Tavaly múlt húsz esztendeje, hogy eltávozott közülünk Ködöböcz József (1913–2003) neveléstörténész, a „tanítók tanítója”. Ma már a tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy Sárospatak egyik meghatározó 20. századi pedagógusa volt, aki a város és iskolái történelmi helyét, művelődéstörténeti szerepét, oktatáspolitikai hatásmechanizmusát összefüggéseiben megértette, szemléletét máig érvényes megállapításokkal közvetítette és eredményeit szintetizáló módon alkalmazta. Gimnáziumi és teológiai tanulmányait Sárospatakon végezte, Szegeden polgári iskolai és tanítóképző-intézeti tanári oklevelet, valamint filozófia és pedagógia szakos diplomát szerzett. Életműve egybeforrt a pataki tanítóképző történetével: 1942-től az intézet tanára, 1976-tól főiskolai tanár. 1955–59-ben tanulmányi vezető, 1959–76-ban igazgató-helyettes, 1976–80-ban főigazgató-helyettes. 1980-tól nyugdíjasként maradt kapcsolatban intézményével, mint az 1986-ban alapított Magyar Comenius Társaság alelnöke, majd elnöke. Fontos város- és iskolatörténeti kötetei – többek között – a „Tanítóképzés Sárospatakon”, valamint a „Sárospatak a magyar művelődés történetében”. A város 1978-ban Pro urbe-díjjal, 1989-ben díszpolgári címmel tüntette ki. Életművét 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével ismerték el. Emlékét a róla elnevezett alapítvány, a város által létesített Ködöböcz József-díj, egykori lakóházán emléktábla, a mai Tokaj-Hegyalja Egyetem belső udvarán szobor őrzi. Életpályája posztumusz önéletrajzi kötetéből részletesen megismerhető.[1] A jeles neveléstörténészre művelődéstörténeti monográfiájának a pataki szellemről szóló fejezete közlésével emlékezünk.[2] Egyúttal folytatjuk sorozatunkat, amelyben egykori pataki tanárok kiadatlan vagy nehezen hozzáférhető műveit tesszük közzé.[3]
Sárospataknak egyik jellegzetes s fontos művelődéstörténeti értéke, sajátos kincse a „szelleme”. A magyar nyelv értelmező szótára szerint „a szellem az emberek egy csoportjának magatartását meghatározó elvek, gondolkozás- és érzésbeli sajátosságok összessége”.[4] A pataki szellem, szellemiség tehát olyan egységes felfogás, gondolkodás- és szemléletmód, amely nagymértékben jellemzi és irányítja általában a patakiak, ezzel együtt a pataki iskolákban tanult öregdiákok életét, magatartását, tevékenységét. Ez a szellem jelentős szerepet töltött be – és tölt be ma is – a település általános hatásrendszerében, ezen belül művelődési kisugárzásában. Természetesen minden településnek van bizonyos szellemisége, de a „genius loci” nem fejlődik ki és nem érvényesül, nem hat mindenütt azonos mértékben s eredményességgel. Sárospatak e tekintetben is szerencsés város volt! Itt a táj, a hely, a történelmi fejlődés, az adódó helyzetek, a sajátos körülmények évszázadok alatt különös szellemi arculatot alakítottak ki, amely a különböző korokban – a településen élő vagy ahhoz kötődő emberek, a város tevékenységét befolyásoló események s az elért eredmények hatására – bővült, színeződött, árnyalódott ugyan, de a lényeget illetően megmaradt, tovább élt, mélyült, erősödött.
Erről a pataki szellemről a múltban is, ma is sokszor esik szó. Különösen gyakran hivatkoznak rá a város volt tanulói, az öregdiákok, akik egymással találkozva, négyszemközt, kisebb közösségekben, „baráti körökben”, a szokásos öregdiák-találkozókon egyaránt gyakran tesznek hitet meglétéről, meg(át)éléséről s hatásának érvényesüléséről. A pataki diákok és sok más ember szemében ez a szellem – „fogalom”, sokrétű eszme, nagy összetartó erő, amelynek lényegét éppen sokszínűsége miatt röviden meghatározni alig lehet. S mivel ez a szellem áthatja a település lakói nagy részének életét, jelen van a pataki tevékenységben, hatásokban, s így folyamatosan, következetesen érvényesül a város művelődési hatásrendszerében, ezért szerepéről, megvalósulásáról a későbbi fejezetekben,[5] a pataki művelődési hatások ismertetése, elemzése során – még ha nem is történik rá konkrét hivatkozás – sokszor s részletesen lesz szó. Ezek miatt itt nem is törekszünk a fogalom pontos, mélyreható meghatározására, hanem tartalmának néhány lényegesebb jegyére, értékesebb vonására hívjuk csak fel a figyelmet.
