Gyakran hallani azt a mondást, hogy a tokaji „a borok királya, a királyok bora”, és több helyen olvashatjuk a legendát, miszerint a francia napkirály, XIV. Lajos (1638–1735) volt az, aki királyi magasságokba emelte a tokaji borokat.[1]
A „borok királya” tiszteletbeli címet a tokaji mellett más nagyszerű borok, mint például a Barolo vagy a Vino Nobile di Montepulciano viselik.[2] A nemes eredet a természet különleges ajándéka. A tokaji borok esetében ez a tokaj-hegyaljai táj, amelyet elkényeztet a nap, gazdag vulkanikus kőzetekben és vizekben, és a nemespenész varázsával van megáldva. Ezek a természeti erők a borászok szakértelmének köszönhetően valódi borélménnyé válhatnak.
Ahhoz, hogy a tokaji a „királyok borává” vált, többre volt szükség. E kiváltsághoz a boroknak olyan királyi szövetségeseket kellett találni, akik nemcsak a borivás élvezetének örültek. Ha egy uralkodó előnyt várt egy bortól, akkor kihasználta a benne rejlő lehetőségeket, királyi élménnyé alakítva a borfogyasztást. A tokaji borok karizmáját uralkodása szolgálatába állíthatta, ezáltal növelve a pompáját, befolyását, ezzel mintegy hozzájárulva ahhoz, hogy hatalma megerősödjen, megszilárduljon.
*
Kik voltak a királyok korszakában azok az uralkodók, akik a kölcsönös előnyök érdekében „szövetséget akartak kötni” a tokajival? Hozzájuk tartoztak a szász választófejedelmek, akik perszonálunióban Lengyelország királyai is voltak. A szászok a nemes tokaji borok népszerűsítőinek bizonyultak az európai főúri rétegek körében.
A Szász Választófejedelemség fénykorában minden rendelkezésre álló jó bort a drezdai királyi udvari pincészetben tároltak; a borvilágnak itt volt az otthona. Közülük a Tokajból származó borok váltak a szász udvar kedvencévé, és így magas, királyi rangot értek el. A barokk átfogó életformájának részeként a tokaji borok Szászországban megtalálták a királyaikat. A tokaji bor egyszerre volt élvezeti cikk és hatalmi eszköz is.
A barokk átfogó életformájának kulcsszava a megrendezés, inszcenálás. A francia király, XIV. Lajos állította fel a mércét. Európa hercegei a versailles-i kastélyt utánozták. Az ottani ünneplési kultúra meghatározta az udvari életet. Szórakoztatni kellett a nemességet és így biztosították a jó udvari hangulatot, az udvari ragyogás és pompa együttesen szolgálta az uralkodó hatalmát. A fesztiválok, opera- és színházi előadások, vadászatok, vízi- és tűzijátékok véget nem érő körforgása jól beillesztve egy szigorú udvari „szertartásba” és gondosan megszervezve határozták meg a barokk mindennapjait. Ekkor született meg az a mondás, hogy „a tokaji a borok királya, a királyok bora”.
Itt találunk kapcsolódási pontot a jelenhez, mert a múlt század sok törése után a tokaji borok még mindig arra várnak, hogy újra erőteljesen megcsókolják őket, mint a boruniverzumban csillogó drágaköveket. Az ünnepek és a fesztiválok barokk kultúrájának tanulmányozása; az asztali kultúra, a zene, a festészet, az építészet összjátékáról szóló ismeretek a barokk korban, és ahogyan ebbe voltak beágyazva a tokaji borok pazar tulajdonságaikkal, számos impulzust adhatnak a jelenre nézve. Ami egykor igaz volt, az működőképes lehet a jelenben és a jövőben is.
*
Tehát a barokk korszakában vagyunk. Európa sorsát ebben az időszakban abszolutista uralkodók határozták meg. Az uralkodó házak, mint a Bourbonok, a Habsburgok, a Hohenzollernek, a Romanovok, a Savoyák, a Welfenek, a Wettinek küzdöttek az európai hatalomért. Ez nem feltétlenül jelentett háborút, hiszen a művészet, az építészet, a tudományok, a feszes katonák, sőt a testi élvezetek is a versengés játszóterei voltak. Várak, paloták, operaházak épültek, értékes műkincseket gyűjtöttek, tudományos akadémiákat alapítottak, laktanyákat építettek, támogatták a kézművességet, de az udvari konyhákat és az udvari pincéket is finom termékekkel töltötték meg. Mindezt azzal a céllal, hogy a művészetek egyre tökéletesebb barokk szintézisét hozzák létre, hogy egyre nagyobb pompával és ragyogó fényben mutathassák meg az uralkodók hatalmukat.
Ugyanakkor ez volt az az idő is, amikor Szászország, mint a Német-Római Birodalom negyedik legnagyobb területű állama, erőteljesen lépett ki az európai színpadra. Az élenjáró kohászat finomította a hegyek kincseit, a virágzó kézművesség és az első manufaktúrák kiváló termékeket alkottak. Külön kiemelve, ekkoriban kezdték el készíteni az aranyat érő meisseni porcelánt. Az Európát átszelő kereskedelmi útvonalak kereszteződésében fekvő Lipcse régiókat összekötő vásárvárossá vált, amely a nyomdászok és kiadók helyszíneként is egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Szászország gazdasági ereje lehetővé tette, hogy a tallérok folyamatosan guruljanak a szász választófejedelem kasszájába.
Ezek voltak a legjobb feltételek ahhoz, hogy az 1670-ben született és 1694-ben a szász választófejedelemi kalaphoz jutó I. Frigyes Ágost történelmet írjon. Ő felismerte Szászország erejét és világos célja volt: a hatalom! De miért is korlátozná az erejét? Sikerült neki, hogy II. Ágost néven Lengyelország királyává, valamint Litvánia nagyfejedelmévé válasszák. Így az egyik legerősebb uralkodóvá vált Európában. A hatalma vetekedett a francia XIV. Lajos, az orosz I. Péter cár, a porosz I. Frigyes Vilmos és Habsburg I. József hatalmával. A fia folytatta apja útját: 1733-ban követte néhai apját, mint Szászország választófejedelme. 1734. január 17-én Krakkóban lengyel királlyá választották.
A történetírás I. Frigyes Ágost (Erős Ágost) és fia, II. Frigyes Ágost egymást követő uralkodását (1694–1763) ágosti korszaknak, Szászország aranykorának nevezi. Ez az időszak a tokaji borok királyi korszaka is volt; amelyen azt értjük, hogy ezek a csodálatos borok szilárd helyet foglaltak el a szász uralkodók hatalomgyakorlásában.
