Pándi Pál irodalomtörténészi, tanári, kritikusi, publicisztikai és szerkesztői tevékenysége az 1960–80-as években széles körű ismertséget élvezett. Államilag elismert tudós és közszereplő, népszerű egyetemi tanár volt, számos tudomány- és művelődéspolitikai pozíciót töltött be, a kulturális elit körébe tartozott. Döntési kompetenciája és befolyása, markáns világlátása és vitakészsége ugyanakkor erősen megosztotta a szakmai nyilvánosságot – annál is inkább, mivel meghatározó szerepet játszott a Kádár-korszak művelődéspolitikájának alakításában és képviseletében. 1987. január 19-i halála után két egykori hallgatója Rejtőzködő legendárium címmel sokoldalúan szerkesztett – barátokat, sorstársakat, vitapartnereket, ellenfeleket egyaránt megszólító – interjúkötetet állított össze róla.[1] A nagy visszhangot kiváltó kötet nem emlékkönyv, még kevésbé hagiográfia, hanem az interjúalanyok közötti polémiáknak is helyet adó, olykor drámai aurájú hiteles dokumentum lett.[2] Pándi munkáit azóta szinte elfeledték, a fiatalabb nemzedék már alig hallott róla, inkább csak városi legendák, fake news-ok születtek róla. Tanulmányai, könyvei Petőfiről, a reformkorról, a 19. század műfaji és eszmetörténeti tendenciáiról, továbbá kritikái, tanulmánykötetei a 20. század második felének kortárs irodalmáról ugyan folyamatosan elérhetők a könyvtárakban, de személyét, munkáinak tudományos értékét és közéleti szerepét egyoldalú, fölényeskedő ítélet, olykor kriminalizálás, de leginkább elhallgatás övezte.
Pándi Pál munkásságának, közéleti szerepének ismeretében, megítélésében, írásos életműve olvasatában és recepciójában fordulatot jelentett a fia, Kardos András által közreadott Teherpróba című gyűjtemény,[3] amely eddig publikálatlan, sőt ismeretlen szövegeket, kéziratban maradt dokumentumokat nagy számban hozott nyilvánosságra. A kötet az irodalmár életművének, írásos termésének tabusított oldalát mutatta föl – megrendítő olvasmányt és erkölcsi tanulságot nyújtva a kései olvasó számára. Maga Kardos András is csak későn, a 2010-es években szembesült e szövegekkel, ekkor ismerte meg az 1944-es Lágernaplót, a belügyi dokumentumokat és az Aczél Györggyel folytatott levelezést. Ennek a szembesülésnek, illetve az apja iránti konfliktusos szeretetnek zavarba ejtően őszinte, sőt drámai vallomása a kötet „Helyzet van” (Előszó helyett) című bevezetője. A népszerű Tények és tanúk sorozatban megjelent kötetnek széles körű visszahangja és vitairodalma támadt, a Kádár-korszakbeli művelődéspolitika és benne Pándi szerepe kiterjedt diskurzus tárgya lett. Kardos András többször is reagált ezekre, élőszóban, írásban, interjúkban.[4]
Az elhallgatott textusokkal jelentősen kiegészült Pándi-életmű, a korpusz egésze immár egyben olvasható és értékelhető; ez utóbbira tesz kísérletet pályaképem, amelyből egy részletet adok közre az alábbiakban: Pándi dráma- és színházkritikai munkásságáról.
Meggyőződésem, hogy Pándiból tudományos életműve, szakmai munkássága, tanári, szerkesztői tevékenysége a leginkább maradandó nemzeti kultúránk értékei között. Írásos munkásságának, könyveinek jelentős hányada szerintem magasabb színvonalú és több tudományos értéket hordoz, mint amennyit az elmúlt három évtizedben – főleg ellentmondásos kultúrpolitikai szerepe miatt – a róla hírelt „tőzsdei árfolyam” mutat. A korrekt tudományos históriai és historiográfiai megközelítés azt követeli, hogy az egypártrendszer akkori történelmi-szellemi körülményei, kényszerpályái, szükségszerűségei, kultúr- és színházpolitikája között próbáljuk megérteni Pándit, s ne egy későbbi, azaz az 1990–2020-as évek pluralista politikai rendszerének paradigmáit és „posztmodern” tudományos-kulturális kánonjait – „negatív historizálással” – kérjük számon rajta és munkáin.