A pataki lélek sajátossága a diák- és tanártípusban ölt testet. Patakon ugyanis fontos elv volt, hogy a nevelés: viszonyban élés, a nevelő és diák szoros kapcsolata, viszonya, amelyben mindkét fél hangsúlyos. Itt a város kicsiny volta, a nevelői módszerek közvetlensége, melegsége, a fenti igazság ösztönös sejtése vagy tudatos látása s a hagyomány talaja jobban, mint másutt, teret adott ennek a szoros viszonynak, az igazi nevelésnek. Ezért is lehetett Patakon „széles gyakorlótere az autonómiának, ami a vezetni és szolgálni tudó szellem repítőfészke, a demokrácia iskolája”.[6] S mindez fontos ösztönzője, meghatározója a pataki szellem alakulásának.
A pataki szellem egyik szép és nagyon kifejező megfogalmazása 1860-ból való. Amikor a kollégium jubileumi ünnepségét tartották,[7] az ország különböző területeiről ide zarándokoló nagy tömeget az iskola nemzeti színekkel átvilágított címere alatt, a főbejárat fölött – bizonyára Erdélyi János[8] megfogalmazásában – a következő önjellemzés, vallomás fogadta: „Három fáklyám ég: Hit, haza, emberiség”. Ez a találó felirat a lényeget kiemelve, röviden összefoglalta a pataki iskola múltját, történetét, de ugyanakkor vallomás is volt a kollégium akkori jelenének, tevékenységének igazi értelméről, fő törekvéseiről, s ezzel együtt elköteleződés is a magasztos feladatok további, jövőbeli szolgálata, megvalósítása mellett. Ez a tömör összefoglalás éles fénnyel világítja meg azokat a tartalmi jegyeket, amelyek a pataki szellem lényegét jelentik. Ebből eredeztethetőek tulajdonképpen mindazok a jellegzetes vonások, történések, események, cselekmények, amelyekben ez a szellem realizálódik.
Fontos vonása ennek a szellemnek a magasfokú progresszív társadalmi tudat és felelősség. Következik ez a meginduló hazai reformáció lényegéből, törekvéseiből. Ennek a véleménynek ad hangot Barcza József, aki szerint „a magyarországi reformáció a társadalmi és politikai felelősségtudat és felelősségvállalás jegyében indult gyors térhódításnak Mohács után. Reformátoraink úgy keresték a maguk számára – Luther szavával – „»a kegyelmes Istent«, hogy Őt az ország számára is megtalálják”.[9] S ennek a közösségi nemzeti felelősségnek a vállalása, megvallása, érvényesítése, „megélése” a reformáció vallásában, követőiben később is megmaradt, s a protestáns felfogásnak, törekvésnek, művelődésnek mindig sajátos vonása volt. A pataki szellem ennek a valláserkölcsnek a talaján fejlődött ki. A kollégium megőrizte a reformáció biblikus örökségét s a református vallás puritán erkölcsének érvényesítésével e szellemi hagyaték örököseivé, küldetéses tudatú emberekké, a magyar kultúra hasznos és tevékeny munkásaivá formálta, a kisebb-nagyobb közösségek, az iskolaközösség, a magyar nép, a magyar nemzet és haza, az egyház és haladás szolgálatára nevelte és készítette fel tanítványait.