A két választófejedelemnek most már a lengyel érdekeket és érzékenységet is figyelembe kellett vennie. Lengyelországban, amely akkoriban Magyarországgal szomszédos volt, évszázadokon át nagyra értékelték a magyar, de különösen a tokaji borokat. A két ország elitjének összefogására és az egységesítő udvari kultúra megteremtésére irányuló törekvés a szász udvari társadalom borfogyasztását is elérte.[3]
*
Mindkét szász-lengyel választófejedelem-király abszolutista uralkodónak tekintette magát. Azt, amit az európai barokk fellegvárakban tapasztaltak a lovaskörútjaik során, azaz a hatalomra kerülésük előtti „tanoncéveik” alatt láttak, formálta őket. Ennek megfelelően az uralkodók Drezdát és Szászországot az építészeti világszínház színpadjává alakították ki, olyan csodálatos barokk épületek együttesével, mint a Királyi Palota, a Zwinger, a Japán palota, az Ágost-híd, a Taschenberg-palota, a Frauenkirche. További kastélyok, paloták és kertek épültek Moritzburgban, Pillnitzben, Hubertusburgban, Großsedlitzben; ezek mind olyan helyek, amelyekkel jelezni kívánták hatalmukat. A művészeti gyűjteményeiknek, amelyek ma is több millió látogatót vonzanak – mint például az ékszer- és ötvösmesterek műveit bemutató Grünes Gewölbe, vagy Európa egyik legfontosabb festmény-, metszet- és szoborgyűjteménye, a Zwinger, valamint a Matematikai-Fizikai Műszerszalon –, az volt a célja, hogy lenyűgözzék a vendégeket és a látogatókat.
A barokk Drezdára irányuló pillantásunk leginkább csak a föld feletti pompára összpontosít, sajnos a két választófejedelem-király pincéiben összegyűjtött kincseket túl gyakran figyelmen kívül hagyják. Hasonlóan a Raffaello Sixtusi Madonnájához, amely festménygyűjteményük egyik legfontosabb olasz reneszánsz festménye; és hasonlóan a drezdai gyűjteményben levő valaha volt legnagyobb zöld gyémántjához, a bor témájával is lenyűgözni akartak.
- Frigyes Ágost versengett III. Károly Fülöp (1661–1742) pfalzi választófejedelemmel abban, hogy kinek van a legnagyobb boroshordója. A hordónak egyre nagyobbnak és nagyobbnak kellett lennie. A szász helyszín a königsteini erőd volt. 1725-ben elkészült az ottani harmadik hatalmas hordó, a valaha épített és feltöltött legnagyobb, 10,5 méter magas, 15 méter hosszú és 238.600 liter kapacitású boroshordó, a barokk építészet remekműve. A hordó építésze Matthäus Daniel Pöppelmann (1662–1736) volt, akinek fő műve a drezdai Zwinger. Ezzel az óriási hordóval a szász választófejedelem nyerte meg a „versenyt”.[4]
És mit tudunk a királyi boroshordók tartalmáról? A választófejedelem-királyok legjobb boraikat a drezdai udvari pincészetben, a Residenzschloss pincéjében tárolták. Wilhelm Baensch 1880-ból származó könyve betekintést nyújt a pince gyűjteményébe.[5] Itt olvashatjuk, hogy „1590-ben a rajnai, magyar, osztrák, spanyol, cseh borok szerepeltek a választófejedelmi pincében a szászországi termékek mellett”. A borok beszerzési forrásai közül „Gróf Forgacz Imre” (Forgách Imre) neve jelenik meg. „1650-ben az udvari pincében 105 és 1/2 vödör magyar muskotályt számoltak”. S tovább a következőt olvassuk: „A drezdai Hofkellerben minden bor koronája a magyar bor volt. A Lengyelországgal való kapcsolat, ahol ez a fajta volt a kedvenc ital, nemcsak II. Ágost királyt tanította nagy szeretetre e tüzes szőlő iránt, hanem arra is késztette őt, hogy megvásárolja ezek közül a legjobb fajtákat, amelyeket mindig beszerezhetett, hogy gazdagítsa pincéit Varsóban és Drezdában. Amikor I. Péter cár 1711 szeptemberében Drezdába látogatott, és a király távollétében az akkori istállófőnöknél, Gróf Friedrich Vitzthum von Eckstädtnél szállt meg, szeptember 30-án az udvari pincéből egy antal Tokayi-val tisztelték meg a cárt, amit maga a S. Czaarische Majestät egészében meg is ízlelt.”
Hogy 1711-ben Erős Ágost azért kerülte-e el a Nagy Péterrel (1672–1725) való találkozást, hogy tiszta maradjon a feje, csak találgathatjuk. A két uralkodó 1698 augusztusában találkozott Lvovban. A kölcsönös ragaszkodás olyan nagy volt, hogy négynapos lakomát tartottak. Az alkohol mámorában még ruháikat is kicserélték. Péter cár meggyőzte Ágostot, hogy katonai kalandra induljon a jelentős hatalomnak számító Svédország ellen. Hiszen a szász választófejedelem is nagy birodalomról álmodott az Érchegységtől Livóniáig. Ám az ezt követő északi háború (1700–1721) nem tett jót Szászországnak és Lengyelországnak sem.
Viszont a bor élvezete hozzájárulhat a béke megőrzéséhez. A szász-porosz kapcsolatok ápolása érdekében Erős Ágost és I. Frigyes Vilmos (1688–1740) porosz király az 1728-as karnevál alatt egy „titkos ivászati szövetséget” alapítottak meg „Trunkbündniß” (a józanság elleni szövetség) néven.[6] Ahhoz, hogy valaki tagként bekerüljön a szövetségbe, elengedhetetlen feltétel volt a katonai elithez való tartozás. Drezda egyik csatatere a Kurland-palota alagsora volt, amely a szász vezértábornagy és államminiszter Graf August Christoph von Wackerbarth tulajdonában állt. A palota egyik fénypontja a központilag fekvő pinceszoba tokaji és magyar boroshordóival. Tudjuk, hogy amikor ittak, nem folyt háborúskodás.
