1.
Tokaj-Hegyalja, hazánk leghíresebb történeti borvidéke, két eltérő természeti és termelés-jellegű nagytáj, a Felföld és az alföldi medence határán, a Zempléni-hegység déli és keleti peremén helyezkedik el. A hegységperem kétlépcsős dombsorát a geográfusok hegylábfelszínként (pedimentként) határozták meg. A hegységet szegélyező magasabb hegyláblépcső tengerszint feletti magassága 250-300 m, az alacsonyabb hegyláblejtő 120-150 m-es tagolt terület, amely átlagosan 20-30 méterrel emelkedik az alföldperemi süllyedékek, a Bodrogköz és a Taktaköz alluviuma fölé. Az 1-3 km széles hegylábi övezetet a hegység belsejéből induló patakvölgyek, hegységperemi kismedencék (például az Erdőbényei- és a Tolcsvai-félmedence) és völgyközi hátak tagolják (Peja Gy. 1958, Pinczés Z. 1998). Tokaj-Hegyalja mint történelmi és gazdaságföldrajzi mikrorégió a természetföldrajzi tájfelosztás szerint hat kistájból és kistájrészből tevődik össze, így a hegylábfelszíneken kívül kb. egyharmadrészt a középhegységi erdőrégióra, továbbá a Bodrogköz és a Taktaköz ártéri síkságára is kiterjed, tájövszerűen (Dövényi Z. 2010).
Tokaj-Hegyalja táj- (természeti erőforrás-) használata és térszerkezete már a késő középkorban, a 14–15. században elkülönült a környezetétől. A 16. század végén – a tájenergiák, a természeti erőforrások használata és működési rendszere alapján – az összetartozó kistájcsoport topográfiailag körülhatárolható, amelynek területe 870-890 km2 és egészen napjainkig fennmaradt. Az abaújszántói Sátor-hegytől a Tokaji-hegyig és onnan az újhelyi Sátor-hegycsoportig terjedő gazdaságföldrajzi mikrorégió lényegesen nagyobb, mint például az 1641. évi szőlőrendtartásban és az 1737-es királyi rendeletben rögzített terület. Az első terület-megállapítás a jellegadó szőlő- és borgazdaság korabeli adatbázisára épült (415 km2), amelyből kimaradt a kevesebb szőlőterülettel rendelkező Szerencsi-dombság és a Felső-Hegyalja településcsoportja (Erdőhorváti, Sárospatak, Sátoraljaújhely stb.). Az 1737-es királyi leiratban már csak Szerencs és környéke maradt ki, így az akkor meghatározott gazdasági mikrorégió területe 736-756 km2-re növekedett, majd a 19. század közepére-végére már elérte a mai kiterjedését (1. ábra). Tokaj-Hegyalját a történészek a meghatározó jelentőségű szőlőhegyek (promontóriumok) térfoglalása alapján monokultúrás vagy monokultúra-jellegű (bor-) régióként határozták meg, figyelmen kívül hagyva, hogy a szőlőföldek legnagyobb kiterjedése (=14 000 kat. hold) idején, a 18. században az összterület egytizedét sem foglalták el (Balassa I. 1991, Bodó S. 1979, Csüllög G. 2000, Frisnyák S. 2000, Orosz I. 1984, Pap M. 1985).
A társadalom- és történeti földrajzi elemzések alapján Tokaj-Hegyalja polikultúrás mikrorégióként fogható fel, amely markánsan elkülönül a szomszédos tájaktól: a Zempléni-hegység (a középkori Nagyerdő) és a Hegyköz erdőgazdasági, a Bodrogköz és a Taktaköz ártéri gazdálkodást folytató, és a Harangod gabonatermelő területeitől. A hegyaljai falvak és mezővárosok vegyes (polikultúrás) gazdálkodása összefügg azzal, hogy gazdálkodási területük a tagolt hegylábfelszínről kiterjed a középhegységi és síksági területekre is. A Tokaj-hegyaljai mikrorégió tehát olyan térszerkezeti egység, amely különböző természetföldrajzi kistájakból, kistájrészekből szerveződött, és a társadalmi–gazdaságföldrajzi jelenségek és folyamatok alapján összetartozó területet alkot (Dövényi Z. 2010, Frisnyák S. 1995, Szabó P.P. 2011).