Ezt a sajátos jegyet, a patakiságnak ezt a jellemző követelményét hangoztatta a fentebb említett 1860-as nagy ünnepség igehirdetése is, amely az alábbi választott alapigéjével együtt „megragadta a közfigyelmet”, kifejezte, meghatározta az egész ünnepség légkörét: „Jézus pedig előszólítván őket, mondja: tudjátok, hogy a pogányoknak fejedelmeik uralkodnak azokon, és akik hatalmasok, hatalmaskodnak azokon. De nem úgy lészen ti köztetek, hanem aki ti köztetek nagy akar lenni, legyen ti szolgátok. És valaki ti köztetek akar első lenni, legyen ti szolgátok”.[10] Ebből a szellemből árad a hit és szabadabb gondolkodás bátorsága, az ember megbecsülése, szeretete. Fontos megnyilvánulása továbbá a nemzet fennmaradásáért, alkotmányos jogaiért, függetlenségéért, az embert megillető szabad vallásgyakorlatért való bátor kiállás. E társadalmi felelősség alakulására nagy hatással volt a Rákócziak példája s nagymértékben erősítette a kollégium nevelési eljárása. A diákok részvétele az iskolai feladatok megoldásában, a kapott nevelési-tanítási-szervezési megbízatásuk, tevékenységük segítette, hogy a mások iránti felelősség, a „használni akarás” szokásukká váljék.
Az egymásért, a közösségért, a társadalomért érzett felelősség erősítésére más tényezők is hatottak. Az iskola a társadalomban benne élt, annak szerves része volt. Nevelésében a társadalom hatása mindig érzékelhető volt, érvényesült. A régi pataki diákvilágnak ezért az akkori társadalmi rendszer „velejárójaként” megvoltak a maga feudális formái, kötöttségei. Ennek megfelelően a diáktársadalom akkor három rétegből tevődött össze: úrfiakból, közrendűekből és inas- vagy szolgadiákokból.[11] Az előkelő főnemesi családok saját gyermekeik mellé két jól tanuló szegény diákot fogadtak: egy nagyobb diákot, aki irányította az úrfi életét, segítette a tanulását és nevelte, továbbá egy kisebb diákot, aki kiszolgálta az úrfit és a nevelőjét. A család a nevelőtől kellő szigort, az inasdiáktól pedig ösztönző, példamutató szorgalmat kívánt meg a tanulásban is. Egy-egy taníttató család így saját gyermeke mellett két szegény diák tanulási lehetőségét is biztosította. Ugyanakkor a két szegény diákban ez az anyagi függőség nem szolgalelkűséget váltott ki, hanem – mivel munkájukkal biztosítani tudták saját maguk továbbtanulását, sőt szellemi vezetőkké vagy példákká is lehettek, lettek – önbecsülést, öntudatot, megfelelő önállósodást eredményezett, s erős felelősségérzést fejlesztett ki.[12]
A kisnemes-, polgár- és hivatalnokcsaládokból származó közrendű diákok, a zacskós, batyus vagy tarisznyás diákok magukkal hozták Patakra az ennivalót. Többen összefogva béreltek szobát („kamrát”), s a „gárdában” magukra és egymásra utaltan kis közösségekben éltek. A közösen biztosított nyersanyagból a természetbeniek fejében a háziasszony főzött számukra. A tanulók maguk vásárolták meg a tűzifát és a petróleumot, s a takarítás, fűtés, a diákok ruháinak és csizmáinak rendben tartása a szolgadiák feladata volt. Ők gondoskodtak a vízről stb. is. S mindez a munka lehetővé tette számukra a tanulást, a továbbtanulást, a felemelkedést. S ebben az együttélésben erős közösségi szellem, felelősség érvényesült. Nem engedték, engedhették meg egymásnak a visszaélést, pazarlást, felelőtlenséget, hiszen ez sértette volna a többiek, az egész közösség érdekeit. Ennek megfelelően vigyáztak egymásra, igényesek és igazságosak voltak, megtanulták az anyagiak beosztását. S ezeknek a kisebb közösségeknek a nevelő hatása azért érvényesülhetett fokozott mértékben, mert a sokévi együttélés során kialakult bennük az összetartozás és egymásrautaltság tudata, s ez egészséges közszellemet, közösségi felelősséget fejlesztett ki.
A kollégiumi nevelő hatás az iskolán kívüli életbe is elkísérte a diákokat. A tanulók, mint az iskola küldöttei, sokszor távoztak el Patakról szuplikációba, legációba, mendikációba. Szünidőre is sokszor mentek haza, tanulmányaik befejeztével pedig végleg búcsút mondtak Pataknak. Az igazgató, a tanárok minden eltávozáskor következetesen lelkükre kötötték: soha ne feledjék, hogy a pataki kollégium diákjai, tanítványai, s mindig, mindenütt „pataki diákokhoz méltóan” viselkedjenek. S a diákok e követelmények érvényesítését szívügyüknek tekintették. Egymás iskolai és iskolán kívüli életét figyelemmel kísérték, számon kérték, s a pataki mivoltnak ellentmondó magatartást elítélték, megtorolták. Ezért is alakulhatott ki Patakon igazi közösség a diákok között.
