„(…) a XV. századtól folyamatosan növekszik a tokaji bor részaránya, majd szinte egyeduralkodóvá válik az északi piacon. Ezzel egyidejűleg folyamatosan kialakul az a gazdasági struktúra, amely évszázadokon keresztül generációról generációra jól működik, felvirágoztatva a borút mentén fekvő városokat, polgárait pedig Európa legmódosabbai közé emelik” − írta A Kárpátok hágóin át Galíciába című útikönyv egyik szerzője, Hegedűs Zoltán. Felsorol kéttucatnyi, ma szlovákiai és lengyelországi várost, illetve pincét, amelyekben hegyaljai borokat tároltak. Csak az ismertebbeket említjük: Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse, Podolin, Késmárk, Ó-Lubló, Ó-Szandec (Stary Sącz), Dukla, Krosno (Sárospatak testvérvárosa), Tarnów, Krakkó, Jarosław, Toruń, Gdańsk.
A Lippóczy család a Sáros vármegyei Lipócról származik – olvasható Tadeusz Bukowski katolikus lelkész magyarul közölt írásában. Valójában a szomszéd megyében található, és Gömörlipóc vagy Lipóc a magyar, Lipovec pedig a szlovák neve. A família egyik ága az 1412-ben Luxemburgi Zsigmond királyunk által Lengyelországnak zálogba adott szepességi Podolinba költözött. A magyar-lengyel határ közelében élő tehetős emberekhez hasonlóan a 17. században szőlőbirtokot vettek Tállyán. A 120 éve született és 1966-ban elhunyt ifjabb Lippóczy Norbert (1902. február 11. − 1996. június 24.) dédapja, József (1787−1839) vármegyei bíró volt, és a megmaradt számlák szerint 1768-tól tállyai bort szállított az akkor még lengyel-litvánnak nevezett államba. A nyereségből újabb szőlőbirtokot vett a hegyaljai településen. 1795-ben Lengyelország megszűnt létezni, és déli-délkeleti részét, Galíciát 1918-ig Ausztria birtokolta. A Lippóczy Ferenc (1812−1891) nevű nagyapa Bécsben kereskedelmi akadémiát végzett, városa polgármestere volt, és – mint egy útikönyvben olvassuk − „több, mint fél évszázadon át szervezte a tállyai birtokukról és másoktól származó tokaji bor kivitelét a lengyel vásárlóknak”. Az apa, idősebb Lippóczy Norbert (1857−1932) a kassai mezőgazdasági akadémián végzett, a 19. század 80-as éveiben vette kezébe a borszállítás irányítását az Osztrák-Magyar Monarchia délkeleti területére és messzebbre is. Leggyakoribb vevőik a misebort vásárló lengyel papok, valamint módosabb földbirtokosok voltak.
A tokaj-hegyaljai borok főleg a 16−17. században voltak keresettek lengyel földön. A kereskedőréteg nem örvendett nagy társadalmi megbecsülésnek, ám, mint Komoróczy György írta Borkivitelünk észak felé című monográfiájában, „egyesek kereskedelmi kapcsolatai mégis azt a meggyőződést érlelik meg bennünk, hogy a magyarságban (…) is megvolt az érzék a külkereskedelmi kapcsolatok felvételére és tovább szövésére. A XVI. és XVII. században több olyan kereskedő nevével találkozunk, akinek tevékenysége egymagában is megcáfolja a magyarság kereskedelmi képességét kétségbevonó eddigi kishitűségét.” A 17. század második fele után már kevés volt az olyan magyarországi kereskedő, akik maguk szállították a bort Lengyelországba. „A hivatásos magyar borkereskedők eltűnnek, visszavonulnak; egyrészt beleolvadnak az emelkedettebb társadalmi rétegekbe, másrészt a politikai zavarok áldozataivá lesznek” – állapította meg. Az előbbi vonatkozik az 1654-ben (a lengyel Wikipedia szerint már 1556-ban) nemesi címet kapott, nemzedékeken át szőlészettel és borászattal foglalkozó, a dédapától kezdve rangos és gazdag Lippóczy famíliára, amelynek későbbi tagjai már felsőfokú végzettséggel rendelkeztek.