2.
Tokaj-Hegyalja déli peremterülete már a honfoglalás és a kora Árpád-korban, a többi része a középkor végére – több szakaszban – benépesült. A kistáj korai megszállása a helyi erőforrások, a kedvező agroökológiai tényezők mellett, a Felső-Tisza-vidéken (a Bodrogközben) kialakult első hatalmi központ térszervező hatásainak is tulajdonítható – a 10. század közepéig. A hegyaljai települések két, egymással párhuzamos telepítővonalon, a Bodrogköz és a Taktaköz peremén, az ármentes térszínen, és a magasabb hegylábfelszín lábánál létesültek. Az ártérperemi településsor gazdálkodási tere (határa) mindkét tájtípusra, a hegylábfelszínekre és az ártéri síkságokra kiterjedt – és állandósult egészen napjainkig.
A honszerzők – korábbi élettevékenységük szerves folytatásaként – megtelepült állattartással, szántógazdálkodással és alárendelten szőlőműveléssel foglalkoztak. A gazdasági élet meghatározó ágazata a térfoglalás kezdetétől néhány évszázadon át a nagyállattartás volt, amely az ártér és az ármentes síkság természetes takarmánybázisára épült (Fodor I. 2009, Sümegi P. 2017). A hegyláb alacsonyabb, tagolt térszínén talajváltó, a történeti leírások szerint szántó-legelőváltó vagy szántó-erdőváltó földművelést, a magasabb térszín – szántógazdálkodásra alkalmatlan – lejtőin szőlőművelést, még magasabban erdőgazdálkodást folytattak.
Tokaj-Hegyalja honfoglaló közössége a kora Árpád-korban olyan megtelepülési és tájhasználati stratégiát dolgozott ki, amely lehetővé tette a kisléptékben is tagolt relief racionális, és hosszú távon fenntartható hasznosítását. Az erdőirtással és gyepfeltöréssel kialakított kultúrtájak (termesztő felületek) magassági szintek szerint sávokat alkotva rendeződtek el. A kialakult alapstruktúra, a tájhasználat (környezetgazdálkodás) térbeli rendszere – az övezeteken belüli kisebb változások-módosítások ellenére – egy ezredéven át fennmaradt, és sikeres volt (Frisnyák S. 2000, Sümegi P. 2017, Törőcsik T. – Sümegi P. 2018).
Az életföldrajzi feltételek és a magyarság termelési tapasztalatai már a honfoglalás korában lehetővé tették, hogy a nagyállattartás mellett az őstermelés egyéb ágazatai is kialakuljanak. A rét és legelőgazdálkodás, a földművelés, a szőlőtermesztés és az erdőgazdálkodás különböző magassági szinteket foglaltak el és termelési (tájhasználati) sávokat alkottak. A gazdasági tértagolódás, a mikrorégió földrajzi munkamegosztása a különböző geomorfológiai (felszínalaktani) térszínek eltérő agroökológiai adottságaira épült. A magassági övezetekben a termelés homogén egységei – talán már a 16. századtól kezdődően – a településközi térben fokozatosan összekapcsolódtak. A 18. századi kartográfiai források, mindenekelőtt az első katonai felmérés térképszelvényei (1783–84) alapján megállapítható, hogy Tokaj-Hegyalja térstruktúráját négy összefüggő termelési sáv alkotja. A termelési tájöveket – a történeti földrajzi elemzésünkben – összefüggőnek tekinthetjük, bár a hegységből érkező patakvölgyek (tájökológiai folyosók) azokat több helyen átszelik, és völgyközi hátakra tagolják (2. ábra).