A fentieken túl is sok más módon kereste a kollégium a társadalmi felelősség alakításának lehetőségeit, hatásos eszközeit. Egyik ilyen sikeres módja volt ennek a Kövy Sándor[13] tanársága idején kibontakozott jogásznevelési eljárás. Kövy 1793-tól 1829-ig a hazai jog elméletét tanította Sárospatakon. Az életre nevelés, a társadalmi felelősség erősítése, hatékonyságának fokozása céljából a hazai jogi ismereteket a gyakorlatban is igyekezett elsajátíttatni. Abban az időben, amikor a bécsi abszolutizmus nem engedte összegyűlni a diétát, az országgyűlést, a tanítványokból jelképes vármegyei szervezetet, királyi táblát választatott. A diákok igyekeztek megélni az ország alkotmányos és a megye politikai életét: megyei bírósági, országgyűlési tárgyalásokat tartottak, s jogilag kellően megalapozott beszédekkel, egymást cáfoló érvelésekkel védték a reformokat. Ennek megfelelően már az iskolában gyakorolták a különböző megyei tisztségviselők és küldöttek szerepét, elsajátították a törvénykezési eljárást, megszokták a politikai feladatmegoldásokat. A jelképes megyét a Sárospatak melletti Páncél hegyről nevezték el. Már maga az elnevezés is politikai állásfoglalás volt. Erről a hegyről ágyúzták ugyanis annak idején a labancok a Rákóczi-várat, ezeken a gyűléseken pedig a „kuruc szellemű ifjúság ágyúzott ékes szavakkal és erős érvekkel a labancok ellen”.[14] S Páncél vármegye nevelő hatását nagymértékben biztosította, növelte, hogy „egyszerre volt az igazgatási, jogi és politikai munka tanulóköre, pezsgő vitaklub és valódi társadalmi szervezet”.[15]
Természetes, hogy a császári besúgók figyelemmel kísérték a diákok tevékenységét, s amikor az egyik megyei gyűlésen az ifjúság az újoncozást is megtagadta, a helytartótanács 1823-ban betiltotta a jelképes vármegye működését. 1832-ben Szemere Bertalan[16] kezdeményezésére, ösztönzésére azonban újra megindult a gyakorlati képzésnek ez a formája: megszervezték Nándor vármegye és királyi tábla munkáját. Országgyűlést is tartottak, s ezen éppúgy megtárgyalták a diéta, az országgyűlés dolgait, témáit, mint a képviselők Pozsonyban. Ennek a mozgalomnak a célját, törekvéseit egyébként rendkívül kifejezően jellemezte a jelképes vármegye pecsétje. Ezen egy vár látszott, amelynek omladozó falát a fiatalok kezükkel támogatják, s amelynek tornyán zászló leng. A vár fölött ez volt olvasható: „Dőlni ne hagyd!” A vár alatt pedig ez: „Munka és egyetértés kell”. A pecsét alján toll és buzogány volt látható.[17] Ez a pecsét is bizonyítja, hogy a pataki ifjúság a „vár”, a haza, a nemzet, az alkotmány, a reform stb. védelmére készült, s feladatát erős összefogással, egyetértéssel, aktív munkával, szerep- és részvállalással kívánta teljesíteni.