*
Pándi reformkori és a kortárs irodalmi érdeklődésében – a Petőfi iránti szakmai elkötelezettséget kivéve – a líránál is hangsúlyosabb a dráma műfaja iránti vonzódás. Bizonyosan szerepet játszik ebben Kölcsey Nemzeti hagyományokja (1826) – bár nem lelem Pándi munkáiban az erre való szövegszerű hivatkozást. Kölcsey magisztrális tanulmánya szerint – amely nem látszik ismerni a Bánk bánt – ugyanis „a játékszíni költés”, vagyis a dráma fejezheti ki a leghitelesebben a nemzeti közérzületet és vágyakat. A játékszíni költő „…műveiben alkotná öszve magát azon való költői tartomány, melyben a magosított nemzetiség[5] tulajdon hazáját fellelné; az ő műveiben ölelkeznék a hősi szép kor a jelenvalóval, emberiség érzelme a hazafisággal; mi pedig emlékezet és részvétel által vissza-visszakapatván, megőriztetnénk azon veszedelemtől, hogy szüntelen előre és messzebb távozás alatt eredeti színeinket lassanként elveszessük, s kebelünk többé felmelegedni ne tudhasson. De mikor fogna ily költő származhatni, s mikor fognának az ily költő előtt az igazságos nemzet karjai, s egy célirányos nemzeti játékszín megnyílni?!”[6] Pándi jól ismerhette Kölcsey programadó történelemfilozófiai és esztétikai koncepcióját, amely elméleti normaképzésével tulajdonképpen utólag „megágyaz” a Bánk bánnak mint nemzeti drámának.[7] Pándi mint legjelentősebb nemzeti drámánkkal az 1970-es évek során több tanulmányban és újságcikkben foglalkozott vele.
Olvasata, felfogása és interpretációja újabb diskurzushullámot generált, amelybe beleékelődik több kortárs rendezés kritikája, mindenekelőtt Illyés Gyula – Czímer József ösztönözte – Bánk-átigazítása.[8] Széles körű eszmecserék folytak és folynak a darab nyelvezetéről, olvashatóságáról, dramaturgiai problémáiról, színpadi előadhatóságáról és megannyi rendezői változatáról. Pándi könyvbe gyűjtötte össze kommentárjait,[9] ezek ismertetése és a reflektálás rájuk azonban kívül esik illetékességemen.[10] Sőtér István jó szemmel érzékeli: Pándi „egyéniségéhez, lelkivilágához, úgy érzem, Katona József műve illett leginkább: valamit megtalált benne önmagából, indulataiból, önmardosásaiból. A bánki világot Pándi önlelkének világából értette meg.”[11] Pándi a Bánk bán kapcsán is belebonyolódik a befogadás, a „nyitott mű” recepcióesztétikai kérdésébe, amely – Umberto Eco felfogásával szembesülve – külön fejtegetésekre is készteti.[12]
A reformkor tudós kutatóját izgatták a Katona József előtti drámatörténeti produktumok is. Tanulmányaiban, akadémiai székfoglalójában, napilap- és folyóiratcikkeiben és posztumusz megjelent kis könyvében innovatív elemzésekben foglalkozik Bolyai Farkas drámáival és néhány korabeli dramatikus szöveggel.[13] A rendszerváltozás forgatagában szinte visszhangtalan maradt ez a munkája, pedig vitapartner-kollégájának, Nagy Imrének a véleménye szerint Pándi 19. század eleji, illetve reformkori tárgyú publikációi közül ez „talán a legjobb munkája”.[14]
Szenvedélyesen foglalkoztatta Pándit a kortárs dráma és színház: Illyés Gyula, Németh László, Sarkadi Imre, Örkény István, Csurka István, Mészöly Miklós, Szakonyi Károly, Gyurkó László, Hubay Miklós, Darvas József, Illés Endre, Fejes Endre, Sánta Ferenc, Thurzó Gábor, Mesterházi Lajos és mások munkássága.[15] A színpadra állított műveket elsősorban a szövegen és az előadásokon átszűrődő, gyakran áttételes, metaforikus társadalmi-közéleti üzenet, illetve aktuális ideológiai konnotációk felől értelmezte. Magához a kreatív színházi, rendezői, színészi, vizuális megvalósításhoz kevésbé volt érzéke, s ezt a szempontot nem is igényelte művelődéspolitikai ihletésű drámakritikus önmagától. Annál is kevésbé, mivel voltak a Népszabadságnak és a Kritikának nála szakavatottabb, általa támogatott tehetséges, esetenként briliáns színikritikusai (Molnár Gál Péter, Almási Miklós, Koltai Tamás, Tarján Tamás, Nagy Péter, Mihályi Gábor, Bécsy Tamás, Szigethy Gábor, Zappe László, Csáki Judit, Kovács Dezső s mások); jól kiegészítették egymást. A két lap, különösen a Kritika gazdag színházi rovata jelentős részt vállalt az 1960–80-as évek magyar kulturális életének nyilvánosságában, a falak tágításában, a közízlés alakításában, beleértve az olykor késhegyig menő viták vállalását is. Ugyanakkor magát Pándit mint színház- és drámakritikust alig foglalkoztatták a színházművészet, benne a színházi nyelv, a színházi struktúra (pl. „főváros kontra vidék”) kérdései[16] – említett kritikustársait annál inkább, ebben a diskurzusban ő közvetlenül nem vett részt. Mindazonáltal több évtizedes távlatból a Kádár-korszak színházi világának talán legszisztematikusabb, legalaposabb – ha nem is a legmodernebb – kritikai tükre rekonstruálható az egykoron Pándi szerkesztette rovatokból.