Idősebb Lippóczy Norbert a 20. század elején a tokaji bor legnagyobb lengyelországi importőre volt, ezért meglepő, hogy Komoróczy nem tudott erről. A már említett útikönyv szerint „számos nemzetközi borversenyen szerzett elismerést a tokaji boroknak”. A Tállyán nyilvántartott híres emberek közül sem szerepel, pedig listájukon csak kettő ismert szélesebb körben: az itt született Zempléni Árpád költő és Károli Gáspár, aki 1584-ben egy évig itt volt lelkész. Neve ugyanakkor ott van 9 helyi szőlőtulajdonos között, akik „birtokai [1915-ben] egész nyáron és ősszel 4-6 [orosz] hadifoglyot foglalkoztattak, akiknek az ellátására személyenként és naponként 1-1 koronát utalt ki a hadipénztár. Ezért az összegért és munkájuk ellenértékeként élelemmel és fűtőanyaggal kellett ellátni őket”. A szőlőbirtokosok 1915-ben 55 újabb hadifoglyot kértek, de küldésükre a következő évben járvány miatt nem került sor. Az I. világháború súlyos veszteséget okozott a családnak. Egyrészt szüneteltetniük kellett az exportot, másrészt tőkéjük jelentős része a vásárlóknál maradt, akik közül sokan elpusztultak. Az 1917-es kitűnő termés rendbe tette anyagi helyzetüket. Ekkortól főleg a Trianon utáni Magyarországon működtek. Idősebb Lippóczy Norbert a lengyel állam újjászületése után a dél-lengyelországi Tarnówban „sikeresen szervezte újjá a tokaji borértékesítést és vált az egyik legjelentősebb borkereskedővé”. A 14. században alapított város, „a reneszánsz gyöngyszeme”, Bem József születésének helye fontos kereskedelmi központ volt, különösen a vasútvonalak kiépülése óta. Hegedűs tévedése, hogy a Lippóczyak „[l]engyel felmenői Tállyán telepedtek le a XVIII. század elején”.
Ifjabb Lippóczy Norbert (1902. március 11. – 1996. június 24.) Kassán járt reálgimnáziumba, majd el is kezdte tanulmányait az ottani mezőgazdasági akadémián. Ez a trianoni döntések következtében megszűnt. Ezután 1919−1923 között Debrecen-Pallagon, a Magyar Királyi Gazdasági Akadémián, a mai Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Karának elődjén, részben Kassáról menekült szakemberektől tanult tovább. A Tanácsköztársaság és következményei miatt csak 1920-ban indult újra a szervezett oktatás. Itt szőlőt is ültettek. Lippóczy 1924-ben vagy 1925-ben egy évre Dániába és Finnországba ment, mint életrajzában írta, „tudása elmélyítése” céljából. Érdeklődési körét szélesítette, hogy északi nyelvrokonainknál Alpo Sailo szobrász házában lakott. Élete végéig tartó gyűjtőszenvedélye ekkor kezdődött: megszerezte a finn nemzeti eposz, a Kalevala 55 nyelvű kiadásait. Pallagi éveiről fél évszázaddal később így vallott: „A debreceni gazdász korombeli időkben a könyvek ejtettek foglyul; ez már tulajdonképpen nagyapám és édesapám szőlészeti és borászati könyvtárának a szorgalmas kiegészítése volt – és az is maradt a mai napig. Végül, amikor mér a saját lábamra álltam, lettem szenvedélyes rabja a szivárvány minden színében pompázó népies üvegképeknek.”
Lippóczy Norbert Üvegfestményeim Tarnówban című írásában ezt olvassuk: „(…) 1929-ben telepedtem le Lengyelországban. (…) Ebben az időben határozta el édesapám a lengyel borpiaccal való kapcsolat újrafelvételét. (…) Elhatároztuk, hogy megalapítunk – a már független Lengyelországban — egy pincészetet, ahonnan a család és a szomszédok által termelt tokaji borokat szétküldhetjük vevőinknek, mint közvetlenül a háború után előállt két vámhatáron keresztül.” Tarnówot tartották a legjobb választásnak, ami légvonalban csupán 260-270 km-re van Tállyától. Figyelemre méltó, ahogy fogalmazott: „Gyakran jártam ez időben haza autóval Tállyára [!] utánanézni a szőlőknek, pincemunkáknak, valamint a tarnówi pincészet készletének kiegészítését előkészíteni. Útjai során gyűjtötte a népi üvegfestményeket, kerámiát és szobrokat. A bort vasúton Kassán és Muszyna határállomáson át szállították, de 1939-ben „a német invázió miatt” már kerülőúton, Erdélyen, a román-lengyel határon keresztül. Ő is a vonaton utazott, hogy ellenőrizze a bor határon való átjutását. Lengyelül Tarnówban tanult meg. Ott ma is működik Lippóczy Pince, ami Tokajban is van. Hegyaljára gyűjtőszenvedélye miatt több mint fél évszázad után is pontosan emlékezett. „A népies üvegképek sorsára vet fényt saját élményem Rátkával kapcsolatban. Még az 1900-as évek első évtizedének vége felé, rekkenő hőségben, Édesapámmal kocsival mentünk a bekecsi fürdőbe. Amint Tállyán a »városból« kihajtottunk, óriási gomolygó füstfelleget pillantottunk meg; Rátka ég – mondotta Édesapám” – írta 1979-ben. A zsuppos házak egyik sora leégett, de a másikon 1936−1939 között több üvegképet talált, sőt 1961-ben is ráakadt kettőre.