A tokaji az egyik legnagyobb diplomáciai sikerét 1714-ben érte el, amikor XIV. Lajos és II. Ágost királyok barátsági szerződést írtak alá, és ezt kölcsönös ajándékokkal pecsételték meg. XIV. Lajos hat spanyol paripát küldött francia ünnepi nyergekkel és lovaglófelszereléssel. A drezdai válaszajándék 6 antal hordó volt a legjobb tokajiból.[7]
Hogy ennek a hat hordó tokajinak az ajándékozása mennyire fontos volt a választófejedelem-királynak, azt mutatja az a tény, hogy az erre a célra történő beszerzés az ő közvetlen „megrendelésére” történt, és a személyes rendelkezésére álló kasszájából fizette ki, miután elismerte a benyújtott számlát.[8] A kasszát egyébként elsősorban lengyelországi és szászországi királyi épületek finanszírozására, illetve festmények és műalkotások vásárlására használták fel.
A borajándék „aprólékosan kezelt aszalt szemekből” készült. Valószínűleg ez volt az a csúcs tokaji, amelyet ma aszúként ismerünk. Erős Ágost 60 dukátot fizetett egy antalért, azaz összesen 360 dukátot a Versailles-ba küldött 6 hordóért. Ez mai áron számítva összesen körülbelül 72.000 eurót jelentene. Ez megmutatkozik minőségben, mennyiségben és értékben: a tokaji borok királyi ajándékok.
*
Erős Ágost választófejedelem-király hatalma kibontakozásának egyik csúcspontját 1730-ban érte el egy nagy katonai felvonulással. A nagy északi háború rávilágított a szász hadsereg gyengeségeire. Ennek orvoslására átfogó katonai reformot hajtottak végre, amelyet maga az uralkodó vezetett és felügyelt. Az eredményt be kellett mutatni az egész világ számára. A demonstráció 1730. május 31. és június 28. között 48 herceg és fejedelem, 69 gróf, 8 báró, számos hadvezér és további magas rangú személyiségek jelenlétében zajlott le. Célja nemcsak a hadi felvonulás, az effektív begyakorlás vagy egy egész hadtesttel való átkelés volt az Elbán. Ennerk ágostai értelemben vett ünnepségnek kellett lennie.
Két évvel korábban I. Frigyes Vilmos porosz király Potsdamban szervezett seregszemléjén 16.000 katonát vonultatott fel. Ágost „megduplázta” ezt a létszámot 30.000 főre. Potsdamból arról is beszámoltak, hogy a nemes vendégek gyakran unatkoztak. Ezért a választófejedelem-király nem csak azt akarta, hogy csapatai „ragyogjanak”, hanem a felvonulásnak az évszázad gigantikus barokk fesztiváljává, a század legpompásabb és legpazarabb látványosságává kellett válnia. Négy hétig tartott álarcosbálokkal, színházi és balettelőadásokkal, kiválasztott ételekkel ünnepélyesen díszített asztalokkal, amelyeket egy külön épített kétszintes fakastély és korábban zsákmányolt oszmán sátrak között állítottak fel. Természetesen bor is folyt bőven. Egy átlagos ünnepnapon, június 19-én a borfogyasztásról készült összeírás a következő tételeket sorolja fel: 849 palack tokaji, 46 palack Champagner, 205 palack burgundi, 8 palack Bordeaux (Pontac), 12 Eymer és 30 Maas Rheinwein, 5 Eymer és 71 Maas Landwein.[9]
A csúcspont az ötórányi tűzijáték volt, amely élénk színekben fürdette a helyszínt. 25.000 fáklyát és 6000 permetező rakétát lőttek ki, 24 tűzoltókereket égettek el. Az Elbán úszott egy 6 fregattból, 9 kétárbócosból, 50 kisebb hajóból és egy csodálatos gondolából álló flotta, amelyet egy tűzhányó óriásbálna és négy delfin vett körül.[10] A vezetőhajón a királyi zenekar dicsőítő himnuszokat énekelt. Az utolsó tűzijátékot óriási betűkkel írták az égre: „sc.pax” (Egy ilyen hadseregre támaszkodva tartós lesz a béke!).[11] Ez a katonai manőver zeithaini örömtáborként maradt fenn a történelemkönyvekben.
*
Az uralokodó ünnepeit pontosan előkészítették és megkoreografálták. Ahhoz, hogy a nagyméretű zeithaini tábor kulináris élmény is legyen, természetesen elegendő mennyiségű és jó bort kellett biztosítani. Feltételezhető, hogy a zeithaini tábor előkészítése céljából a választófejedelem 1729-ben készíttetett egy leltárt. Az összeírás tíz helyszínen történt meg, Drezdában és országszerte, helyenként több pinceágat vettek fel.[12] A 113 oldalas leltárjelentésben a borokat a meglevő hordótípusokkal említik (Eymer, Maaß, Oxhoft, Anthal). A lista végén a teljes borkészletet összegezték, amelyhez a felmérő a hordóméreteket Eymer és Maaß űrmértékekre számolta át. Eszerint „Summa Summarum”, az összes borok mennyisége 32.106 Eymer, valamint 26 és 1/2 Maaß volt.[13] Ahhoz, hogy képet kapjunk a választófejedelmi borkészlet mennyiségéről, képzeljünk el egy körülbelül 30.000 férőhelyes sportarénát, amelynek lelátóin jól táplált, száz kilogramm súlyú szurkolók (bor plusz a hordó súlya) tapsolnak.[14]
Több mint 30.622 Eymer Landwein (tájbor) dominált a választófejedelmi borkészletben. De különös figyelmet fordítottak a leltárkönyvben szereplő távolról érkező borokra is. A listán szerepel 625 Eymer a Rajnai borvidékről, 123 Eymer Moselből, 66 Eymer Ausztriából, 91 Eymer burgundi és pezsgő. A magyar bor mintegy 519 Eymer mennyiséget képviselt, amelyből 301 Eymer közönséges magyar bor és 218 Eymer tokaji és felső-magyarországi nedű volt.[15]
Az összes tokaji bort drezdai pincékben őrizték. Antal hordókban tárolták és részben Bouteille-ben voltak lepalackozva. A leltárjelentés nagy figyelmet szentelt a tokajinak. Az összesen 113 oldalból álló irat 15 dupla oldalon felsorolja a pincében található tokaji borokat.[16] Megnevezi az évjáratot, minden hordót megkóstoltak, a borok szenzorikus állapotát feljegyezték. Szükség esetén intézkedéseket javasoltak, mint például a hordók feltöltését. Az 1729-es leltár idején a Residenzschloss pincéjében és a Pirnische Straße drezdai pincéjében összesen 201 antal tokaji bort tároltak, ebből 9 antal tokaji eszenciát. A következő évjáratokat sorolják fel: 1700, 1702, 1708, 1712, 1713, 1715, 1717, 1718, 1719, 1720, 1722, 1723, 1725; a tokaji eszencia esetében az 1712-es, 1719-es, és az 1720-as évjáratok vannak megnevezve, ami célzott és folyamatos beszerzésre utal I. Frigyes Ágost uralkodása alatt. Elmondható tehát, hogy a tokaji borokat a választófejedelem borospincéiben kiemelt figyelemmel gondozták.