Pándi drámakritikáinak érdemes kiemelni néhány vonását. A darabok feltételezett, lehetséges eszmei-ideológiai-politikai üzeneteinek fölfejtését többnyire úgy oldotta meg, hogy olykor vitázva, de „pozitívan” értelmezte őket és így segítette a populáris és a kultúrpolitikai el-, illetve befogadást, esetenként ajánlva-védve magát a már-már veszélybe került színpadi előadást is. Nem hallgatta el egy-egy Arthur Miller-, Beckett-, Dürrenmatt-, Illyés-, Németh László- vagy Örkény-darab „kultúrpolitikailag, ideológiailag kényes” pontjait, de – olykor rabulisztikus érveivel – mégis támogatta, legitimálta színpadra állításukat. E tekintetben, ha nem is tévedések, melléfogások nélkül, de termékenyen együttműködött Pándiban a drámakritikus és a szocialista kultúrpolitikus. Aktívan részt vett a némely bemutatót megelőző háttérvitákban. Ez különösen szembetűnő Illyés Gyula drámáinak esetében: kötetébe is átemelte fontosabb kritikáit,[17] amelyeknek fontos szerepe volt az Illyésről az 1960-as évek elején a pártvezetésben és a kulturális életben folyó politikai-ideológiai vitákban.[18] Ugyan vitatkozott Illyés egyik-másik, főleg a hatalom romboló természetéről és a magyar közelmúltról szóló, esztétikailag formált, de parafrazeálható „tételével”, de rekonstruálta, „kimondta”, méltatta a drámák „szocializmusközeli” humanista mondanivalóját, emberábrázolását.
Herczog Noémi színháztörténeti monográfiájában[19] izgalmasan, esetenként revelálóan – de olykor történelmietlenül – foglalkozik a Kádár-korszak színikritikáinak természetével, az ún. feljelentő-kompromittáló módszerrel, illetve az ún. védőügyvédi konnotációjú, „elhallgatva méltató” modellel. Pándi kritikái között Herczog mindkét típusra lát példát, korántsem csak Illyés és Németh László,[20] hanem például Mészöly Miklós[21] kapcsán is. Elismeri, hogy az 1960-as évek derekától Pándi értékvédő-integráló szerepet vállalt a magyar irodalom élő klasszikusainak népszerűsítésében és ideológiai-irodalompolitikai elfogadtatásában. Ennek révén is támogatta a vezető pozícióba kerülő Aczél György művelődéspolitikai doktrínáját: a „három T” (támogat, tűr, tilt) nyilvánosságot szélesítő, reformszellemű (bár számos ellentmondással és szubjektivizmussal terhelt) gyakorlatát.
Egyes kortárs, nyíltan politizáló drámák kapcsán Pándi kényes vitákat gerjesztett, például Gyurkó László Szerelmem, Elektra c. darabjáról, amelynek kódolt 1956–57-es üzenetét viszont más kritikusokhoz hasonlóan taktikai okokból ő sem bontotta ki.[22] Az 60-as években számos korábban itthon tiltott, dekadensnek mondott, legalábbis alig ismert modern nyugati dráma, illetve darab szintén színpadra került – a kor szükségszerű nyilvánosságpolitikai gyakorlatának megfelelően olykor éles eszmei, esztétikai viták kíséretében. Ezek kezdeményezésében, illetve megvívásában (főleg a doktriner, balos-konzervatív nézetekkel szemben) Pándi szintén értéktámogató szerepet vállalt – azzal a gyakran hangoztatott kultúrpolitikai érveléssel, hogy megismerésük és hazai bemutatásuk nem jelent eszmei, világnézeti befogadást, azonosulást. Jól mutatja ezt az úgynevezett abszurd dráma domesztikáló kritikai visszahangja, amelyet Takács Róbert tár föl részletesen.[23]
„Az abszurd dráma nemcsak a lét abszurditását hirdeti, hanem a létfeltételek megváltoztatásának abszurditását is. Az emberi létet a puszta létezés szintjére süllyeszti” – idézi a sajtótörténész Pándi érveit. „Korunk szocializmusát nem lehet Beckett-tel, Albee-vel elmondani (noha ezek a szerzők is helyet kaphatnak színpadjainkon), […], egy kor sajátos arculatát, valóságos dilemmáit nem lehet folyamatos történelmi kulisszák mögül vagy »elvont«, időtlen színpadi képletekkel kifejezni.” Elvi-politikai vagy akár világszemléleti kérdésekben Pándi nemegyszer kíméletlen szigorral és a színházesztétikai autonómia iránt „süketen és vakon” fogalmazott. Szolid művelődéspolitikai elismeréssel rögzíti például, hogy a Godot-ra várva magyar színpadokon is látható, és hogy a Nagyvilág frissen publikálta egy korábbi darabját, de csípősen bírálja azt a döntést, hogy Samuel Beckett Nobel-díjat kapott.