Tarnówban 1933-ban lengyel nőt vett feleségül, aki lengyel nyelv és irodalomtanár volt, és a krakkói Jagelló Egyetemen doktori címet szerzett. Egy fiúk született, aki a Piotr (1935-1997) nevet kapta, jogász lett, tudományos tevékenységének köszönhetően szintén doktorált, a rendszerváltozás után pedig Budapesten diplomata volt. Apja 1992. február 1-én írt leveléből idézzük: „(…) nemrég jelent meg Balassa Iván [egykori sárospataki múzeumigazgató] könyve Tokaj-Hegyalja szőleje és bora [1991] címen, amelyben családunkról is megemlékezik, bár egy alapos tévedéssel, mert mint lengyel nemzetiségűekről emlékezik meg rólunk. A lengyel nemzetiség fiunkkal, Péterrel kezdődik, aki 5 éves korától, 13 és féléven át nélkülözte a magyar apát, természetesen lengyel iskolákban és lengyel anya mellett, − lengyel érzelművé vált.”
A família 1939 szeptemberében, Lengyelország német megszállása miatt – lengyelek tízezreihez hasonlóan – Magyarországra próbált menekülni a mai Nyugat-Ukrajnán, az akkor még közös lengyel-magyar határon, Kárpátalján keresztül. Szeptember 1-én a Lippóczy család és a feleség szülei gépkocsival indultak el kelet felé, de a nagy tömegben egy Lwów (Lemberg, Lvov, Lviv) várostól délre lévő faluban rekedtek. 17-én bekövetkezett a szovjet megszállás. A sofőrrel együtt rekvirálták a gépkocsit, amit egyébként ő használhatatlanná tett, és másnap visszatért hozzájuk. Stráfszekeret béreltek, amelyen csak anyósa és fia számára volt hely. A többiek gyalogoltak, de az országút már megtelt visszafelé jövő lengyelekkel, akik próbáltak eljutni hivatalosan már nem létező hazájukba. A háború idején a lengyelek iránt már ellenséges ukránok hatósága a családdal együtt tartó földijük bőröndjében egy lövedéket talált, de nem őt, hanem Lippóczyt és anyósát tartóztatták le.