*
Fontos a borospince, de talán még izgalmasabb, hogy mi került belőlük a nemesség asztalára. A zeithaini tábor egyik vendégének, Holstein hercegének és kísérő udvartartásának borfogyasztásáról szóló lista betekintést nyújt ebbe. Az Északi-tenger és a Balti-tenger között elhelyezkedő, északon Dániával határos Holsteinnel való jó kapcsolatok fontosak voltak a szászok számára. Nemcsak a hercegség stratégiai elhelyezkedése, hanem a holsteiniek orosz cári udvarral való családi kapcsolatai is érdeklődést váltottak ki a szász uralkodókból. Holstein hercege 1730-ban, a zeithaini örömtábor idején valószínűleg annyira jól érezte magát Szászországban, hogy örömmel maradt tovább a választófejedelem-király vendégeként. Augusztus 15-i rendeletével azonban a választófejedelem megváltoztatta a játékszabályokat. Úgy döntött, hogy mostantól a vendégnek kell viselnie az étel és ital ellátási költségeit, amelyből havi 1000 tallért Ágost továbbra is átvállalt. A szász köztisztviselők minden nap pontosan felírták, mi került fel a pincéből az asztalra. Az augusztus 15. és 31. közötti 17 nap mindegyikére vonatkozóan részletes lista készült, különösen a holsteiniek borfogyasztásáról.[17] Eszerint az északnémetek 160 palack tokajit, 81 palack burgundit, 63 palack Pontacot (Bordeaux), 258 Maaß rajnai bort, 332 Maaß tájbort, 10 palack pezsgőt, 5 palack Rataffiát rendeltek. Pontosan feljegyezték, hogy mit ittak délben, este, vagy vittek pihenéshez; sőt azt is részletezték, hogy mi került a herceg és kísérete asztalára, s mi jutott az inasnak, a parókakészítőnek vagy a cukrásznak. Némi malíciával azt mondhatjuk, hogy a szász választófejedelem a hatalmi politika játszmáiban is sikeres borkereskedőnek bizonyult. Jó oka volt tehát a borkészletek vásárlásokkal történő további bővítésére.
A már említett adatok azt mutatják, hogy I. Frigyes Ágost uralkodása alatt a drezdai udvar kedvencei a rajnai, a Mosel-i és a tokaji borok voltak. Ezt két másik, a Drezdai Királyi Udvari Pince állományáról írt jelentés is megerősíti. Az egyiket az 1728 augusztusa és 1729 februárja közötti időszakra vonatkozó borállomány alakulásaként írták, amelyet röviddel a már idézett leltár előtt vetettek papírra.[18] A másik 1731 áprilisában készült, röviddel a zeithaini tábor után.[19] Mindkét jelentés különösen érdekes, mert betekintést nyújt a borállomány be- és kiáramlásába, valamint adatokat közöl a beszállítókról is.
A felsorolt személyek arra utalnak, hogy a tokaji abban az időben otthon volt a szász-lengyel társadalomban, a nemesség, a burzsoázia, a mágnások, a köztisztviselők körében. Ennek a hálózatnak a Drezdai Királyi Udvari Pincével való összefonódása révén a tokaji királyi rangot ért el. A bor élvezete, a hatalom és az üzlet találkozott egymással.
Ezt szem előtt tartva a drezdai Hofkellerei tokaji borállománya tovább nőtt. Míg 1728 augusztusában „csak” 82 antalt számoltak, addig 1729 augusztusában már 218 Eymert találunk. Az 1731. áprilisi leltár – körülbelül egy évvel a zeithaini tábor után – már 519 Eymer, 45 Maaß és további 4180 palack tokaji borról,[20] vagyis körülbelül 40.000 literről ír.
Hogy ezt a mennyiséget kizárólag a drezdai udvar fogyasztására szánták-e, vagy azt részben értékesítették, további kutatásokkal lehetne megválaszolni. Ebben az időben tehát a tokaji ütőkártya volt a hatalomért és a befolyásért folytatott küzdelemben, mint a már említett borajándékok is jelzik. Az 1731-es leltár is ezt támasztja alá, olyan tételek jelennek meg benne, mint 2 palack 30 éves tokaji bor a krakkói püspöktől vagy 10 palack a kajuviai püspöktől, és a lengyel koronakancellár, illetve a koronakincstárnok neveinek bejegyzésével az összeírásba iktatott palackok. A bor szerelmesei körében éppen ezek az „ikonok” alkotják egy borospince különleges pompáját. Ez a leltárlista tartalmaz 122 palack tokajit a 20-as számú hordóból, amelyet Sacra (szent) néven illették. Ennek kapcsán valami különleges, valódi „borgyémántra” gondolhatunk.
*
Abban az időben Lengyelország a tokaji borok kereskedelmének központja volt, mint egy „bőségszarun” keresztül jutottak hozzá más európai régiók borivói ezekhez a finom észak-magyarországi borokhoz. A tokaji borok a Tokaj – Kassa (Košice) – Eperjes (Prešov) – Bártfa (Bardejov) útvonalon és onnan tovább Krakkó vagy Lvov felé érték el a fontos európai kereskedelmi útvonalakat (Via Regia), illetve a Visztulán keresztül Varsó királyi városába és Gdanskba, a balti-tengeri régióba értek. Wroclawon és Görlitzen keresztül Lipcsébe is eljutottak, ahonnan a nagyra becsült tokaji borok a Via Imperii-n juthattak el a berlini vagy stockholmi királyi udvarokba.