[24] Az Ó, azok a szép napok! szövegét „az ember humánus lehetőségeiről való lemondás sivár, elkedvetlenítő képének” tekinti. „Színműveinek súlyos depressziója egy világ depressziójáról tanúskodik. Ám maga az író is e depresszió foglya, anélkül, hogy óhajtaná ezt az állapotot. Belül marad azon, amin – tehetsége humanizmusánál fogva – kívül szeretne lenni. Művészi értelemben is.” A korabeli kritikákban tipikus, modellszerű, de őszintén átélt retorikai megoldás a depresszió állapota, világszemlélete művészi ábrázolásának ez az éles kritikája, direkt ideológiai lefordítása és megbélyegzése, szembe állítva ugyanakkor a szerző érzékelhető felelős aggodalmával az emberiség sorsa iránt. Pándi később finomít is korábbi véleményén és – ahogy ezt Takács Róbert bemutatja – üdvözli, hogy a hazai Beckett-rendezések mintegy humanizálták az eredeti darabok – úgymond – reménytelenségét. Dürrenmattot viszont elkülöníti az abszurdtól, mondván: abszurd eszközökkel ad reális diagnózist az elidegenedett társadalomról.[25] Ez a meglehetősen szofisztikált, de valódi szemléleti különbségeket jelző érvelés Sarkadi Imre, Örkény István,[26] Görgey Gábor, Csurka István,[27] Eörsi István darabjai kapcsán igyekezett utat nyitni a „szocialista abszurd” befogadásának. Igaz, más kortárs színikritikusoknak, például Mihályi Gábornak, Molnár Gál Péternek, Ungvári Tamásnak nem volt szüksége ilyen – kétségtelenül ideologikus – körítésre a „nyugati” és a „szocialista” abszurd színházkritikai méltatásához. Mindazonáltal Pándi „kultúrpolitikai tereptisztítása” a legnagyobb példányszámú napilapban, a Népszabadságban a darabok méltatásán túl tudatformálási és népművelési funkciót is betöltött azokban a 60-as években, amelyekben a nyilvánosság, benne a kulturális közélet – nem utolsósorban 1956 hivatalos megítélése, illetve ennek kádári legitimációs ideológiája („ellenforradalom, revizionizmus”) révén – erősen át volt politizálva. Koltai Tamásnak az Ács János rendezte kultikus – annak idején politikailag sokat támadott, „botránykeltő” − Marat/Sade-járól[28] írott lelkes kritikáját[29] Pándi úgy tudta közölni a Kritikában, hogy a szerzőt meggyőzve kiszerkesztett belőle egy 1956-re vonatkozó, a rendező üzenetét dekódoló utalást.[30]
Pándi színikritikái többnyire ideológiai konnotációjú drámakritikák, a modern, főleg a „rendezői” színház iránt nem volt fogékony, a színpadi teljesítmény, a rendezés pedig döntően a szöveghűség és az eredeti dráma eszmei üzenete felől érdekelte. Ez legitim megközelítés, de szembe ment a színházművészet fejlődésével: konzervatív érveket képviselve ellenezte a klasszikus drámák modern megrendezését, amely sokszor az eredeti drámai szövegek átalakításával, jelentős beleírásokkal és teátrális vizualitással járt együtt. Az első ilyen természetű konfliktus 1966-ban Vörösmarty Mihály színműve kapcsán robbant ki a rendező Major Tamással.[31] A későbbiekben egy-egy Shakespeare-, Büchner-, Madách- vagy Brecht-bemutatóról írt hasonló szellemben, ugyanakkor vitapartnerei cikkeit korrektül újra közölte saját cikkei kötetbeli jegyzeteiben.[32] Irodalmias, olykor ezen belül is vitatható realizmusfelfogásának erőltetett érvei is be-beszűrödnek színházi cikkeibe, hogy ezzel is jóindulatúan legalizálhassa a darabok helyét „szocialista kultúránkban”, de valójában nem mindig segítve a rácsodálkozást dramaturgiai és esztétikai értékükre.[33]
Az eredeti drámaszöveghez való ragaszkodásnak „ellentmondva” Pándi színházi elemzései erős személyes töltéssel rendelkeztek, ha nem is szükséges dekódolni őket. Sőtérhez hasonlóan Király István is írt erről: „Jelképes szinte, hogy drámával foglalkozott a legszívesebben. Erős konfliktusérzék – válságérzékenység – volt jellemző reá. Különös erővel figyelt fel így a jelen drámáira, a szocializmust ért megrázkódtatásokra. […] az adott valóság és a lehető valóság feszültségében nézte az emberi létet. A »kapcsolatvállalás«, a »kettős kötöttség«, »a már nem és a még nem tragikus hősei« álltak közel hozzá. Az olyanok, mint Petőfi »apostola«, kit egyszerre kötött az ember valósága és az ember álma, kiben ott hatott »a nagyot gondolásnak és a viszonyok mérlegelésének egybefonódó emberi képessége«.”[34]