A Luck városban töltött két hét után szabadon engedték őket, de az addigi lengyel-magyar határ már zárva volt. 1940 januárjában még megkísérelték a hazatérést a mintegy 150 kilométerre lévő jelenlegi ukrán-lengyel határfolyó, a Bug jegén át, de egy lengyelek lakta faluban elfogták őket. A hatóság három nap alatt összegyűjtött néhány tucat hasonló „szökevényt”, és útnak indította a menetet kelet felé. Lippóczy tiltakozása nyomán megengedték, hogy felesége és fiuk szánon folytassa az utat. Tiltott határátlépés miatt a szovjet állambiztonsági szervezet fogságába kerültek. Az 1939 előtti Lengyelország legkeletibb vajdaságában lévő egyik mai ukrajnai városban kihallgatták őket, feleségét és kisfiát nemsokára elengedték, de őt tartós őrizetbe vették. Embertelen körülmények között tartották fogva, Lembergben, majd Dnyepropavlovszkban rá akarták bizonyítani, hogy idegen hatalomnak kémkedett. Végül tiltott határátlépés miatt ítélték 5 év kényszermunkára. Töltést épített a Volgánál. Azt mondták, ha mérnök, gépeket kell szerkesztenie. A gimnáziumban tanult műszaki rajznak köszönhetően legalább másolni tudta mások tervrajzait, aminek köszönhetően több élelemhez jutott. Ezer lengyelt társával vagonokba zárták, és két hónapig utaztak északkelet felé, az Urál nyugati oldalán lévő, távoli nyelvrokonaink lakta Komi Autonóm Köztársaságba, Vorkutába, Európa legkeletibb városába. Útközben a kétméteres hóra tett gallyakon is aludtak. Brigádvezetőként ugyanannyit robotolt, mint emberei, hogy napi 9 dekánál több kenyeret kapjanak. Később hasznát vette annak, hogy otthon pálinkafőzdéjük is volt: élesztőből vitaminokban gazdag italt kellett készítenie a teljesen legyengült foglyoknak. Szovhozelnöknek jelentkezett, de mert „politikai” elítélt volt, nem mehetett ki a lágerből. Helyette kaszálnia kellett, de mert cipészeket és szabókat kerestek, másokhoz hasonlóan megpróbálkozott a meleg csarnokban végezhető munkával, amibe bele is tanult.
1945-ben szabadult, de mint magyar, 1953 tavaszáig, Sztálin haláláig nem térhetett haza Lengyelországba. Visszatért a cipőgyárba, ahol néhány év múlva ezer ember elismert vezetője lett. Több ezer kilométerre családjától nem próbálkozhatott a Lengyelországba szökéssel, mert százezernél nagyobb lakosságú városokban tilos volt 24 óránál többet töltenie. „Ott akartam lenni, ahol más lengyelek. De amikor megkérdeztem: »Hol gyülekeznek össze a lengyelek?«, kigúnyoltak: »a szőlőben«” − emlékezett. Hazajutását, felesége kitartó igyekezetének nyomán, a moszkvai lengyel nagykövetség intézte el. Tállyai birtokát időközben államosították. Visszaemlékezéseit Zapiski z gułagu (Feljegyzések a gulágból) címmel a rendszerváltozás után adták ki (Wrocław, 1992). Magyarul nem jelent meg.
Tarnówban egy élelmiszergyár ecetgyártó üzemének vezetője lett, 1968-ban ment nyugdíjba. Levélváltásaink tanúsága szerint visszaemlékezéseinek megjelenése előtt, Lázár Istvánnak, a Valóság folyóirat főszerkesztőjének, mellesleg korábbi pataki lakosnak köszönhetően, a Magyar Televízió portréfilmet készített róla. A folyóirat terjedelmes részletet akart közölni belőle e tanulmány szerzőjének fordításában. Lippóczy Norbert 1992. december 8-án feladott levelében írta, hogy postára tette könyvét, ám az nem érkezett meg. Lengyel nyelvű gépirata nincs meg a Magyar Mezőgazdasági Múzeum könyvtárában, de megvan a múzeum valamelyik gyűjteményében. Néhány oldalnyi részletét magyarul Tállyától Vorkutáig címmel 1994-ben a Rubicon folyóiratban lehetett elolvasni.
1956-ban egyik alapítója volt a Magyarország Barátai Tarnówi Társaságának, amelynek példájára hamarosan több tucat városban jött létre Lengyel-Magyar Baráti Társaság, amelyek vért és többféle segítséget küldtek a harcoló magyaroknak. (Így történt Debrecen sajnos már-már elfelejtett testvérvárosában, Lublinban is.) Tarnów két vagon élelemmel, 125 liter vérrel és több százezer złotyval segített. Lippóczy Norbert hálából a városában lévő Egyházmegyei Múzeumnak ajándékozta a Kárpátokból való népi üvegfestményeiből, szakrális szobraiból és kályhacsempéiből álló gyűjteményét. A városban működő Körzeti Múzeumnak hasonlóan sok tárgyat adott. A Tarnówi Nitrogénművek támogatásával magyar-lengyel történelmi és kulturális kapcsolatok több ezer emlékét, dokumentumát vette meg, amelyek között volt az 1848-as honvédeket ábrázoló festmény – nyilatkozta Kovács István polonista történésznek. Felfedezte az 1849. márciusi győztes csatát és szabadságharcos költőnket lovon megjelenítő Erdélyi vagy Bem-Petőfi körkép egy részletét. A hatalmas körképet Jan Styka (1858−1925) több társával, köztük magyarokkal együtt festette szabadságharcunk 50. évfordulójára. Akkor Budapesten is kiállították, de nagy sikere ellenére anyagi okból Styka darabokra szabdalta, hogy azokat külön-külön árusítsa. Az alkotás részleteinek többsége, részben a II. világháborús pusztítás következtében, elveszett vagy megsemmisült, de jónéhány megtalálható különböző múzeumokban, illetve magángyűjteményekben. Tarnówban 36-ot sikerült összegyűjteni. 2009-ben, Bem születésének 215. és hamvai odavitelének 80. évfordulóján a Piac-téren kiállították a panoráma másolatát. Ezt azután bemutatták Nagyszebenben, magyar városokban, köztük 2013-ban Miskolcon és az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban – együtt a Feszty körképpel. Ugyanakkor látogatott Miskolcra a Tarnówi Magyarbarátok Társaságának küldöttsége. Megállapodtak abban, hogy Lippóczy Norbert munkáját folytatva az István nádor borlovagrenddel kialakított együttműködést a hegyaljai borok népszerűsítésében fogják kamatoztatni.
