„Etno-appliq-Art” címmel nyílt képzőművészeti kiállítás Hoppál Mihály etnográfus, sámánkutató legújabb műveiből 2024. június 22-én Szentendrén, a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárban. A tárlat szerves folytatása a művész hetvenes évekbeli avantgárd korszakának, emellett merész, népi, illetve népiesnek vélt tárgyak szabad, művészi felhasználását jeleníti meg. Az alábbiakban Szemadám György és Hoppál Bulcsú megnyitó beszédeit adjuk közre.
Szemadám György megnyitó beszéde
Egyes irodalomtörténészek szerint a 19. vagy 20. század végén, míg mások szerint a 17. század elején élt a rejtélyes, japán, Zen buddhista Ho-mi Mester, a szerzetes. Egyetlen vékonyka kötete maradt csak ránk, amiben alig több, mint negyven, általa „rajzolatoknak” nevezett illusztrációval díszített haiku olvasható. Legismertebb műve mindössze három sorból áll, és így hangzik: „Kagylóban elnyelt őszi hold / Ott vemhes nyúl-nő fiat hord. / Kezdettől fogva létezik a Semmi.”
Európai ember számára egyenesen meghökkentő ennek a versnek mind a formája, mind a tartalma. Tegyük hozzá: van olyan irodalomtörténész, aki sem versnek, sem haikunak nem nevezné – utóbbinak például tizenhét szótagból kellene állania –, hisz nem mond el és nem ír le semmit, hanem csak felmutat valamit, ami mind gondolati tartalmában, mind közvetlen szövegkörnyezetében abszurdnak tűnik, még akkor is, ha ismerjük a keleti mitológiákból a holdbéli nyúl képzetét. Mert hiszen, ha létezik a megnevezhető semmi, akkor az már valami és nem semmi. És így tovább.
Mindezt csak azért tartottam szükségesnek előrebocsájtani, hogy közelebb kerülhessünk Hoppál Mihály asszamblázsaihoz, mert ezekről a tárgymontázsokról ugyanaz mondható el, mint amivel fentebb jellemeztem Ho-mi Mester „rajzolatait” és haikuit. Ezek sem mondanak el semmit és nem is utalnak semmire. (Vagy tán mégis?) Némelyek ironikusnak tűnnek, például: A népművészet végórája a nagy bádog óralappal, egyes darabokba szívesen látnánk bele szimbolikus tartalmakat, például a többágú korbáccsá „kiegészített” tésztaszűrő, vagy a sokszorosan bekeretezett keretek, másokat akár szürreálisnak is nevezhetnénk, például a híres tudósról – Baszilovról – készült fénykép a giccs-tárgyak együttesében. De a tárgy-együttesek túlnyomó része valójában értelmezhetetlen, és ez jól van így!
Persze az ember elbizonytalanodik, hogy vajon tényleg műalkotásokkal, vagy egyáltalán alkotásokkal van-e dolga? És ez is jól van így!
Mindehhez persze tudnunk kell, hogy Hoppál Mihály néprajzos, de nem is akármilyen néprajzos, hanem olyan kutató, akinek szakterülete a sámánizmus. Csak lábjegyzetként, zárójelben: Egyszer egy középiskolában nem kötelező jelleggel meghirdették egy előadásomat „a sámánizmus” címmel. Megdöbbentett, hogy milyen tömegek jelentek meg ezen. Volt ott vagy százötven gyerek. Ám az első néhány perc után szinte mindannyian felálltak és kimentek. Jó, ha tízen maradtak. Akkor derült ki számukra, hogy nem a sátánizmusról lesz szó.