Komoróczy György magyar történész lengyel levéltárakban és határmenti helységekben behatóan kutatta a 16. és 18. század közötti borkereskedelmet Magyarországról Lengyelország felé. Eredményeit 1944-ben Kassán megjelentett „Borkivitelünk észak felé” című könyvében tette közzé. A forrásanyag lehetővé tette számára, hogy évekre bontott kiviteli statisztikára vállalkozzon.[21]
A kereskedelem ingadozó intenzitását szemlélteti a Várkonyi Gábor által készített grafikonja az éves borkivitelről.[22]
Pozitívan szembetűnik a magyar bor kiemelkedő kiviteli aktivitása Szászország ágosti korszakában, 1696 és 1763 között. Különösen az 1709-től kezdődő intervallumban, amikor I. Frigyes Ágost uralkodott Szászországban és Lengyelországban 1733-ban bekövetkezett haláláig. A jelentős export érzékelhetően folytatódott akkor is, amikor Erős Ágost fia követte őt a trónon. Az időközben jelentkező visszaesés valószínűleg a két sziléziai háborúval (1740–1742, 1744–1745) magyarázható. Továbbá III. Ágostnak volt egy további erős vetélytársa a tokaji borok beszerzését illetően. I. Péter cár óta az orosz cári udvarban sokat fogyazstottak a tokaji borokból. 1733-ban Anna Ivanovna cárnő elrendelte egy orosz borvásárló bizottság létrehozását Tokajban, amely az udvarnak volt alárendelve. Ez 1798-ig működött. A cári udvar fontos piaca volt a tokaji boroknak, akárcsak Lengyelország az orosz termékeknek. A bizottság történetéről szóló alapmű Tardy Lajos munkája. 500-800 antalra teszi az átlagos éves orosz vásárlási mennyiséget.[23] Könyvében szerepel egy lábjegyzet, amely témánk szempontjából érdekes. E szerint a lengyel udvar, kvázi III. Ágost király második otthona borigényét 700 antalra teszi, ezzel körülbelül azonos méretűre, mint amennyi az orosz import volt ebben az időben.[24]
A tokaji borok megvetették a lábukat az udvarokban. Moszkvában, Varsóban, Drezdában, mindenütt, ahol impozáns vacsorát tartottak, az uralkodók megünnepelték a tokajit, amely más társadalmi rendeknek is státuszszimbólumává vált. A tokaji borok jól illeszkedtek az abszolutizmus világához.
*
1733 februárjában meghalt Erős Ágost választófejedelem, aki Szászországot európai hatalommá, Drezdát pedig barokk pompában ragyogó várossá formálta. Egyetlen törvényes fia, II. Frigyes Ágost komoly örökséget vett át szász választófejedelemként és Lengyelország királyaként. Apjához hasonlóan nagyon szerette a művészeteket. Uralkodása alatt Drezdában és Varsóban virágzott az operaélet.
Az új uralkodó is nagyra értékelte a borászat „művészetét”, és apjához hasonlóan ő is a drezdai Királyi Udvari Pince borkészletét gondozta. Magától értetődik tehát, hogy a Residenzschloss borospincéjéből legjobb borai kerültek az asztalára. A levéltárak a borok végtelen sokaságát említik: Aleatico, Burgundia, Castello, Champagne, Chianti, Corsika, Hermitage, frankoni bor, Frontiniac, tájbor, Madera, Málaga, Montepulciano, Mosel-i bor, új olaszi, alsó- és felső-magyarországi bor, osztrák bor, Pontac (sötét Bordeaux-i), rajnai bor, Steinbor, szirakúzai, tiroli, Tockayer, Verdea, Valpolicella, Vin de Cap (dél-afrikai bor). Ezt példázza a drezdai udvari pincészet 1739-ből származó borkompendiuma.[25]
Ám minden elérhető változatosság ellenére Drezdában továbbra is a rajnai, a tokaji és burgundi borok maradtak a kedvencek, II. Frigyes Ágost alatt is. Ezt két, az 1739-es, illetve az 1740-es borfogyasztásról készült lista igazolja. Mindkét lista rögzíti a fogyasztást az év egyes hónapjaiban, borfajták szerint rendezve, valamint azt, hogy mit fogyasztottak az elsterwerdei, a hubertusburgi, a lipcsei, a moritzburgi, a frauenstadti, a pillnitzi, a königsteini, a sedlitzi székhelyeken; illetve mit szállítottak az Udvari Pincéből Varsóba. Fel vannak tüntetve azok a borok is, amelyek Frigyes és Xavier trónörökösöknek jutottak. Eszerint az 1739-es évi borfogyasztást a következő fajták határozták meg: 807 Eymer rajnai bor, 4 antal és 5 dupla-antal, valamint 11.581 palack tokaji bor, továbbá 16.458 palack burgundi, 845 palack Pontac (Bordeaux), 735 palack pezsgő. A többi borféleség sokkal alárendeltebb szerepet játszott.[26]
*
Felmerül a kérdés, hogyan funkcionált a „finom borok tengere” a király hatalmi eszközeként, kik részesültek a királyi borélményből? Már írtunk az uralkodói borkészletének felhasználásáról a külkapcsolatokban, például ajándékozás formájában. De hogyan használták a bort belső viszonyokban, a mintegy 2000 szász udvaronc közül kinek, melyik borból jutott? Ebbe betekintést nyújt a választófejedelem hubertusburgi vadászkastélyának terjedelmes levéltári anyaga.
- Frigyes Ágost választófejedelem a vadászat nagy barátja volt. I. József császár lányával tartott esküvőjének alkalmából (1719) az apja, I. Frigyes Ágost 1721-ben házassági ajándékként egy csodálatos vadászkastély építésébe fogott, amely 1752-ben érte el jelenlegi formáját, mint Szászország legnagyobb barokk komplexuma. Hubertusburg olyan volt, mint a választófejedelem-király második rezidenciája, ahonnan Szászország és Lengyelország uralkodói teendőit is ellátta, és a vadászati szezonban vendégeket fogadott. A későbbi lengyel király II. Szaniszló Ágost Poniatowski emlékirataiban leírja, hogyan érezte magát „elődje” a kastélyban. Ezek szerint egy sikeres vadászat után alig lehetett ráismerni, már nem volt büszke, komoly, a közvetlenséget kerülő király; vicces volt, beszédes, szívélyes. Tehát a legjobb hangulatban volt, amikor esténként a kastély közepén levő, felső emeleti, fényesen kivilágított, pompás ovális teremben egy hatalmas asztalnál vacsoráztak.[27]
A drezdai Királyi Palotában ivott jó borok díszítették Hubertusburg asztalait is. Az akták arról tanúskodnak, hogy a vadászati idényben Drezdából folyamatosan szállítottak bort Hubertusburgba. Minden egyes szállításnál részletesen leírták, hogy mely német vagy európai borvidékekről származnak a borok. Megnevezik azokat a személyiségeket is, akiknek a csúcsborokat szánták, akár őexcellenciájának boraként (Mundwein), akár a királyfiúknak, akár Brühl miniszterelnöknek; továbbá, hogy mely asztalokra szánták ezeket, akár a királyi, a marsalli asztalra, a papságéra, a követekére; vagy éppen közönséges borként szállították a számos szolgának. A leltárlisták, az egyes vadászutakon szállított borok jegyzékei és az árlista is elmélyíti ezt a betekintést. Néhány évről összefoglaló feljegyzések is megmaradtak az udvar borfogyasztásáról és a meghívott vendégekről.