Lényegét, jellegzetes jegyeit kutatva, s az iskolára vonatkoztatva a pataki szellemnek négy jegyét emeli ki Jánosi Ferenc[18] öregdiák. Szerinte a kollégium nagy hatását az tette lehetővé, illetve az biztosította, hogy tanítványaival az iskola mindig a szellemet láttatta: „a pataki kollégium élete századokon át négy örök vonást hordoz: magyarságot, református hitet, a faluval való kapcsolatot és ha lassú is, de céltudatos elébe menetelést minden igaz szellemi tavasznak. Ezt a négy örök vonást mutatja az Alma Mater alapítása, üldöztetéseken és bujdosásokon át vezető életútja, ezt hordozza patrónusainak, professzorainak és tanítványainak serege, a benne folyó nevelői munka, a jellegzetes diákélet, a falai közt kivirágzó szellemi tevékenység és irodalmi törekvés”.[19]
Rózsai Tivadar[20] saját életének, nevelkedésének tapasztalatai alapján elemzi a fejlődő pataki szellem fontosabb jegyeit, alakulásának, érvényesülésének főbb tényezőit. Szerinte meghatározza ezt a szellemet a kollégium erős asszimiláló képessége. Aki belekóstolt ebbe a „lenyűgöző” légkörbe, nem tudott szabadulni annak hatása alól, nem tudta feladni pataki voltát. Ezzel együtt fontos jellemzőjének tartja a jövővel való lépéstartást. A pataki diák előre igyekezett jól felkészülni a későbbi feladatok megoldására. A tanár és diák közötti közös munkát is az a törekvés hatotta át, hogy egyidejűségben éljenek a tudomány, a teológia, a nyugati művelődés fejlődésével. Szerepe volt szerinte a pataki szellemiség alakulásában a társadalmi tényezőknek, amelyek hatásában nagymértékben érvényesültek a puritanizmus eszméi. Ennek megfelelően az osztályok munkájában, a tanárok és diákok felfogásában egyaránt az életkor és tudás számított tekintélyformáló erőnek. E hatás eredményeként a kollégiumi „ifjúsági gyülekezet” sokféle módon végezte az evangéliumi szolgálatot. Itt olyan életelv alakult ki és érvényesült, amely megbecsülte a lelkiismeretes munkát, és amely az egyházi életet nem választotta el a keresztyén ember világ szerint való tevékenységétől, mert az a meggyőződés uralkodott, hogy mindegyik, illetve minden – Isten dicsőségére történik. A pataki szellem Rózsai szerint nemcsak asszimilált, hanem együtt is tartott, s ez az együtt-tartás a közösségi fegyelem gyakorlásában valósult meg, amelynek az is célja volt, hogy a közösségbe beleszerkesztődjék mindenki, aki oda tartozik.[21]
Szerves része a pataki szellemnek – a fentiek szerint is – a nyitottság, amely sokféleképpen érvényesült a város életében. A vár nyitott volt a nemzeti lét kérdései iránt, s hosszú időn át bástyája volt a magyar függetlenségnek, a haza és vallás szabadságának. A kollégium nyitott volt a társadalmi élet problémái iránt, a fejlődést előre vivő, a társadalmi haladást, a népi felemelkedést segítő eszmék iránt, fogékony a tudományos eredményekre, s az irodalom új irányzataira. Ez a nyitottság kizárta az újtól való félelmet, a konzervativizmus egyeduralmát, s nem ismerte az önteltséget, az egocentrizmust. Ez a nyitottság azonban nemcsak befogadást jelentett, hanem törekvést is arra, hogy segítse az új kialakulását, befolyásolja, alakítsa a fejlődést. Révész Imre[22] tiszántúli egyházkerületi püspök a pataki és debreceni szellemet összehasonlítva találóan állapítja meg, hogy a pataki diák elébe megy a tavasznak, a debreceni pedig kipipál az ablakon, és megvárja, amíg a tavasz érkezik el hozzá. A pataki kollégiumnak a magyar nevelésügy szolgálatában betöltött szerepét vizsgálva Harsányi István[23] is ezt a nyitottságot emeli ki. Szerinte „a pataki diák nem marad sokáig egy helyben. Élménye volt, megpihent, feláll, megy tovább. Megy oda, arrafelé, ahonnan a kor eszméit, mozgató erőinek morajlását jobban hallhatja. A pataki diák a jövő elé megy. Egy kicsit maga csinálja a jövőt. A pataki szellem nem vár addig, míg ajtaján kopogtatnak az új gondolatok: a reformáció, a korszakos irodalmi ébredés, a nyelvújítás, a magyar nyelvi mozgalom, az új didaktikai módszerek, a korszerű nevelési áramlatok. A pataki szellem elébük megy, első kézből szerzi be az eredményeket, vagy ösztönösen ráérez a társadalom, a nevelés csírázó gondolataira”.[24]