A Tokaj-Hegyaljához tartozó alföldperemi ártér rét- és legelő övezete a mikrorégió legalacsonyabb termelési tájöve, a differenciált ártéri gazdálkodás területe volt. Az Árpád-korban kialakult ártéri gazdálkodás legfontosabb ágazatát a nagyállattartás képezte, de jelentős volt a folyóvízi, réti- és rekesztő halászat, a fa-, nád- és gyékényhasznosítás-feldolgozás, továbbá a vadászat és a gyűjtögető tevékenység is. A legeltető állattenyésztés területe a Bodrogköz és Taktaköz ártéri peremsávján kívül magába foglalta a Bodrog folyó magaspartját, a váltakozó szélességű lejtőszakasz és a kapcsolódó hegylábfelszín keskeny, peremhelyzetű rét- és legelőföldjeit is. A legeltetés rendjét és ritmusát a Bodrog és a Tisza ismétlődő árvizei szabályozták. Tavasszal és ősszel, mikor a folyók kiáradtak, az állatcsordákat a hegyaljai peremlépcsős táj árvízmentes gyepföldjeire terelték. A legelőváltásnak ezt a gyakorlatát, amely az alföldi nagymedencére jellemző volt, réti transzhumációnak nevezzük (Szabadfalvi J. 1984).
A hegylábfelszín alacsonyabb lépcsőjén szántóföldi gazdálkodást folytattak. A tájhasználatban a 13. századtól kezdődően módszerváltás történt: az európai agrárforradalom eredményeinek átvételével a korábbi (helyváltoztató) szántó-legelő és szántó-erdőváltó földművelésről áttértek az állandó helyhez kötődő két- és háromnyomásos gazdálkodásra és a talajművelésnél használt fordítóeke alkalmazására. A korábbi önellátó gazdálkodást ekkor váltotta fel az árutermelő (piac-) gazdálkodás, amely a késő középkorban a mezővárosi fejlődéssel teljesedett ki. A terepvizsgálatok és a későbbi adatok alapján megállapítható, hogy a völgyközi hátakon kistáblás szántóföldeken gazdálkodtak, a mikrorelief tagoltsága miatt változatos szántóparcellákon.
Az alacsony hegylábi lépcső szántóövezetéből emelkedik ki az 514 méteres Tokaji-(Kopasz-) hegy és a sárospataki kisebb rögcsoport (a Páncél-hegy, a Gombos-hegy és a Somlyód), amelyek felszínborítását a szőlőültetvények és kisebb foltokban a veteményeskertek jellemezték. A 17–19. században a mikrorégió élelmiszertermelése már nem tudta kielégíteni a lakosság és a szőlő- és borgazdaságokban alkalmazott vendégmunkások szükségleteit.
Tokaj-Hegyalja harmadik tájövét, meghatározó-jellegű tájhasználatát és tájképét a szőlőhegyek (promontóriumok) alkotják. A szőlőültetvények a 250-300 méter magas dombok (szőlőhegyek) 10-30o-os (=18-54%-os) napsütötte lejtőit foglalták el. Az Árpád-korban a szőlőföldek még csak foltokban települtek, majd a 16. században már parcella-alakzatban, egymáshoz kapcsolódva. A szőlőkultúra autochton fejlődését felgyorsították a kívülről érkező hatásrendszerek, termelési innovációk, az idegen szőlőművelők betelepítései és a makrogazdasági folyamatok. A 16. században, amikor a törökök elfoglalták Magyarország leghíresebb borvidékét, a szerémségi Fruska Gorát, a szőlő- és a minőségi bortermelés súlypontja áthelyeződött a Mátra-, Bükk- és Tokaj-Hegyaljára. A mikrorégió jelentőségét növelte, hogy tőle északra, a 14. században kezdődő kis jégkorszak éghajlatromlása, a klíma hűvösebbé és csapadékossá válása miatt, a Felföld középkori eredetű szőlőültetvényei nagyrészt megsemmisültek vagy jelentéktelenné váltak.