A szállított mennyiségről például egy 1755. augusztus 28-án kelt szállítási jegyzék tájékoztat bennünket.[28] Már első pillantásra lenyűgöző a vadászati szezonban Hubertusburgba szállított borok mennyisége. Ha az összes tételt megközelítőleg literre átszámoljuk, ez összesen 23.174 litert eredményez. Ez a modern logisztikában is kihívást jelentene. Az ilyen mennyiségű bort manapság raklapokon szállítják, ennek megfelelően a 120×80 cm-es Euro raklapra a kb. 540 (0,75 literes) palackot 150 cm magasra pakolják. Ma 57 raklapot kellene útnak indítani ehhez a királyi megrendeléshez. Ugyanebben az évben a drezdai pince még további kisebb borszállítmányokat küldött közvetlenül a vadászat különböző színhelyeire.
Valószínűleg azért is, hogy felkészüljön a bor iránti nagy keresletre, az Oberhofmarschallamt (a főudvarnagy hivatala Szászország egykori legmagasabb udvari hatósága volt) részletesen elemezte az egyes vadászszezonok teljes borfogyasztását. Az 1741-es kötetükben megtalálható egy összehasonlítás a 1737-es, 1739-es és 1741-es évi borfogyasztásról, mégpedig származási régiók szerint. Eszerint az összes borszükséglet 1737-ben több mint 35 ezer liter bor volt (88 darab mai raklapnak megfelelő mennyiség), 1739-ben több mint 28 ezer liter (70 darab raklap), 1741-ben pedig több mint 32 ezer liter (80 darab raklap).[29]
*
A kiértékelt Oberhofmarschallamt-iratokban megtalálható az 1755-ös vadászati udvartartás teljes listája: „Azok a borok és más fajták, amelyeket a Királyi Fenség jelenlétében 1755. augusztus 18-tól november 28-ig Hubertusburgban és a weydenhayni vadászaton fogyasztottak”.[30] Ismét átszámolva körülbelül 35 ezer liternek (illetve 86 raklapnak) kellett lennie, azaz hasonló szállítási mennyiségeknek, mint a fent már figyelembe vett években. Ez az összeállítás is mutatja, hogy a szászországi választófejedelemségben milyen nagyra értékelték a borokat. Naponta körülbelül egy raklapnyi bor fogyott el.
Ez az 1755-ös lista különösen érdekes azért is, mert jelzi a borfogyasztás értékét az udvartartásban. Ez az egyetlen lista a feldolgozott aktákban, amely arra utal, hogy a borok értéke mit jelentett pénzben kifejezve. Megtudhatjuk belőle, hogy ebben a vadászszezonban a borfogyasztás 10.945 tallért tett ki. Értéküket tekintve a legmagasabb pozíciót a tokaji borok képviselik 4002 tallérral, aztán a burgundi borok (3220 tallér) és a rajnai borok (2910 tallér) következnek. Ha ezeket az összegeket a fogyasztott palackszámra vetítjük, az eredmény olyan rangsort mutat, amely szerint a tokaji bor volt mind közül a legdrágább. A tokaji értékéhez képest egyharmadát kérték el egy burgundi Bouteille-ért, illetve csupán egytizedét a rajnai borokért. Ezek az arányok kalkulációs árakból vannak levezetve, így csak hozzávetőleges megállapításokat tesznek lehetővé, de azért egyértelmű rangsort mutatnak.
Ha az elfogyasztott borok értékét mai árakon akarjuk megbecsülni, és viszonyítási alapnak a Szász Választófejedelemségben 1741-ben vert Reichsthalert vesszük, amelynek előlapján II. Frigyes Ágost választófejedelem látható vágtató lovon; és tudva, hogy ennek ezüsttartalma 25,95 g volt, akkor az 1755-ös vadászati idény borfogyasztásának értéke 284 kg ezüst lehetett. Ez napjainkban körülbelül 165 ezer euró lenne, illetve a vadászati idény 104 napjára átszámítva a napi borfogyasztás kb. 1600 eurónak megfelelő értéket képvisel. Az 1755-ös vadászati idény ideje alatt „elfogyasztott” tokaji borok értéke mai viszonyokra átszámítva több mint 50 ezer euróra tehető, s ezek főleg a királyi asztalt díszítették.
*
A hubertusburgi kastélyban tehát az udvari társadalom örömére elegendő mennyiségű bor állt rendelkezésükre és ez is hozzájárult a vadászat sikeréhez. De nem minden bor egyforma, ezért pontosan meghatározták, hogy kinek szánják a nemes és kinek a legnemesebb tokajit. Ezt mutatja a pinceállomány 1743. október 25-i leltára.[31]
Egyrészt a benne említett 594 tokaji esetében van egy pontos, palackokra és személyekre szabott felosztás, amely más borfajtáknál nem volt megtalálható. A következők szerepelnek benne: 3 üveg Official, amelyből őfelsége általában iszik, és további 58 tokaji, amelyet jelenleg iszik, 25 palack a királyfiknak, 77 palack Brühl miniszterelnöknek, 48 palack a királyi hercegnőknek, a többi tokaji a királyi asztalra (201 palack) és a marsalli asztalra (176 palack) van szánva.
Nem kevés borral mentek vadászni, amint azt az 1743. november 4-én a halaliba magukkal vitt borok listája bizonyítja. A vadászútra vitt 99 tokaji palackból 3 palackot a királynak, mint Mundwein („királyi szájnak kiválasztott”), kettőt a királyfiknak, 4 palackot Gróf Brühlnek, 50 palackot a királyi asztalra szántak, további 20 palackot pedig marsalli asztali fajtának neveztek.[32]
Másrészt az idézett 1743. októberi leltárjegyzékben további érdekes tokaji tételek is vannak, mint például 2 „Sacre” megjelöléssel ellátott palack és 2 palack, amelyeket 100 éves „Tokayer”-ként írnak le. A legjobb tokaji borok többszáz éves tárolási potenciállal rendelkeznek, mint egy jól karbantartott borospince ikonjai. Mint már említettük, azok számára, akik megkóstolják a tokaji borok eme csúcsminőséget képviselő italát, egy ilyen palack szentté („sacre”) válhat. Az udvari jegyző aligha mert volna egy cseppet is venni ebből a listázott tokajiból, de szerencsére figyelmesen leírta a leltárba. Drezda és Hubertusburg udvari pincéi szintén reprezentatív helyiségek voltak, és gyakran látogatott el ezekbe a pincékbe az uralkodó vendégei kíséretében. Nyilvánvalóan ritkán nyúltak az előbb említett mindkét borhoz, és ezért ezek a következő évek leltáraiban is megjelentek. Már az 1729-es leltárban szerepelt a „Sacre Bouteille”.