Hoppál Mihály Ázsia szívébe, Tuvába is eljutott. Ebbe a Svájc nagyságú kis országba, ahol összesen 33.000 ember él, akik büszkék arra, hogy megőrizték ősi kultúrájukat és nyelvüket, s ahol a harmincas évek elején még 725 sámán működött, akik egészen másként tekintettek az élő és élettelen világra, de még a tárgyakra is, mint ahogyan azt mi, a materialista dogmáinkkal és leegyszerűsítő pragmatizmusunkkal megszoktuk. Először is: a sámán valójában fontos funkcióval bíró, életre keltett tárgyakból, összművészetet művel, hiszen festett dobot, bőrszalagokkal, vagy fémszobrokkal díszített ruhát, tollas- vagy fémből kovácsolt fejdíszt vagy koronát készít, költ, énekel, táncol és nem utolsó sorban gyógyít. Egy dolog mindenesetre leszögezhető: az, hogy ezek az emberek vitán felül közelebb állnak a művészetek eredetének forrásához, mint mi, s igen messze áll tőlük a célként felfogott esztétizálás.
Mihály itt kiállított tárgyegyüttesei láttán eszembe jut Thomas Berger Kis Nagy Ember című művéből az a részlet, ahol szó esik az indiánok varázsszereket tartalmazó zacskóiról: „Várjunk csak – aszondja – vinnem kell a varázsszeres zacskóm. – Löttyedt csomag volt, vagy három láb hosszú, viharvert bőrbe csavarva. A varázsszeres zacskó tartalma titok, de nekem módom nyílt egyszer belenézni egy halott csejennébe, mielőtt mellé tették volna a temetőállványra: egy csomó toll volt benne, egy bagolynak a lába, egy szarvascsont-síp, egy aszalt bölénypöcs és más effélék, ő azonban szilárdan hitte, hogy ebben a szemétben van az ereje…”
Ne felejtsük el, hogy Hoppál Mihály ebben a világban otthon van, s felhívnám a figyelmet arra is, hogy ezeknek a Hoppál-műveknek a javarésze ugyancsak gyűjtemény-szerűen installált, továbbá arra is, hogy az egyes tárgyak – illetve pontosabban szólva fétisek – mibenléte vagy azok együttese korántsem az ésszerűség, a logika, vagy legkevésbé sem az esztétikum mentén szerveződik, illetve szervesül egységgé, hanem a mágia belső parancsára kerülnek együvé. Persze e tárgy-együttesek kapcsán lehetne esztétizálni is, a képzőművészet hagyományos szemléletmódja felől közelítve elhelyezni őket a kortárs képzőművészetben, hisz nem tagadom, hogy vannak köztük egyszerűen beilleszthetőek is. Némelyik félreérthetetlenül ironizál az előképeit idézve, jó néhány pedig ellátható lenne egy-egy kurrens irányzat címkéjével, ám hozzám közelebb állnak és jobban izgatnak a kérdőjelek. Hoppál Mihály válasza ez lenne: vannak olyan dolgok, amelyeket egyfajta, személyre szabott beavatottság követelően odatartozónak, illetve összetartozónak érez. Miért? Csak!
És erre a „csak”-ra nem kell magyarázat. Például ez a mű egy lélekgereblye képe! Miért? Mert más nem is lehetne! És igen! Egy törött dísztárcsa is kiállítási tárgy lehet, mert én azzá avattam.
Hoppál Bulcsú megnyitó beszéde
Hoppál Mihály néprajzos, sámán-kutató képzőművészeti kiállítása különös alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk a művészet és a tudomány kapcsolatán. Valamikor ez a kettő összetartozott, sőt el sem volt gondolható egymás nélkül! Ez a kapcsolat megbomlott, s valljuk be, ehhez részben mi is hozzájárultunk. Mint minden romlásnak, ennek is sajátos története van, a kezdőpont kijelölésére a krízis-irodalom számos interpretációt biztosított: van, aki a kereszténység képrombolását, van, aki a reneszánszt, a reformációt vagy a tömegkultúra megjelenését teszi meg origónak, én azonban ezek taglalásába nem mennék bele. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy van-e csúcspontja a folyamatnak, túljutottunk-e már rajta, vagy végleges ez a törés?