Tokaj-Hegyalja szőlőkultúrája az európai borklíma északi határövezetében, a 9,5-10 Co-os évi izotermavonalon, a kedvező agroökológiai feltételeknek és a növekvő borkereslet, a bel- és külföldi borpiac kiszélesedésének köszönhetően, dinamikusan fejlődött és napjainkig hazánk első számú, legjelentősebb borvidéke. Az agrárinnovációk a 16–17. század fordulóján a minőségi bor (= főbor, aszúszőlőbor, aszú) megjelenését eredményezték. A minőségváltásban nagy szerepe volt a szőlőültetvények megfelelő helykijelölésének, az agroteraszok (grádicsok) és vízelvezető árkok, ülepítő kismedencék (liktorgödrök) létesítésének (3. ábra). A mikro- és makro-szőlőteraszok, a vízvezető árkok és a liktorvermek, amelyek az areális és lineáris eróziót mérsékelték, a 16–17. századbeli ember környezetkímélő gazdálkodásáról tanúskodnak. A csapadékvíz által lehordott termőföldet az ülepítő árkokból visszahordták, a talaj termőképességét pedig trágyázással fokozták (Balassa I. 1991, Boros L. 1996, Frisnyák S. 2000, Orosz I. 1984, Pap M. 1985). A szőlőövezet alján helyenként, például Erdőbényén és Olaszliszkán gyümölcsöskertek és keskeny gyepföldek képeztek átmeneti határt a szántóföldek felé.
A 16–18. században a hegyaljai szőlők 50-55%-át, Abaújszántón 83%-át a felföldi kereskedővárosok (Kassa, Eperjes, Kisszeben, Bártfa stb.) gazdag polgárai birtokolták. Az extráneus birtoklásmód következményeként a Hegyalján megtermelt érték a Felföldre áramlott, az empóriumokat gazdagította.
A hegylábfelszín fölé emelkedő, 300 méternél magasabb dombok és a középhegységek (Például a Molyvás-hegycsoport) erdőségei képezték a Tokaj-hegyaljai mikrorégió negyedik munkaföldrajzi téregységét, az erdőgazdasági tájövet. Az erdő területe a 16. század második felében, az intenzív tájformálás, kultúrtájépítés időszakában csökkent, majd stabilizálódott és az ártéri erdőkkel kb. 20%-os területi aránnyal részesedett a kisrégió földalapjából. Az erdőgazdálkodás egyes oppidumokban magas fokot ért el: például a 19. század közepén az erdő Erdőbényén 57%-kal, Abaújszántón 40%-kal, Mádon 39%-kal, Tállyán 34%-kal, Sátoraljaújhelyben 26%-kal részesedett a településhatár területéből. Ugyanakkor Tokajnak nem volt erdeje, Szerencs és Tarcal is csak alig 2-3%-nyi erdőséggel rendelkezett. Az erdőélés (-hasznosítás), a 18. századtól a tervszerűbb erdőgazdaság elsősorban Tokaj-Hegyalja épület, szerszám, tűzifa, szőlőkaró, hordódonga stb. szükségleteit elégítette ki. A jelentős erdőségek ellenére és a munkaerőhiány miatt más térségekből, a Zempléni-hegység erdőrégiójából kényszerültek nagyobb mennyiségű fa- és faipari termékbehozatalra. A szőlő- és borgazdaság igen sok szőlőkarót és hordódongát igényelt. A 18. században egy katasztrális hold szőlőben 5500, az egész Hegyalján kb. 77 millió szőlőkaró volt, s ezeknek egy részét folyamatosan pótolni kellett (Pap M. 1985).
Tokaj-Hegyalja gazdasági élete többféle termelőtevékenységből tevődött össze, az egyes térszíntípusokhoz kötődő agrártermelésen kívül meg kell említenünk a kőbányászatot (Tokaj, Tarcal, Sárospatak stb.), a vízenergia hasznosítást, és a települések belsőségein működő, a helyi nyersanyagbázisra épülő kézmű- és manufaktúraipart, amely a lakosság 20-25%-át foglalkoztatta. A tájhasználathoz kell sorolnunk az áramlási tereket is, a mikrorégión áthaladó interregionális jelentőségű kereskedelmi utakat és a településhálózatot összekapcsoló mellékutakat.
3.
A helyi energiákra, a tájpotenciál természeti elemeire és a humán erőforrásokra épülő gazdasági fejlődésfolyamat mellett, a helyzeti energiák (a földrajzi fekvésből származó előnyök) terület- és településfejlesztő hatásának is tulajdonítható, hogy Tokaj-Hegyalja a 16–18. században hazánk egyik legfejlettebb, leggazdagabb és sűrűn lakott mikrorégiója volt.
