szellemi muníciója, hogy Tandori különc versvilága mögött valójában a lét alapkérdésein rágódó vérbeli lírikus, Pilinszky János és Kertész Imre lelki rokona rejtőzik.
Rámutatott továbbá, hogy Esterházy Péter Termelési-regénye vérbeli realista alkotás – és az ő érvelése előtt fejet kellett hajtanunk. Fekete Gyula bátyám pohár borral a kezében gratulált Tamásnak Gönczi Pali bácsi pincéjében, én az egyetemen értettem meg, hogy a népi–urbánus ellentét kétségkívül létezik, csak épp nem az irodalomban, nem az igazi irodalomban. A népi–urbánus oppozíció az élet egyik marginális problémája. A nemzeti lét ellenben kulcskérdés – és aki ennek jegyében szól, Kölcseytől Esterházyn és Fekete Gyulán át Kertész Imréig, az a nagybetűs Élettel foglalkozik. Annak művei nem évülnek el, aktualitásuk nem diagnózis- és/vagy terápia-voltukban keresendő, hanem a nemzeti közösség lelki, szellemi és fizikai egészségéért vállalt felelősségben áll.
Gondolatmenetem zárásaként most már kizárólag a Tokaji Írótábor társalelnökeként, illetve az első ötven év történetének kutatójaként szólok. Azt hiszem, ha epigrammatikus tömörséggel próbálnám összefoglalni véleményemet, azt kellene mondjam: a második ötven év kulcsa az lesz, hogy képesek leszünk-e kilépni a szekértábor-ellentétek megkötő viszonyrendszeréből, és visszatérni Kölcsey Ferenc szerves modelljéhez. Oda, ahol a szó felelős művésze – a nyelvi és formai tökély igézetében – újra és ismét az egyéni és a nemzeti lét harmóniájáért, nemzet és esztétikum szerves kötéséért perelt!
Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindannyiunknak Áldott Ünnepet!
„Isten, áldd meg a magyart!”
(Elhangzott 2024. január 22-én, Tokaj város napja és a magyar kultúra napja közös rendezvényén, a tokaji Paulay Ede Színházban.)