Pándi (közepes és gyenge művekről is) nagyszámú kortárs próza- és lírakritikát írt, de e két műfajban szintén az alkotók, illetve világképük drámaisága vonzotta. Kedvencei voltak Benjámin László, Déry Tibor, Illyés Gyula, Ladányi Mihály, Lengyel József, Sarkadi Imre és Vas István, többször is megszólalt róluk pályája során. Benjámin Lászlót pályakezdése óta szinte állandó kritikai figyelemben részesítette,[35] kiállt a szocialista elkötelezettség tragikus dilemmáit megvalló „problematikus” versei mellett, gyakran idézte szállóigévé vált moralista sorait (pl. „Megtagadván, ami vétek, / hordom terhét az Egésznek”, „Ne szégyenkezz, ne legénykedj!”) és – pár héttel saját halála előtt! – megrendült, Benjámin sorsával, tépelődésével azonosuló cikkben búcsúzott barátjától.[36]
Pándi Pál élete és munkássága maga is a tragikus drámaiság jegyeit hordozta, amelyet nem enyhített, sőt erősített kötődése a kultúrpolitikai hatalomhoz és a szocialista narratívához, de egyúttal saját (különösen 1944 és 1957 közötti) fájdalmas történelmi tapasztalataihoz. Mindezt tetézte az állandó veszélyeztetettség érzülete is. Ez a világkép és attitűd alapozta meg, szőtte át színházi és drámairodalmi „esztétikáját”, a műfaj iránti kiemelt szerkesztői érdeklődését – legyen szó a reformkorról vagy a 20. századról.
Jegyzetek
[1] Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből. Szépirodalmi Könyvkiadó – Szemtanú Kiadó, Budapest, 1990. A megszólalók: Agárdi Péter, Alexa Károly, Fekete Sándor, Illés Lajos, Király István, Kulin Ferenc, Medgyes Béláné, Mezei Gyula, Mihályi Gábor, Miklós Pál, Nagy Péter, Nemeskürty István, Németh G. Béla, Rényi Péter, Robotos Imre, Rónay László, Szabó László, Szabolcsi Miklós, Szász Imre, Szerdahelyi István, Tamás Anna, Tolnai Gábor, Vörös T. Károly, Wéber Antal. Az interjúkat készítette és a kötetet szerkesztette Csáki Judit és Kovács Dezső.
[2] Pándi özvegye és a Szépirodalmi Könyvkiadó 1988-ban felkérte e tanulmány szerzőjét, hogy állítson össze posztumusz válogatást Pándi Pál gyűjteményekben nem publikált, illetve „kései” kritikáiból, esszéiből, s ez a gyűjtemény Balogh Ernő és Takács Márta közreműködésével, Teherpróba címen – kéziratban el is készült. A kiadó szerződést kötött rá, de végül a viharos gyorsaságú politikai fordulatok és a kiadó válsága miatt már nem jelenthetett meg, archívumokba került. Több mint három évtized telt el azóta.
[3] Pándi Pál: Teherpróba. Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai. Válogatta és az előszót írta Kardos András. Szerkesztette: Schmal Alexandra és Kardos András, a szerkesztésben közreműködött Agárdi Péter. Magvető Kiadó. Budapest, 2022. (Tények és tanúk).
[4] Kardos András interjúi, további írásai a Teherpróbáról, a benne, illetve az előszavában említett témákról; reagálásai a kötet recepciójára, a recenzensek és mások – olykor vele vitatkozó – Pándi-értelmezésére: Kardos András: A gyanú hermeneutikája. [négyrészes reagálás a Teherpróba és a Pándi-életút körüli diskurzusra] a litera.hu 2023. januári oldalain: https://litera.hu/magazin/kritika/kardos-andras-a-gyanu-hermeneutikaja-1.html; https://litera.hu/magazin/kritika/kardos-andras-a-gyanu-hermeneutikaja-2.html;
https://litera.hu/magazin/kritika/kardos-andras-a-gyanu-hermeneutikaja-3.html;
https://litera.hu/magazin/kritika/kardos-andras-a-gyanu-hermeneutikaja-4.html; uő: Kínok kertje. (Kardos László levélváltása fával, Pándi Pállal) [1962-ben Dürrenmatt A fizikusok című drámájának közlési dilemmáiról] = Élet és Irodalom, LXVII. évfolyam, 13. szám, 2023. március 31. 8–9. o.; uő: Nyílt levél. [Válasz Bereményi Gézának a memoárregényéről Jánossy Lajossal a litera.hu-n készült podcast interjúra, amely válasz helyreigazítja Bereményi emlékezését] = Élet és Irodalom, LXVII. évfolyam, 23. szám, 2023. június 9. 2. o.; uő: Nem nekrológ Lator Lászlóról. [Pándi és Lator viszonyáról, illetve Lator kései reagálásáról] = Élet és Irodalom, LXVII. évfolyam, 30. szám, 2023. július 28. 6. o.; Kun Zsuzsa beszélget Kardos Andrással a Klubrádió Klubdélelőtt c. műsorában 2023. augusztus 12-én: https://www.youtube.com/watch?v=0DrGnvoGnlo
[5] Értsd: „az erkölcsi, civilizációs értelemben kiművelt, fejlett magyarság” (Szabó G. Zoltán értelmezése).