Az Árpád-kor vége felé az önellátó parasztgazdaságok és az uradalmak áttértek az árutermelésre és megindult a különböző gazdasági terek (mikro- és mezorégiók, a 14–15. században a nagyrégiók) közötti termékcsere. A helyi energiák (agroökológiai tényezők) különbségei eltérő tájhasználatot és eltérő termékstruktúrát eredményeztek. A kistérségek piachelyei az eltérő természeti és termelés-jellegű tájak határán, a nagytájak piacközpontjai/vásárvárosai a késő középkortól kezdődően az alföldi nagytáj és a hegységkeret érintkezésénél, a vásárvonalon (vásárhely-övben), a völgynyílásokban, vagy azok előterében alakultak ki. A vásárövezet mint határfelület (=érintkezési zóna) a társadalmi-gazdasági aktivitás és a gazdasági erő felhalmozódási területe, a középkor vége felé az ország gazdasági centrumtérsége volt (Csüllög G. 2000, Csüllög G. et al. 2018, Paládi-Kovács A. 1984).
A vásárhely-öv Tokaj-Hegyalján áthaladó szakaszán a mezővárosi agglomeráció, a tizenkét bortermelő oppidum egyetlen vásárterületként vagy piacközpontként működött. A helyi és közvetítő (távolsági) kereskedelem jelentőségét a mikrorégió gazdasága és a Tisza tokaji átkelőhelye alapozta meg (Frisnyák S. 2000). A tokaji átkelőhely és a hegyaljai mikrorégió, mely a vásárhely-öv tájenergiákban kiemelkedő jelentőségű területe, olyan kapcsolatrendszert hívott életre, amelyek messzi vidékekkel, a Kárpát-medencén kívüli tájakkal-országokkal is folyamatos érintkezést biztosítottak. Tokaj-Hegyalja kedvező fekvésénél fogva a csere és a közvetítések tája, az árutermelés, a kultúra, a haladás és a „szabadság kis köreinek” földje volt (Beluszky P. 2012).
A Tokaji-hegy és a Nyírség domborzati szigete között a Tisza amfibikus ártéri síksága 2,8 km-re összeszűkül. A tokaji ártérszűkület megkönnyítette a Felföld és az alföldi nagymedence térkapcsolatait, a népek és a gazdasági javak áramlásait. Tokaj-Hegyalja északi hinterlandját nem tagolja a Kárpáti-hegységkeretből kifutó teraszos harántvölgy. Ezt a hiányt pótolva, már az Árpád-korban kapcsolatot alakítottak ki a Hernád-völgyi via magna (nagy út) országos jelentőségű tranzitfolyosójával. A térkapcsolat a Zempléni-hegység nyugati peremlépcsős hegylábfelszínén, a Szerencs-patak völgyében haladó út Hernád-völgyi becsatlakoztatásával jött létre, Gönc térségében.
A tokaji átkelőhely forgalomgyűjtő és -elosztó szerepe kiemelkedő jelentőségű volt az interregionális kereskedelemben. A Felföld, az Alföld, az Északkeleti-Kárpátok (Ruténföld) és Erdély közötti áruforgalmat a Tisza tokaji átkelőhelyén bonyolították le. A Tokaj-Hegyalja falvait és mezővárosait összekötő fő- és mellékútrendszer része volt annak a kereskedelmi útvonalnak, amely Pest-Buda térségéből indult, majd Sátoraljaújhelytől a Felső-Bodrogköz peremén és ármentes térszínein haladt tovább Ungvár és Munkács érintésével, a Latorca völgyében Galícia felé.
A 19. század közepétől az integrált környezetátalakító munkák eredményeként megszűnt az ártér közlekedés-akadályozó hatása. 1859-ben megépült a Tokajt is érintő, Pest-Szolnok-Debrecen-Nyíregyháza-Miskolc vasútvonal, a „tiszai vaspálya”, amely megszüntette a tranzitforgalom – korábbi korszakokra jellemző – település- és gazdaságfejlesztő hatását.