1992-ben Tarnów díszpolgára lett. 1999-ben emléktábla került lakóházának falára ezzel a nyelvünkre leginkább így fordítható lengyel nyelvű felirattal: „Magyarnak született, lengyellé lett”. A tábla leleplezésén tállyai küldöttség is részt vett. A borkereskedelemnek köszönhető régi magyar nevén Tarnó díszpolgáráról inkább a rím kedvéért írták, hogy lengyelé lett, mert megmaradt magyarnak. Ott utcát neveztek el róla, itthon megkapta a Becsületrend tisztikeresztjét és a Pro Cultura Hungarica kitüntetést.
Ugyancsak 1992-ben megjelent Lippóczy munkásságának bibliográfiája. 1956-ban az Egyházmegyei Múzeumon kívül a Körzeti Múzeumnak ajándékozta Bemmel kapcsolatos gyűjteményét. A következő évtől gyűjtötte az ex libriseket, amelyek többségének témája a szőlő és a bor. Ezek láthatók Tarnówon kívül Varsóban, a nyugat-lengyelországi Zielona Górában (ahol termesztenek is szőlőt), Wrocławban és a budapesti Magyar Mezőgazdasági Múzeumban, amelynek több mint ötezret ajándékozott. Ugyanitt egyes gyűjteményekben őrzik több mint ezer egységből álló szőlészeti és borászati témájú könyveit és kisnyomtatványait. A különböző nyelvű könyvek közül mintegy négyszázat a Szovjetunióban töltött évek alatt gyűjtött össze és vitt haza. A Múzeumnak adott könyvek közül ötven példány 1900 előtti ritkaság. Matits Ferenc szerint, aki lengyel nyelvű forrásokat nem használt, az intézmény Lippóczy-gyűjteménye 1972-ben 1505 tételt számlált. Gyűjtötte a Petőfiről, Balassiról, Báthori Istvánról és Liszt Ferencről szóló könyveket is.
Bibliográfiájából kiderül, hogy 1930-tól kezdve gyakran tudományos igénnyel írt a borászatról. Magyarul jelent meg többek között Tokaj–Hegyalja bortermelése és a tokaji bor készítési módjai, A tokaji bor viszontagságos útja Lengyelországban a XVIII. század közepén, a Tokaj-Hegyaljáról Lengyelországban 1726-ban és Lengyel bor – útlevelek a XVIII. század első feléből, mint a tokaji borok kísérői című cikke. Miskolci kiadványokban olvashatók a tokaj-hegyaljai népi üvegfestményekről szóló írásai. Kiállításai közül a Szőlő és bor az ex libriseken, a Szőlő és bor a kisgrafikákon, a Szőlő és bor az ex libriseken és alkalmi kisgrafikákon volt látható hazánkban, és részt vett egy kelet-németországi nemzetközi ex libris kiállításon is.