A nyitottsággal együtt fontos jellemzője, forrása ennek a szellemnek „a századok által megszentelt örökség”, az élő és éltető hagyomány, tradíció. „A pataki iskolának becses hagyományai vannak” – írja Horváth Cyrill[25] – „amelyekhez foghatókkal kevés iskola rendelkezik ebben az országban: erős magyarság-, és szabadságszeretet, a meggyőződéshez való szeghetetlen ragaszkodás, mely harcol, bújdosik, szenved, de nem enged és utoljára is győzelmet arat; hála és lelkesedés a nevelő „alma mater” iránt, lobogó lelkesedés ennek dicsőségéért, büszkeség és önérzet, amely nagyra tartja, hogy valaki a pataki iskolának lehet a növendéke; … továbbá: többek közt az erkölcsösségnek ama puritán tisztasága, melynek a magyar nemzet megújhodásában oly dicső rész jutott; a mintaképek sokasága, kik ezek között a falak között vetették meg nagyságuk alapját, vagy éppen innen osztották a világba lelköknek fényét. Mennyi emberé, akik egy-egy emberöltővel megelőzik korukat, kimagaslanak századok fölött és kortársaik élén küzdenek akár a szabadságért és hitért, akár a haladásért. Mert ez az iskola a haladás iskolája volt, és mikor naggyá lett, a haladás szelleme, mondjuk a haladás hagyománya által vált naggyá”.[26]
Barcza József[27] öregdiák értékelése szerint a pataki hagyománytisztelet és -szeretet magában hordozza a történelem, a múlt és jövő iránti érzékenységet, s megóv a múlt elfogult magasztalásától és a jövő álmainak, vonzásainak kritikátlan elfogadásától, a minden irányban áldozatul eséstől. A pataki tradíció nem merev hagyománymegőrzést jelent, a hagyományok eredeti formája szerint, hanem „a bennük rejlő impulzív erőkkel élt a mában, arccal a jövő felé. Múltja szerint asszimilált és múltja szellemében asszimilálódott. Tág perspektívájával éberen figyelte mindazt, ami számára új vagy idegen. Mindent átültetett, ami talaján meg tudott foganni – a lényénél fogva idegen pedig elhervadt, vagy elment. Kívülről nem lehetett rákényszeríteni az újat, azt mindig önmaga termelte ki önmaga számára”.[28]
A nemzet, a magyarság, a nép szolgálatára, az evangéliumi hit és kegyesség élésére törekvés, az egymásért, a környezetért, a kisebb és nagyobb közösségekért, az iskoláért és Sárospatakért vállalt felelősség és annak ösztönző ereje, hatása, a „szerénységben és serénységben” is megnyilvánuló puritán erkölcs, a hagyománytisztelet és a jövő iránti érzékenység, a fejlődés és haladás segítése, a becsületes munkavégzés, a tiszta emberség és az igazi emberi helytállás, a küldetéstudatos magatartás, a használni akarás, az asszimilálódás és az összetartás mellett sok egyéb értékes vonása van a pataki szellemnek. Úgy gondolom azonban, hogy további jegyek felsorolására, ismertetésére már nincs szükség. Annak igazolására ugyanis, hogy valóban létezik egy sajátságos tartalmú, sajátos tendenciájú pataki szellem, a fentiek is elegendő bizonyítékul szolgálnak. Ezen túlmenően igazolják ezt a pataki művelődési hatásrendszer következő[29] elemzései, megállapításai is.
Jegyzetek
[1] Ködöböcz József: Életem. Sajtó alá rendezte: Kováts Dániel. Kazinczy Ferenc Társaság, Sárospatak, 2006.
[2] Ködöböcz József: Sárospatak a magyar művelődés történetében. Sárospatak, 1991. 48–54. o. A közlés során a szerző kiemeléseit megőriztük, a lábjegyzeteket pontosítottuk, illetve kiegészítettük. A szöveget bevezette és közzéteszi: Bolvári-Takács Gábor.
[3] A korábban közzétett szerzők: Barcza József, Bolvári Zoltán, Buza László, Egey Antal, Finkey Ferenc, Harsányi István, Képes Géza, Koncz Sándor, Maller Sándor, Palumby Gyula, Szabó Károly, Takács Béla, Turi Sándor, Újszászy Kálmán, Urbán Barnabás. Vö.: Bolvári-Takács Gábor: Zempléni Múzsa 2001–2020. Szerzői mutató, lapadatok és címlapképek = Zempléni Múzsa, XXI. évf. 2021. 1–4. szám.
[4] A magyar nyelv értelmező szótára. VI. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1962. 155. o.