Bizonytalan vagyok a válasz tekintetében, az idő azonban megbízható munkatársa az embernek, hol feledni segít, hol emlékeztet, hol kínosan lassú vagy gyors, egy biztos, struktúrát ad. A mai nap egy „csúcsponton” túljutottunk. Tegnap volt az év leghosszabb napja, Szent Iván-éj, a nyári napforduló, amikor minden egyetemes műveltségű embernek az a szentírási szakasz jut az eszébe, amikor Keresztelő Szent János Jézusról beszél, s egyértelműsíti, hogy ő nem a megváltó, csak a Messiás előfutára, majd kijelenti: „Annak növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom.” (Jn 3,30) A keresztény hagyomány szerint ez egy asztroteológiai kijelentés (meggyőződésem, hogy a szentírási témák nagy többsége értelmezhetetlen egy előzetes asztromitológiai világkép nélkül): ez a szemlélet összeköti a makrovilág történéseit a mikrovilággal. A makrokozmosz a világ teljessége, a csillagvilág felettünk, amelyhez különleges hozzáférésünk van nekünk embereknek. A mikrokozmosz pedig mindaz, ami a csillagok „alatt” van: a kis történések, az ember örök vágyódása, a befejezetlenségek, a munka, az értelmetlenség, az időiség, a hátunkon hordozandó minden. Ebben a szemléletben az ember evilági valósága tükröződik a nagyvilágban, a valóságos világban, s ez ősi törvény, ettől eltérni nem szabad. Nem tehettük ezt a kiállítást – amelynek egyik központi témája a Nap mint mitologéma – sem más napra, mint Szent Iván éjére, mert nem lehetünk az égi dráma szempontjából vakok! Szomorú, hogy manapság annyifelé érzékeljük a liturgiai és esztétikai vakságot!
Szent Iván napját a szentendrei dalmátok Ivan dan néven ünneplik. Igaz, ma már töredékére zsugorodott a dalmát közösség és szétszóródtak, de hagyományosan ez a hely, ahol állunk, a szentendrei Szamárhegy lába volt a katolikus dalmátok lakhelye három évszázadon át. Az Ivan dan szerte a világon fellelhető a Napot, a tüzet középpontba állító napfordulós ünnepek sorába illeszkedik, amellyel az emberiség az élet adója, életetője és ura iránti hódolatát fejezte ki. A kereszténység sem tagadta meg a liturgikus cselekmény lényegét, de új értelmet adott neki: a Napot Krisztussal azonosítja, s minden (minden történés, minden planéta, a világmindenség minden mozdulata) általa nyer életet és értelmet. Ezt is nagyon szépen fogalmazza meg János apostol evangéliuma elején: „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,3-4) Hoppál Mihály kiállításának tekintetében ezt azt jelenti, hogy ez a konkrét hely (Szentendre, a Szamárhegy lába, a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár) és ez a konkrét idő (2024. június, Szent Iván napja) bekapcsolódik és tükrözi (mert tükröznie kell!) a makrokozmikus valóságot, itt valóságos valóság-leképzés történik, és most történik és itt történik, mert így és itt kell történnie. Nem lehet liturgiailag vakon élni, s furcsának tűnik ebben a nagyon modern korban, de ki kell mondjuk, hogy nem lehet a Naptól, a kozmikus valóságtól függetlenül élni, pláne magyarként, akiket már a korai arab és bizánci források is tűzimádóként írnak le, amely tűz-kultusz nyilvánvalóan a napév fordulópontjaihoz köthető rítusok része volt.