Tokaj, mint tiszai átkelőhely és kikötőváros hosszú időn át olyan helyzeti energiával rendelkezett, amely a távolabbi tájak „közvetett érintkezéséből” fakadt. A 19. század közepétől – a vázolt hatásrendszerek következtében – Tokaj és a mikrorégió többi központja (Szerencs, Sárospatak és Sátoraljaújhely) a közvetlenül érintkező kistájak regionális piacközpontjává alakult át (Mendöl T. 1963).
4.
Tokaj-Hegyalja tradicionális tájhasználata, az egyes termelési kultúrák magassági övezetekhez kötődése a 19. században módosult. A változás folyamatát két tényező idézte elő: egyrészt a folyószabályozás és ármentesítés, másrészt a szőlőültetvényeket pusztító filoxéra (a szőlőgyökértetű).
A 19. század közepén megindult folyószabályozó, gátépítő, láp- és mocsárlecsapoló munkálatok a Bodrogköz és a Taktaköz területét is ármentesítették. Tokaj-Hegyalja Bodrog melléki és a Taktaköz-peremi településeiről a szántóföldi kultúra behatolt a síksági területekre. Az ártérövezetben az ősi (történelmi) tájhasználat átalakult, a folyó menti összefüggő erdőborítás szétszakadozott, a halak ívó helyei megszűntek, és a Bodrog legendás halállománya a korábbinak 5-6%-ra csökkent. A szántó- és kertkultúra térfoglalását az 1865. évi helytartótanácsi felmérés (4. ábra), az 1895. és az 1909. évi (1913-ban megjelent) statisztikai források alapján lehet számszerűsíteni és értékelni. Az adatösszesítések szerint a szántóföldek területi részesedése 1865-től 1909-ig 23,4%-ról 45,2%-ra növekedett és a kisrégió éves kataszteri tiszta jövedelmének (= 922 622 korona) 61,9%-át képezte. Ugyanakkor a gyep 30,3%-ról 23,2%-ra, az erdő 17,5%-ról 15%-ra és az ún. haszonvehetetlen terület 20,6%-ról 9,1%-ra csökkent.
A szántó- és kertkultúra területi növekedése Sárospatakon volt a legjelentősebb: 1865-től 1909-ig 6,7%-ról 56,7%-ra, több mint nyolcszorosára emelkedett, és az éves tiszta jövedelme (= 85 050 korona) 76%-kal részesedett az agrárium jövedelméből.
A tájhasználat-változás másik oka az 1885-től 1887-ig pusztító filoxéra volt, amely megsemmisítette Tokaj-Hegyalja promontóriumainak 89-90%-át (Balassa I. 1975). A hagyományos szőlő- és borgazdaság összeomlása mintegy 10 000 szőlőbirtokos és több ezer szőlőmunkás elszegényedését vagy tönkremenését eredményezte. A filoxéra súlyos társadalmi-gazdasági következményein kívül a történelmi tájhasználat átrendezését is előidézte.
A szőlőrekonstrukció – a szükséges anyagi források szűkössége vagy hiánya miatt – lassan haladt előre, nagyjából 1905/1906-ig tartott. Az új telepítések a korábbinál kb. 100 méterrel alacsonyabb lejtőszakaszon történtek, így az erdő- és a szőlőövezet között 40-45 km2 kiterjedésű parlag-sáv alakult ki, a régi szőlőföldek alján lévő gyepföldeket és az alacsonyabb hegylábfelszín magasabban fekvő szántóföldjeit az új szőlőültetvények foglalták el (5. ábra). A szőlőtelepítés – a régi szabálytalan formától eltérően – egyenlő sor- és tőketávolságban történt. A szőlőterület folyamatosan növekedett, 1909-ben 7847 katasztrális holdra terjedt, amely az akkori gazdálkodási tér 5%-át képezte, és 18,2%-kal részesedett az agrárium éves kataszteri tiszta jövedelméből.