[6] Kölcsey Ferenc: Hymnus, Nemzeti hagyományok, Parainesis. Válogatás a Kölcsey-életműből. Teljes, gondozott szövegek. Szerkesztette, a szövegeket sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította Szabó G. Zoltán. PannonKlett Kiadó, Budapest, 1997. (Matúra klasszikusok) 47–62. o. (62. o.)
[7] Mivel Kölcsey 1826-ban valószínűleg nem ismerte a nyomtatásban először 1820-ban megjelent Katona-drámát, tekinthetjük „futurológiai aszinkronnak” ezt a relációt. Sőt – Horváth János érzékeny recepciótörténeti elemzése szerint – ha Kölcsey esetleg mégis olvasta, nem rokonszenvezhetett volna vele: mind a dráma koncepciója, nyelvi és szituatív darabossága, mind pedig Katona öngúnnyal és sértettséggel teli Előversengése, habitusa taszíthatta. Vö. Horváth János: Jegyzetek Bánk bán sorsáról. = Napkelet, 4. évf. IX. szám, 1926. november, 811–838. o.; in: uő: Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956. 207–244. o.; valamint: Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 19972 I. kötet, 242–285. o. Köszönöm Margócsy Istvánnak, hogy felhívta a figyelmemet Horváth János tanulmányára.
[8] Katona József: Bánk bán. Illyés Gyula átigazításában. = Új Írás, XVI. évf. 4. szám, 1976. április, 3–67. o.; majd Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976.
[9] Pándi Pál: Bánk bán-kommentárok, 1–2. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. (Korunk tudománya). Vö. Orosz László: Pándi Pál: Bánk bán-kommentárok. In: uő: A Bánk bán értelmezéseinek története. Krónika Nova Kiadó, Budapest, 1999. 106–110. o.
[10] Pándi tanulmányai óta is eleven a – részben vele szintén polemizáló − Bánk bán-recepció: szaktanulmányokban, publicisztikákban, színházrendezői felfogásokban és nem utolsósorban Nádasdy Ádám prózai fordítása révén. Katona József: Bánk bán. Eredeti szöveg Nádasdy Ádám prózai fordításával, Magvető Kiadó, Budapest, 2019.
[11] Sőtér István: Pándi Pál Petőfije = Kritika, XVI. évf. 7. szám, 1987. július, 26. o.
[12] Pándi Pál: A realizmus igényével. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980. 161–187. o.
[13] Uő: Bolyai Farkas drámája = Népszabadság, XLIV. évf. 127. szám, 1986. május 31., 13. o.; uő: Úton Bolyai Farkas drámáihoz = Kortárs, XXX. évf. 12. szám, 1986. december, 118–136. o. és uo. XXXI. évf. 1. szám, 1987. január, 91–106. o.; uő: Úton Bolyai Farkas drámáihoz. (Az ember és a dráma.) Jegyzetek a 19. század elejének magyar drámáiról. Akadémiai székfoglaló 1986. május 26. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.
[14] Rövid ismertetés: Sz[abó] G. Z[oltán]: Hungarológiai Értesítő, XIII. évf. 1994. 3–4. szám, 103–104. o.; Nagy Imre személyes levele e tanulmány szerzőjének 2023. november 2-án.
[15] Fontosabb dráma- és színházkritikái, valamint több velük kapcsolatos vita (korrektül közölve az ellenvéleményt) a Kritikus ponton című kötetben olvashatók összegyűjtve (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972). Néhány elvi-esztétikai vitacikk A realizmus igényével című, már idézett gyűjteményben is olvasható.
[16] Gajdó Tamás: Jelentős korszakok – emlékezetes pillantok. A magyar színházművészet fontosabb törekvési az 1970-es évektől 1989-ig. In: uő (szerk.): Színház és politika. Színháztörténeti tanulmányok, 1949–1989. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 2007. 307–346. o.; Nánay István: Rések a falon. Avagy változott-e a színházi nyelv az elmúlt harminc évben? = Színház, LII. évf. 11. szám, 2019. november, 17–19. o.