[5] Az utalás a közlés alapjául szolgáló kötetre vonatkozik. (a szerkesztő jegyzete)
[6] Szabó Zoltán: Sárospatak szerepe a magyar nemzeti életben = Határőr, 10. évf. 1942. febr. 18. 2. o. Újabb közlése in: Széphalom 17. A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve. Szerkesztette: Kováts Dániel. Sátoraljaújhely, 2007. 508. o.
[7] A református kollégium 400. alapítási évfordulós ünnepségéről van szó, amelyet 1831 helyett – különböző, elsősorban politikai okok miatt – csak 1860-ban sikerült megrendezni. (a szerkesztő jegyzete)
[8] Erdélyi János (1814–1868) filozófus, irodalomtörténész, bölcsészeti akadémiai tanár. (a szerkesztő jegyzete)
[9] Barcza József: A pataki szellem. In: Pataki Füzetek. 3–4. szám. Kiadja a Pataki Diákok Baráti Társasága Miskolci Csoportja, Miskolc, 1990. 9. o.; újabb közlése: Zempléni Múzsa, VI. évf. 4. szám, 2006. tél, 31–37. o.
[10] Mt 20:25–26. A sárospataki ref. főiskola háromszázados ünnepe július 8-án 1860. Emlékkönyvbe foglalta Erdélyi János. Sárospatak, 1860. 37. o. (a szerkesztő jegyzete)
[11] Vö.: Hegyi József: Régi diákélet Sárospatakon. In: Neveléstörténeti Füzetek, 7. Szerkesztette: Kelemen Elemér. OPKM, Budapest. 1988. 29. o.
[12] Vö.: Barcza József: A pataki szellem, i. m. 3–4. o.
[13] Kövy Sándor (1763–1829) jogakadémiai tanár. (a szerkesztő jegyzete)
[14] Dr. Zsindely István: Adalékok a Kövy tanári és írói jellemképéhez. = Sárospataki Lapok, 12. évf. 47. szám, 1893. november 20. 1040. h.
[15] Lázár István: Kiált Patak vára. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1974. 206. o.
[16] Szemere Bertalan (1812–1869) jogász, politikus, belügyminiszter, miniszterelnök. (a szerkesztő jegyzete)
[17] Nándori kir. tábla jegyzőkönyve, 1832. V. 31. Nyomtatásban megjelent: Dr. Zsindely István: A „Nándori Királyi Tábla“ jegyzőkönyve. = Sárospataki Füzetek, II. évf. (új folyam) IV. füzet, 1905. 215–224. o.
[18] Jánosi Ferenc (1916–1968) református lelkész, gimnáziumi tanár, politikus, levéltáros. (a szerkesztő jegyzete)
[19] Jánosi Ferenc: A sárospataki református főiskola irodalmi élete 1800-tól 1868-ig. DRK Tanárképző Intézete, Debrecen. 1941. 6. o.
[20] Rózsai Tivadar (1914–1990) református lelkész, vallástanár. (a szerkesztő jegyzete)
[21] Vö.: Rózsai Tivadar: A „pataki szellem” = Reformátusok Lapja, XXXIV. évf. 24. szám, 1990. jún. 17. 7. o., 25. szám július 1. 7. o.
[22] Révész Imre (1889–1967) református lelkész, történész, püspök, egyetemi tanár. (a szerkesztő jegyzete)
[23] Harsányi István (1873–1928) irodalomtörténész, bölcsészeti akadémiai tanár, főkönyvtárnok. (a szerkesztő jegyzete)
[24] Harsányi István: Sárospatak a magyar nevelésügy szolgálatában. Sárospataki füzetek – Kis füzetek, 16. szám. Kiadja a Sárospataki Református Lapok szerkesztősége, Sárospatak. 1943. 6. o.
[25] Horváth Cyrill (1856–1941) irodalomtörténész, bölcsészeti akadémiai tanár. (a szerkesztő jegyzete)
[26] Horváth Cyrill: Hagyományok = Sárospataki Ifjúsági Közlöny, 20. évf. 4. szám, 1903. december 25. 40. o.
[27] Barcza József (1932–2004) református lelkész, egyháztörténész, teológiai tanár. (a szerkesztő jegyzete)
[28] Barcza József: A pataki szellem, i. m. 12. o.
[29] Az utalás a közlés alapjául szolgáló kötetre vonatkozik. (a szerkesztő jegyzete)