Érdekes lehet-e egy ember élete? Érdekelhet-e egy idegent, ami X-szel vagy Y-nal történt? Van-e jogom ráerőltetni a magam és kisközösségem történeteit másokra? Valószínűleg sok önéletíró, memoárkészítő, krónikás feltette már ezeket a kérdéseket, és milyen jó, hogy végül mindenikük arra jutott (vagy meggyőzték a környezetében élők), hogy igen, minden ember élete érdekes lehet, s nemcsak azok számára, akik ezeknek a történeteknek szintén részesei voltak.
A mikrotörténelem fogalma és kutatási módszertana az 1990-es évek közepétől kezdett teret hódítani, amelyet Szíjártó M. István történész a következő évtizedek vezető történeti áramlatának nevezett. Mi a mikrotörténelem? című írásában így fogalmaz: „A mikrotörténelmi esettanulmány előnye az, hogy fókuszpontot teremt. A fókusz konkrét esetekre, személyekre és körülményekre való beállítása a tárgy intenzív tanulmányozását teszi lehetővé, melynek révén egészen más képet kapunk a múltról, mint a nemzetek, államok, egyes társadalmi csoportok történetéből évtizedeket, századokat vagy valamely hosszú időtartamot felölelő vizsgálatok eredményeiből.” (Aetas, 1996. 4. szám, 157–185. o.) Érdekes, hogy itt milyen szépen egymásra talál történész és a történelem iránt érdeklődő laikus: az előbbi az addig meg nem látott összefüggéseket, a nagy események apró mozgatórugóit keresi, vizsgálja, utóbbi pedig így próbálja megérteni az eseményeket, így érzi magáénak is a történelmet, hogy abból a nézetből láthatja, amelyben ő maga is él.
Kováts Dániel Egynapi járóföld. Barangolás vándoréveim ösvényein címmel foglalta csokorba élete első harminc évének történéseit. A mintegy félezer oldalas, sűrű szövetű kötet bevehetetlen várnak tűnik, de csak míg az ember bele nem merül az első oldalakba. Pedig azok még csak a be- és felvezetés, a keret, a történetbe ágyazás, az alapozás ahhoz, hogy lassan-lassan az olvasó elengedje a mát és belemerüljön a 20. század harmadik, majd negyedik, ötödik évtizedének világába.
A szerző a történeteket (akarattal, vagy az a bizonyos első három évtized hozta így?) harminc fejezetre tagolta, amelyek hol lazábban, hol szorosabban kötődnek egymáshoz. Egy ilyen nagy lélegzetvételű munkát nem lehet egy lendülettel megírni, és az emlékezet sem működik parancsszóra. Némely fejezet elején lábjegyzet jelzi: az a történet éppen mikor került lejegyzésre. A fejezetek kronologikusak, de a történetek felidézése nem az volt – ez adhatja, hogy egy-egy mozzanat több helyen is megjelenik. Ez azonban nem zavaró, inkább szorosabbra fűzi az elbeszélést, és sokszor fogódzót is ad eligazodni a Kováts Dániel élete és ágasbogas családfája történetében. Hiszen egy ember históriája a családjával, egy családé az ősökével kezdődik, enélkül a kései utódok tettei, élete sem érthető meg. Ez adja az útravalót, a mesebeli hamuba sült pogácsát, amellyel valaki nekiindul az életnek. Innen hozza kiállását, viszonyulását előbb gyermek-, diák-, majd embertársaihoz, azt az alázatot, amellyel képes lebontani a falat a társadalmi rétegek között, amellyel felül tud emelkedni a nehézségeken, megpróbáltatásokon. Azt a tenni akarást, amely gyerekkorától arra sarkallja, előre vetítve a későbbi kiteljesedett életpályát, hogy szervezzen, írjon, alkosson. Igaz, ez az örökség olykor igencsak nagy teher, mi több, terhelő bizonyítékká válhat.
Az Egynapi járóföld nemcsak olvasóihoz hozza közelebb a történelmet, de szerzője maga is testközelbe került vele, ahogyan fogalmaz: többször is találkozott a történelemmel. Az első, még örömteli (a szülőföld, Felvidék visszacsatolása Magyarországhoz), a második már vészterhesebb (második világháború), de még az 1956-os forradalom előtt (amely szintén történelmi pillanat) a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy mit jelent, ha valakit kiszemel magának a történelem, és hogy hogyan válik a gyerekkori tevékenység vagy az egyetemi együtt gondolkodás rendszerellenes megmozdulás és izgatás bizonyítékává, több havi börtönt eredményezve. Vagy hogy néhány évvel később miként lesz valakiből, csupán mert egykori földbirtokos fia-unokája, osztályellenség és gyakorlatilag földönfutó.
A kötetben természetesen nem csak ilyen nagy léptékű eseményekről olvashatunk. Sőt, ha útitársai leszünk Kováts Dánielnek, vele együtt végigbarangolhatunk a szülőfalubeli, nádasdi gondtalan, szeretetteli éveken, a kőszegi honvéd középiskolai nevelőintézet időszakán, a miskolci diák-, majd a budapesti egyetemista évek felpezsdítő vagy éppen lelombozó eseményein, a száműzetés évein, a pályakezdés, majd a családalapítás boldogságán. A történeteket át- meg átszövi a család, a kiterjedt rokonság iránti szeretet, olvasva őket magunk is átérezzük azt a biztonságot, amit egy kiegyensúlyozott családi háttér nyújtani tud. De emellett ott van a háború, a félelem, a gyász, a fájdalom is, mindez testközelből. És a ’soha-fel-nem-adás’ hite és akaratereje.
Kováts Dániel önéletírásában magyar földbirtokosságunk és polgárságunk 20. századi történelmét, mondhatnám: szertefoszlását láthatjuk viszont, követhetjük nyomon. Mert földbirtokos fiának, polgári származásúnak lenni ugyanazt jelentette a Felvidéken, mint Erdélyben, a mai Magyarországon, mint Délvidéken. Ugyanazzal a műveltséggel, neveltetéssel indultak, ugyanúgy kisemmizte őket a rendszer. Lehet, hogy a módszerek, eljárások itt-ott eltértek, lehet, hogy egyeseknek több, másoknak kevesebb jutott a megtorlásból, kifosztásból. Mindenki története egyedi, de ez az egyedi történet a Kárpát-medence egész, nem is túlságosan szűk társadalmi rétegének életét tükrözi vissza. Ezért értékes és érdekes olvasmány az Egynapi járóföld azok számára is, akik a szerzőt sem családtagként, sem barátként, sem tanárként, sem anyanyelvápolóként, sem irodalmi, nyelvi versenyek zsűritagjaként nem ismerték. Akiknek nem más, mint egy ismeretlen, kilencven éves idős úr.
(Kováts Dániel: Egynapi járóföld. Barangolás vándoréveim ösvényein. Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely, 2019. 488 o. ISBN 978-615-5784-14-9)