[17] Az Illyés-drámákról a Kritikus ponton című, már idézett kötetben az 1966–1970-es évekből: Fáklyaláng, 456–460. o.; Malom a Séden, 461–467. o.; Kegyenc, 468–473. o.; Bolhabál, 474–478. o.; Tiszták, 479–486. o.
[18] Lásd erről: Standeisky Éva: Illyés Gyula hármas tükörben = Rubicon, 31. évf. 2021. 2. szám, 38–45. o.
[19] Herczog Noémi: KUSS! Feljelentő színikritika a Kádár-korban. Kronosz Kiadó, Pécs, 2022. A Pándival kapcsolatban adott értékelésének több pontját joggal vitatja Kardos András négy részes írása a litera.hu 2023. januári oldalain: https://litera.hu/magazin/kritika/kardos-andras-a-gyanu-hermeneutikaja-1.html; https://litera.hu/magazin/kritika/kardos-andras-a-gyanu-hermeneutikaja-2.html;
https://litera.hu/magazin/kritika/kardos-andras-a-gyanu-hermeneutikaja-3.html;
https://litera.hu/magazin/kritika/kardos-andras-a-gyanu-hermeneutikaja-4.html
[20] A Németh László-drámákról 1964 és 1970 között a Kritikus ponton című, már idézett kötetben: Villámfénynél 581–584. o.; Papucshős, 585–588. o.; Mathiász panzió, 589–593. o.; Széchenyi, 594–597. o.; Jegyzetek az „Áruló”-ról 598–602. o.; Dráma és történelem. Jegyzetek a „történelmi” drámáról és Németh László II. Józseféről, 603–618. o.; Apáczai, 619–623. o.; Jegyzetek a Nagy családról, 624–631. o.
[21] Pándi Pál: A tagadás tagadása. Vita egy írói állásfoglalással = Élet és Irodalom, VII. évf. 49. szám, 1963. december 7., 7–8. o. [Mészöly Miklós: Az ablakmosó című drámájáról.] Kötetben: Kritikus ponton, i. m. 567–574. o. Lásd erről az Aczél Györggyel folytatott levelezést, illetve ennek jegyzeteit: Teherpróba, i. m. 352–355. o.; előzményként Kardos András levélpublikációját és előszavát: A magyar Ionesco (Mészöly Miklós: Az ablakmosó és a kultúrpolitika) = litera.hu, 2021. február 24. A Mészöllyel foglalkozó újabb szakirodalom, mindenekelőtt Szolláth Dávid monográfiája is részletesen foglalkozik az Ablakmosó-üggyel: Szoláth Dávid: Mészöly Miklós. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020. 99–116. o. Szolláth lábjegyzetes miniportréja Pándiról: uo. 206. o. A Mészöly-kérdésről lásd Herczog Noémi könyvének elemzéseit is.
[22] Pándi Pál: Gyurkó László színműve a Nemzeti Színházban = Népszabadság, XXVI. évf. 61. szám, 1968. március 13., 7. o.; Lengyel József (reflexiója Pándi kritikájára): Az igazság tragédiája vagy a kompromisszum apoteózisa? = Népszabadság, XXVI. évf. 71. szám, 1968. március 24., 6. o.; Pándi Pál (reagálása L. J. véleményére): Válasz Lengyel Józsefnek = Népszabadság, XXVI. évf. 71. szám, 1968. március 24., 6. o. [Eörsi István] (eörsi) (reflexiója Pándi Pál és Lengyel József vitájára): Néhány szó a kompromisszumról = Élet és Irodalom, 1968. március 30., 10.; Pándi Pál (válasza Eörsi Istvánnak): Néhány szó a kompromisszumról, Népszabadság, XXVI. évf. 798. szám, 1968. április 3., 7. o.; kötetben: Vita Gyurkó László drámájáról, in: Kritikus ponton, i. m. 395–404. o.
[23] Takács Róbert: Az abszurd dráma Magyarországon az 1960-as és az 1970-es években. In: Homoklapátolás nemesércért. A 70 éves Standeisky Éva tiszteletére. Szerkesztette: Balázs Eszter, Koltai Gábor, Takács Róbert. Napvilág Kiadó, Budapest, 2018. 215–230. o.
[24] Pándi Pál: Mozaik = Népszabadság, XXVIII. évf. 11. szám, 1970. január 14., 7. o.
[25] Idézi Takács: Az abszurd dráma Magyarországon…, i. m. 224–229. o. Lásd még: Kardos András: Kínok kertje = Élet és Irodalom, 2023. március 31. 8–9. o.
[26] Pándi Pál: Közjáték a Mátrában. Örkény István Tóték című tragikomédiája a Thália Színházban = Népszabadság, XXV. évf. 63. szám,1967. március 5., 9. o.; kötetben: Kritikus ponton, i. m. 632-637. o.
[27] A Csurka István Ki lesz a bálanya? című darabjáról írott kritikát idézi Herczog Noémi i. m. 146–149. o.