Szintén érdekes az „édesebb” megjegyzés két 1727-es tokaji palack esetében. A tokaji borokat gyakran leszűkítik a desszertborokra, amit nem tekinthetünk helyénvaló megállapításnak. A fent említett 1729-es zeithaini tábor előtt összeírt leltárban számos hordót, mint száraz bort minősítettek. Az ágosti korra vonatkozóan is feltételezhető, hogy mind a száraz, mind az édes borok a legjobb tokaji borok közé tartoztak. Egy 1802-ből, a drezdai palota Udvari Pincéjéből származó összeállítás a Tokayer-kabinetben levő 100 éves „borpátriárkákról” ír, a négy tételre vonatkozó lista 323 palack borból áll, ezek közül mindegyikre vonatkozóan szerepel a következő felirat: „Censur: nagyon jó, de száraz”.[33] Nem tudjuk, hogy az 1743. évi leltárjegyzékében említett két „Bouteille” 100 éves tokaji száraz vagy édes volt-e – de mindenképpen királyi lehetett.
Az idézett két 1743-as levéltári dokumentumon, az 1755-ös hubertusburgi szállítási jegyzékben és az Udvari Pince Oberhofmarschallamt számos aktáiban a Brühl név több helyen is megtalálható. Ez mutatja gróf Heinrich von Brühl miniszterelnök különleges rangját az udvarban, amely azért nem meglepő, mert az Udvari Pince „hasonló bánásmódban részesítette” Brühlt, mint magát az uralkodót vagy a királyfikat. A birodalmi gróf nemcsak döntő befolyással volt a szász állam ügyeire, hanem korának egyik leggazdagabb embere és a művészetek pártfogója is volt. Ezt bizonyítja számos épülete, mint például a Brühl-palota, a Brühl Galéria, a könyvtárépülete, vagy az értékes festménygyűjteménye és a meisseni porcelángyűjteménye. Brühl is ismerte a bor erejét. 1765-ben bekövetkezett halála után a borgyűjteményéről összeállított lista több mint 800 egyedi tételt számlált, amelyek becsült összege „összesen 55.644 Reichsthaler volt, ami messze meghaladta a naturáliák és rézkarcok, valamint híres porcelángyűjteménye megbecsült értékét, és nagyjából megfelelt a Brühl Könyvtár becsült értékének (…) A borlistában a magyar borok értéküket tekintve messze felülmúlják a többi borfajtát.”[34]
A tokaji bort, sőt a „csúcsminőségű tokajit” sem szánták mindenkinek. A bor fogyasztása a különböző udvari asztaloknál mutatja meg az udvari rangot. Egyáltalán nem volt mindegy, ki kapott bőven drága borokat, ezeket ki kóstolhatta meg, és kinek kellett várnia a tájborra. Hogy melyik bor melyik asztalra került, azt többek mellet egy 1747. november 3-i lista mutatja meg.[35] Ezen a napon örömmel ittak bort. A királyi asztalra, a papság és az inasok részére szolgáltak fel tokaji bort, valószínűleg azt is megkülönböztették, hogy ki kapta a legjobb tokajit és kinek öntötték a „mindennapit”.
Az Oberhofmarschallamt kiértékelt kötetei megmutatják, hogy a bor és különösen a tokaji visszatükrözte az udvari rangot. Aki az választófejedelem-királynál nagyobb kegyet nyert, magasabb címet kapott, előrehaladhatott egy asztallal, közelebb vacsorázhatott az uralkodóhoz, ihatott a jobb borokból, talán még a legnemesebb tokajiból is kóstolhatott. A tokaji bor a szász választófejedelem-király udvarában nagyra becsült élvezeti cikknek számított, ugyanakkor a hatalom eszköze volt a diplomáciában és az udvartartáson belül.
*
A szász uralkodó számára a bor kulturális érték, a természet ajándéka volt, amelyet védeni és támogatni kellett. A bor akárcsak a múltban, úgy a jelenben is kíséri ételeinket, ünnepeinket, beszélgetéseinket; varázslatával szeretjük megörvendeztetni vendégeinket és szeretteinket. A választófejedelem-királyok kincsként kezelték a legjobb boraikat, a drezdai kincsgyűjtemény részét képezték. Különösen vonatkozik ez a királyi Drezdai Udvari Pince tokaji kabinetjére, aminek kincsei messzire ragyogtak. Legyen megengedve egy óvatos párhuzamot vonni a Régi Mesterek Képgalériával, a Matematikai és Fizikai Szalonnal vagy a Grünes Gewölbe kincstárral; nem utolsósorban azért, mert a tokaji borok kabinetje a drezdai kastély alagsorában közvetlenül az utóbbi alatt helyezkedett el. Így könnyen gyönyörködhettek az uralkodók a gyémántjaikban és a borok csillogásában. Ezt a megállapítást alátámaszthatja Wilhelm Baensch 1880-ban megjelent Hofkellerei Buch című művének részlete, amelyben a tokaji kincsről számol be: „A drezdai udvari pincékben levő tokaji kabinet borainak listáján, amely III. Ágost király uralkodásának idejéből származik, 79 különböző fajtát sorolnak fel, amelyek többsége lengyel névvel van címkézve, és részben lengyel nagyságok ajándékai. Köztük szerepelnek százévesek, amelyek a táblázatban a következő leírással vannak ellátva: »nagy kora ellenére nagyon jó, de teljesen száraz«. A kabinetben lévő tokaji borok állapotáról szóló, anno 1802. évi táblázatban a következő borpátriárkák szerepelnek. No.1. 75 palack százévesek. »Ezt a bort, a táblázat szerint, már a király idejében (III. Ágost) százévesként leírták, és még mindig nagyon jó a nagy kora ellenére«. No.27. Czartoryski, 23 palack százévesek; róluk írják: »ez a legalább 140 éves bor jó, de száraz íze van«. No. 38. 197 palack Bacchus. »Ez a bor a nevét egy Bacchus-pincei nagy hordójáról kapta, amelyben nyugodott a bor nagyon jó liqueurrel«. No.53. cracau-i woiwode 1700-ból. 28 palack, a bor nagyon jó liqueurrel.” Baensch így folytatja: „Egy a táblázathoz csatolt jegyzet bepillantást enged, hogyan kezelte I. Frigyes Ágost király a magyar borkincseket, eszerint: »A tokaji kabinetben felsorolt borok közül mindig egy palackot lepecsételve a drezdai választófejedelmi vacsoraasztalhoz küldenek. Ha a választófejedelem ivott belőle, újra lepecsételve visszaküldik, amíg a palack véget nem ér, aztán a következő megszámozott palackot szolgálják fel, ha jó fajta. Máskülönben csak a választófejedelmi parancsra adható belőle.«”
Ki volt ez az I. Frigyes Ágost szász király (1750–1827), aki tudatában volt a drezdai udvari pincében található tokaji kincsek egyedülállóságának, aki egyszerre uralkodóként és alázatosan bánt velük? I. Frigyes Ágost szász király II. Frigyes Ágost választófejedelem unokája volt, illetve I. Frigyes Ágost (Erős Ágost) választófejedelem dédunokája. És miután Szászország 1806-ban csatlakozott a Rajnai Szövetséghez, ő lett Szászország első királya I. Frigyes Ágost néven. Az 1763-tól kezdődő időszak az átfogó állami reformok és Szászország gazdasági újjáéledésének kora volt. I. Frigyes Ágost szász királyt az „Igazságos”-nak is nevezték.