A 19. századi változásfolyamat Tokaj-Hegyalja gazdasági hanyatlását idézte elő, amelyet – egyéb mutatók mellett – az is jelez, hogy 1909-ben az egy katasztrális holdra jutó tiszta jövedelem (= 637 fillér) nem érte el az országos átlagot (=648 fillér). A policentrikus (többközpontú) mikrorégió helyzetét súlyosbította, hogy 1920-ban Zemplén vármegye 2/3 részét elcsatolták, a közigazgatási központ, Sátoraljaújhely a perifériára került, térkapcsolatai leszűkültek és fejlődési dinamikája megtorpant.
Tokaj-Hegyalja a 19. századi, és a 20. században is folytatódó struktúra-átalakítási folyamatok ellenére, megőrizte a történeti tájhasználat sávos alapszerkezetét, az egyes művelési ágak térbeli rendszerét. Az évszázadok óta antropogén hatás alatt álló térhasználat (környezetgazdálkodás) olyan kultúrtörténeti örökség, amely ma is tájképmeghatározó tényező.
***
A Tokaj-hegyaljai történelmi borvidéket 2002-ben az UNESCO a kultúrtáj kategóriában a világörökség részévé, egy évtizeddel később a Nemzeti Erőforrás Minisztérium történeti tájjá nyilvánította. A 2012. évi rendelet célja a mikrorégió örökségének, természeti környezetének és tradicionális tájhasználatának megőrzése és fenntarthatóságának biztosítása. A rendelet értelmében a gazdasági kistáj huszonhét településének összes bel- és külterületi parcellája műemléki védelemben részesül (Frisnyák S. – Gál A. 2012).
Reméljük, hogy a rendszerváltozás óta megindult terület- és településfejlesztő folyamat Tokaj-Hegyalját ismét fejlődési pályára állítja.
Felhasznált irodalom
Balassa Iván 1991: Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Történeti-néprajzi tanulmány, Tokaj
Baráz Csaba – Kiss Gábor (szerk.) 2007: A Zempléni Tájvédelmi Körzet. Abaúj és Zemplén határán, Eger
Beluszky Pál 2012: Hegyalja – A páratlan táj. In: Frisnyák S. – Gál A. (szerk.): Tokaj-hegyaljai borvidék – Hazánk első történeti tája. Nyíregyháza-Szerencs, pp. 7–21.
Bencsik János – Viga Gyula (szerk.) 1988: A hegyaljai mezővárosok történeti néprajza, Miskolc
Bodó Sándor 1979: Tokaj-Hegyalja. Egy minőségi borvidék körülhatárolása. Ethnographia XC. évf. 4. szám, pp. 480–491.
Boros László 1996: Tokaj-Hegyalja szőlő- és borgazdaságának földrajzi alapjai és jellemzői, Miskolc–Nyíregyháza
Csorba Péter 1995: Tokaj-Hegyalja tájökológiai szerkezetének és geomorfológiai adottságainak összehasonlítása. Földrajzi Értesítő XLIV. évf. 1–2. füzet, pp. 39–51.
Csorba Péter 2000: Tájökológiai kutatások Tokaj-Hegyalján. Habilitációs tézisek. Debrecen
Csüllög Gábor 2000: A középkori Magyarország térszerkezete. Földrajzi Közlemények CXXIV./XLVIII. kötet. 1–4. szám, pp. 109–129.
Csüllög Gábor – Frisnyák Sándor – Tamás László 2018: Történeti tájtípusok a Kárpát-medencében (11–16. század). In: Kocsis K. (főszerk.): Magyarország Nemzeti Atlasza. Természeti környezet. MTA Csillagászati és Földrajztudományi Kutatóközpont, Budapest, pp. 112–113, 116.
Dövényi Zoltán szerk. 2010: Magyarország kistájainak katasztere. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest
- Fekete Éva 2012: Tokaj-Hegyalja térszerkezeti sajátosságainak érvényesülése a településpolitikában. In: Frisnyák S. – Gál A. (szerk.): Tokaj-hegyaljai borvidék. Hazánk első történeti tája. Nyíregyháza–Szerencs, pp. 193–205.
Fodor István 2009: Őstörténet és honfoglalás. Kossuth Könyvkiadó
Frisnyák Sándor 1995: Contribution to the historical geography of the market towns of the Tokaj-Hegyalja region (16th–19th centuries). Acta Ethnographia Hungarica, Vol. 40. No. 1–2. pp. 185–202.