[28] Vö. Eörsi László: „Megbombáztuk Kaposvárt” (A kaposvári Csiky Gergely Színház és a kultúrpolitika). Napvilág Kiadó – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2013.
[29] Koltai Tamás: Peter Weiss: Marat/Sade = Kritika 1982/4. 36. o.
[30] A történetet, illetve Koltai Tamás visszaemlékezését részletesen tárgyalja Herczog Noémi i.m. 174–179. o.
[31] Pándi Pál: Ünneprontás – igazi ünnepért. Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak című drámájának átdolgozása a Nemzeti Színházban = Népszabadság, XXIV. évf. 268. szám, 1966. november 13., 8. o.; Major Tamás (válasza Pándi cikkére): Élő színházat vagy vissza a könyvtárba? = Népszabadság, XXIV. évf. 274. szám, 1966. november 20., 8. o.; Pándi Pál: Végső érv-e a siker? = Élet és Irodalom, 1967. augusztus 12., 1–2.; Kovács Judit: Végső érv-e a nyereség? = Magyar Nemzet, 1967. augusztus 18., 1. A két Pándi-írás kötetben: Ünneprontás – igazi ünnepért címmel: Kritikus ponton, i. m. 198–208. o.
[32] Az egyik legszenvedélyesebb, színháztörténeti és színházesztétikai szempontból emlékezetes vitaláncolat: Major Tamás: Egy népszínház diadala = Népszabadság, XXIX. évf. 138. szám, 1971. június 13. Vasárnapi melléklet, 7. o.; Pándi Pál: Büchner azért marad… = Népszabadság, XXIX. évf. 144. szám, 1971. június 20. Vasárnapi melléklet, 7. o.; Komlós János: Meg kell mondanom = Népszabadság, XXIX. évf. 150. szám, 1971. június 27. Vasárnapi melléklet, 8. o.; Gyurkó László: A színház lényegéről = Népszabadság, XXIX. évf. 156. szám, 1971. július 4. Vasárnapi melléklet, 8. o.; Nagy Péter: A politikus színházról. A vita lényegéről = Népszabadság, XXIX. évf. 162. szám, 1971. július 11. Vasárnapi melléklet, 8. o.; Hegedüs Géza: A politikus színházról. Az öncélú színház = Népszabadság, XXIX. évf. 167. szám, 1971. július 17., 7. o.; Hámos György: Íródeák vagy drámaíró? = Népszabadság, XXIX. évf. 168. szám, 1971. július 18., 7. o.; Major Tamás: A politikus színházról. Büchner marad – ha megtaláljuk az aktualitását = Népszabadság, XXIX. évf. 168. szám, 1971. július 18. Vasárnapi melléklet, 8. o.; Gyertyán Ervin: A politikus színházról. „Szerzői” színház vagy színház szerző nélkül? = Népszabadság, XXIX. évf. 174. szám, 1971. július 25. Vasárnapi melléklet, 8. o.; Koltai Tamás: A politikai színházról. Miről, hogyan és meddig vitázunk = Népszabadság, XXIX. évf. 179. szám, 1971. július 31., 7. o.; Falus Róbert: A politikus színházról. Már a régi görögök is… = Népszabadság, XXIX. évf. 180. szám, 1971. augusztus 1. Vasárnapi melléklet, 8. o.; Ungvári Tamás: A politikus színházról. Shakespeare és a tudományos igazság = Népszabadság, XXIX. évf. 181. szám, 1971. augusztus 3., 6. o.; Pándi Pál [vitazárója]: A politikus színházról. A kettős hűség gondjai = Népszabadság, XXIX. évf. 186. szám, 1971. augusztus 8. Vasárnapi melléklet, 5. o.; kötetben: A realizmus igényével, i. m. 19–28. o.
[33] Pándi Pál: Kritika, érték, felelősség = Népszabadság, XXVI. évf. 146. szám, 1968. június 23., 9. o. (kötetben, a Művelődéspolitikai jegyzetek negyedik részeként in: Kritikus ponton, i. m. 209–234. o., valamint: Jó változások, új gondok [színházpolitikai diskurzus] = Népszabadság, XXVI. évf. 164. szám, 1968. július 14., 9. o.
[34] Király István: A felelős hűség példaélete. Pándi Pál emlékezete = Élet és Irodalom, XXXI. évf. 7. szám, 1987. február 13., 12. o.
[35] Pándi Pál: A betűöntők diadala = Újhold, II. évf. 1947. 1–2. szám, 78–79. o.; valamint in: Teherpróba, i. m. 205–207. o.
[36] Uő: Benjámin László halálára = Népszabadság, XLIV. évf. 198. szám, 1986. augusztus 23. 13. o.; valamint in: Teherpróba, i. m. 563–568. o.
(A tanulmányban hivatkozott internetes források utolsó megtekintése valamennyi végjegyzetben egységesen: 2024. április 30.)