Nem mindegy tehát, hogy a kozmikus történések mely pontján és hogyan helyezzük el a világi eseményeket. Érdekes, hogy ahol a kiállítás megvalósul, a könyvtár előterében, a teret lezáró hatalmas Barcsay-mozaik központi eleme szintén a Nap. Ehhez igazítottuk Hoppál Mihály napszimbólum-dísztárcsa képét is, amely a kiállítás lényeges eleme lett. Centrális abban az értelemben is a dísztárcsa-Nap, hogy paravánokból mintegy felvezető utat, egy barlangot formáztunk, amelynek a végébe helyeztük azt. Ezzel is kifejezve a Naphoz, az istenséghez való közelítésnek az emberi lét szempontjából iniciatórikus jellegét, mely tulajdonképpen minden tudás sajátja. A „Napszimbólum” mellett ugyanakkor ott van az „Elrontott Napszimbólum”, a sérült dísztárcsa, a Nap társa, ellenpólusa, olykor ellenfele, amely így romlott, lunatikus vonásokat vesz fel. A szoláris-mitológiai felfogások közös jellemzője volt, hogy minden műben ott kellett legyen az alkotó és a civilizáció tökéletlenségének a kifejezése. Ezen metafizikai szerénység ugyanakkor isten-tisztelet is: kifejezi, hogy semmi sem lehet ezen világon tökéletes, semmi sem lehet ugyanolyan, még egy-egy tárgy „legyártása” sem eredményez tökéletes duplikációt, csak az Isten tökéletes. Ahogy egy mesterhegedű esetében sem akkor jó a hangszer, ha az tükörfordított, hanem kell benne lenni valami „hibának” (ez az őszinteség pontja), úgy ez igaz minden emberi alkotásra. Az emberi szem és szellem nem véletlenül irtózik a szimmetrikusságtól. Ezért tartjuk csúnyának a szocialista panelépületeket vagy a manapság ugyanezt az elvet követő lakópark-házakat, és tartjuk egy idő után kábítónak a végtelenségig matematizált elektronikus zenét. Az hiányzik a ma termékeiből, ami emberivé, őszintévé, a tökéletlenség elismerésének az ajándékaivá tennék a tárgyakat. Ezért rejtettünk el egy nagy „hibát” a kiállításban. Minden paravánon lóg két-három kép, kivéve egyet. Ezen az egyen, közel a „Napszimbólumhoz” nincs semmi, nem lóg semmi, illetve a semmi lóg rajta, mert blaszfémia lenne, ha egyáltalán valami is lenne ott. „Rajtam kívül nincs más isten.” – vissza-visszatérő vezérmotívuma ez az Istentől sokszor eltántorodó Ószövetség népének.
Hogyan értelmezzük ezeket az alkotásokat? Sehogy! A képeket, az asszamblázsokat nézzük és nem értelmezzük, illetve látjuk és megértjük. Az értelmiség feladata – és ebben az esetben a beszélő, a kiállítást megnyitó ember veszi magára ezt a komoly feladatot – a látás és megértés segítése. Ez önmagában már a klasszikus platóni értelemben vett filozófiai munka, a személyek közötti segítségnyújtás, nem okoskodó és előregyártott panelekből építkező esztétizálás, mégis az esztétikusra, a szépre való nevelés megindítása.
Hoppál Mihály avantgárd festőként indult, majd leginkább a sámánokat, táltosokat vizsgáló tudós néprajzos lett, s most, túl a nyolcvanadik életévén újra elkezdett a képzőművészettel foglalkozni. Életútja azonban nem kitérők sorozata, nem is tudatos program, hanem sokkal inkább egy belső kényszer, amit a világ sámánjainál is látott. Nem választhatunk magunknak sorsot (és tulajdonképpen semmit sem, az élet feladat és adottság), nem térhetünk ki a másik (lásd a sámánok gyógyító kötelezettségeit a közösségen belül) és az igazság szolgálata elől, nem választhatjuk ketté a világot a tudós bizonyosságára és a művész megérzésére. A kettő nem egy, és millió más struktúrájú léthelyzetünk van, de a művészben és a tudósban van egy alapvető hasonlóság a valóság és igazság megragadásának végső momentumát illetően: nem tudjuk, hogyan történik, s nem tudjuk mi történik ilyenkor, egyszerűen részt veszünk benne. Hoppál Mihály asszamblázsai a régi korok tudó emberei természetes alapállását tükrözik.