Meg nem jelent visszaemlékezései között van a Tállyán, Tokaj–Hegyalján születtem című gépirat. Tevékenységéről szól Bodgál Ferencnek a Lippóczy Norbert, Tokaj-Hegyalja kutatója és Sinkó Ferenc Népek testvérisége – üvegképeken című, a Borsodi Szemlében 1962-ben, illetve az Új Emberben 1985-ben közölt méltatása. Életműve olyan gazdag, hogy másoknak is marad még kutatni való. Földyné Virány Judit szerint Lippóczynak van két, a tarnówi könyvtár által kiadott rövid életrajza, amelyeket T. Kornyeczky Katalin lefordított magyarra. Létezik a Szovjetunióban átéltekről szóló visszaemlékezéseinek 14 oldalas, szerzője által lefordított részlete, amelynek dátuma 1989. július 29. Hátha az előbbi kettőből sem hiányoznak a szülőföldjén töltött életszakaszát megörökítő szövegrészek. Arra is vállalkozhatna valaki, hogy a megyei vagy a szerencsi levéltárban keressen őseiről vagy róla szóló dokumentumokat.
„Egy ismerős hölgynek van egy üvegje 1915-ös tokaji boromból, amit talán megkapok a születésnapomra” – nyilatkozta az 1996. március 11-én megjelent városi újságnak. Nem tudjuk, megkapta-e.
Források és irodalom:
Ábrán László: Aki élmunkás volt a Gulágon. = Magyar Nemzet, 1996. augusztus 26. 7. o.
Balassa Iván: Tokaj–Hegyalja szőleje és bora. Tokaj–Hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát, Tokaj, 1991.
Balassa Iván: A tállyai Lippóczy család és népe a múlt század elején. In: Bencsik János – Bényei Gáborné (szerk.): Tokaj és Hegyalja VIII. Tállya, 1993. 110–112. o.
Bedécs Gyula és mások: A Kárpátok hágóin át Galíciába. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015. 160–163. o.
Bodgál Ferenc: Lippóczy Norbert, Tállya kutatója. = Borsodi Szemle, 6. évf. 1960. 2. szám
Budzyńska, Elżbieta: Życie oplecione winoroślą. Katolik [Tarnów], 5. 10. (1 oldal másolat)
Bukowski, Tadeusz: A magyar díszpolgár. = Magyar Napló, 13. évf. 2001. 4–5–6. szám, 74–75. o.
Bukowski, Tadeusz: Galeria ludowego malarstwa na szkle a Muzeum Diecezjalnym w Tarnowie. Nadbitka autorska. Currenda 10–12/1988: [Tarnów, szerzői különlenyomat], 1–7. o. + Illusztrációk 16 o.
https://emlekhelyek.csemadok.sk/telepulesek/gomorlipoc–lipoc–lipova
https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_MEZO_MMMk_25_2018_19/?pg=220&layout=s – Matits Ferenc: Két ország mecénása
https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_MEZO_MMMk–16_1992_94/?pg=326&layout=s –– Földyné Virány Judit: Lippóczy Norbert könyvgyűjteménye a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban
https://ujember.hu > lippoczy–norbert–szulohazanal – Kovács István: Lippóczy Norbert szülőházánál
hu.wikipedia.org/wiki/Erdélyi_körkep
hu.wikipedia.org/wiki/Tállya
Komoróczy György: Borkivitelünk észak felé – Fejezet a magyar kereskedelem történetéből. Kazinczy Társaság, Kassa, 1944. 165, 168. o.
Lázár István 1992. augusztus 19-ei levele.
Lippóczy Norbert: Üvegfestményeim Tarnówban. In: Veres László –Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve, 17–18. Miskolc, 1979. 359–377. o.
Lippóczy Norbert 1992. április 4-én kelt levele.
Lippóczy Norbert 1992. december 8-án feladott levele.
Lippóczy Norbert 1992. február 1-jei levele.
Lippóczy Norbert: Tállyától Vorkutáig. = Rubicon 5. évf. 1994. 2. szám, 27–30. o.
Lippóczy, Norbert: Bibliografia. Winiarz, kolekcjoner – działacz kulturalny. Wojewódzka Biblioteka Publiczna w Tarnowie. Tarnów, 1992. 3–52. o. + 13 illusztráció
pl.wikipedia.org/wiki/Norbert_Lippoczy
Sinkó Ferenc: Népek testvérisége – üvegképeken. = Új Ember, 68. évf. 1985. szept. 15., 6. o.
Szlachta, Janusz M.: Wszystkie moje winnice. Dziennik Tarnowski 11 (623) 12 marca 1992 r.
Tóth-Barbalics Veronika 2022. jan. 24-ei e-mailje.