Frisnyák Sándor 2000: Tokaj-Hegyalja földhasznosítási övezetei a XVI–XIX. században. In: Füleky Gy. (szerk.): A táj változásai a Kárpát-medencében a történelmi események hatására, Gödöllő, pp. 101–107.
Frisnyák Sándor – Csüllög Gábor – Tamás László 2017: A kultúrtáj magterületei és terjedési irányai a Kárpát-medencében. Történeti Földrajzi Közlemények 5. évf. 3–4. szám, pp. 62–75.
Frisnyák Zsuzsa 2001: A magyarországi közlekedés krónikája 1750–2000. MTA Történettudományi Intézete, Budapest
Frisnyák Zsuzsa 2021: A zempléni települések fejlődése és a vasutak. In: Frisnyák Zs.: Közlekedéstörténeti tanulmányok. Nyíregyháza, pp. 143–148.
Frisnyák Zsuzsa 2022: Áruforgalom, áruszállítás és a magyarországi vasutak (1895). Vasút – ember – térkapcsolatok. Budapest-Nyíregyháza
Hajdú Zoltán 1977: A hegyaljai városi jellegű települések funkcióinak és hierarchikus rendszerének vizsgálata, vonzáskörzeteinek elhatárolása. Studia Geographica 1. Debrecen
Kókai Sándor 2003: Sátoraljaújhely térszerkezeti helyének változása a XVIII. század közepétől napjainkig. In: Frisnyák S. – Gál A. (szerk.): Szerencs és a Zempléni-hegység. Szerencs–Nyíregyháza, pp. 211–222.
Mendöl Tibor 1963: Általános településföldrajz, Budapest
Orosz István 1984: Településrend és a kertek típusai Tokaj-Hegyalja mezővárosaiban a XVII–XVIII. században. Ethnographia XCV. évf. 4. szám, pp. 536–556.
Paládi-Kovács Attila 1984: Kulturális határok és kontaktzónák Észak-Magyarországon. In: Kunt E. – Szabadfalvi J. – Viga Gy. (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, pp. 61–74.
Paládi-Kovács Attila 1994: A Felföld mint kulturális régió. Ethnographia 105. évf. 1. szám, pp. 1–35.
Pap Miklós 1985: A tokaji. Budapest
Peja Győző 1958: A Zempléni-hegység felépítése, kialakulása és felszíne. In: Nagy L. (szerk.): Zempléni-hegység. Útikalauz. Budapest, pp. 3–19.
Pinczés Zoltán 1998: A Tokaji-hegység geomorfológiai nagyformái. Földrajzi Értesítő XLVII. évf. 3. füzet, pp. 379–393.
Sümegi Pál 2017: Ember és környezet múltbeli kapcsolatának feltárása a Kárpát-medencében – régészeti geológiai, geoarcheológiai és környezettörténeti vizsgálatok és azok szintézise. In: Szónokyné Ancsin G. (szerk.): Magyarok a Kárpát-medencében 2. Szeged, pp. 83–104.
Szabó Pál 2008: A térszerkezet fogalma, jellemzése. Tér és Társadalom 22. évf. 4. szám, pp. 63–80.
Tamás Edit 2012: Tokaj-Hegyalja népessége (1784/87–2001). In: Frisnyák S. – Gál A. (szerk.): Tokaj-hegyaljai borvidék. Hazánk első történeti tája. Nyíregyháza–Szerencs, pp. 207–224.
Törőcsik Tünde – Sümegi Pál 2018: Pollen alapú növénytermesztési rekonstrukció a Kárpát-medencében a magyar honfoglalás korában. In: Szónokyné Ancsin G. (szerk.): Magyarok a Kárpát-medencében 3. Szeged, pp. 17–35.
Viga Gyula 2013: A tájak közötti gazdasági kapcsolatok néprajza (A Felföld népeinek gazdasági kapcsolatai a 18–20. században). Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc
(A tanulmány hivatkozási rendje a földrajztudomány publikációs szabályaihoz igazodik – a szerk.)