*
A borokkal kapcsolatos ismeretek is részét képezték az uralkodó wettini házban folyó oktatásban. Wilhelm Baensch leírta: „1768. május 11-én Frigyes Ágost választófejedelem, aki még kiskorú volt, és választófejedelemné anyja, Mária Antónia saját kíséretükkel meglátogatták az udvari pincét von Kessel főszakács és Christian Friedrich von Marschall társaságában. Burgundi, spanyol, dél-afrikai és 1684-es, illetve 1748-as rajnai borokat kóstoltak meg. Majd meglátogatták a Bacchus-pincét, ahol a Boutelliek-ben tartották a magyar borokat; aztán Ők végre az ebben levő kabinetből, ahol a nagyon régi magyar borokat Boutelliek-ben őrizték, néhány fajtát óhajtottak megkóstolni.”[36]
Itt meg kell említeni, hogy a tokaji aszúboroknak volt egy másik funkciójuk is, amely a 20. századig létezett. Vinum Tokajense Passum néven a legbecsültebb gyógyborok közé sorolták. A tokajinak ez a tulajdonsága állítólag a szász udvarban is jót tett. Baensch is erről ír: „Egy régi magyar bor ereje, amelyet állítólag több mint hatvan éven át befalazva tartottak Towiankis koronakamarás Úr pincéjében, és ezért »felfedezés«-nek nevezték el, állítólag nagyban hozzájárult a király megerősítéséhez, aki 1726-ban Bialystockban súlyosan megbetegedett. Albert szász-tescheni herceg, II. Frigyes Ágost választófejedelem fia, aki 1738. július 11-én született Moritzburg várában, elmondja a Szász Állami Főlevéltárban őrzött kézírásos »Életem emlékei« című műben, hogy újszülöttként nagyon gyenge volt, és csak a régi magyar bor dózisa tartotta életben.”[37]
A szászok készen álltak tokaji kincseikkel másoknak is segíteni. A már megemlített szász államminiszter, Graf von Wackerbarth mostohafia, Wackerbarth-Salmour főudvarmester kísérte 1738–1740 között Erős Ágost unokáját, Friedrich Christian trónörököst olaszországi körutazásán. Az 1739. szeptember 29-i levelében olvasható, „miután a Királyi Őfensége tudomására jutott, hogy a pápa orvosa felírt bort Tokajból a Szent Atyának, de e bor hiányt szenvedett, abból Őfensége 60 palackot küldött Corsini kardinálisnak, együtt néhány tucat szász pohárral és egy rakomány porcelánnal, hogy díszítsék a kandallót; Bülow őrnagy, aki az ajándékot átadta, viszonzásként két arany- és két ezüstmedált kapott egy egyiptomi kőből készített dohánytárcában, amely arannyal volt díszítve.”[38]
Nem utolsósorban a bor egészségre gyakorolt pozitív hatása miatt az európai arisztokrácia számos képviselője ellátogatott a drezdai királyi palota udvari pincéjébe. A pincekönyvben nagyhercegek, hercegek és hercegnők, királyok, bárók bejegyzései szerepelnek, ezek Litvániából, Mecklenburgból, Poroszországból, Nagy-Britanniából, Svédországból, Norvégiából, Belgiumból, Portugáliából, Brunswickból, Württembergből érkeztek. Érdekes megjegyezni, hogy 1908-ban Hamburg polgármestere is beírta nevét a pincekönyvbe, míg az első bejegyzést 1769-ben Sarkad Sámuel tűri erdélyi magyar tette.
*
A Királyi Hofkeller a drezdai palota egyik reprezentatív helyisége volt. A sok boroshordónak, a számos Bouteille-nek és a kristálykelyhekről visszaverődő fényeknek Szászország nagyságát és pompáját kellett tükrözniük. A borospincében a címerek a szászok uralmáról tanúskodtak.[39]
De végül a tokaji, a borok királya felülmúlta ezt a választófejedelmi és királyi pompát a drezdai udvari pincében. A pincekönyv 1892. február 10-i bejegyzése példaként szolgál arra, miként zajlott le egy pincelátogatás. Ekkor a svéd-norvég koronaherceg Albert szász király kíséretében meglátogatta a pincét: „Oberhof marsall gróf Vitzthum von Eckstädt úr irányításával megtisztelték a pinceszobákat, valamint a pincében tárolt maderai, spanyol, portugál, rajnai, Mosel-i, Bordeaux-i és régi »Tokayi« borokat. Ezután az előkelő vendégek az üvegszobába vonultak, megnézték a felállított csiszolt és festett kupákat, az egészségi poharakat, majd méltóztatták megkóstolni az 1700-as és az 1797-es öreg »Tokayert.«”[40]
A pincekönyv más oldalain olvashatjuk: „Ő Királyi Fensége és kísérete nagy érdeklődéssel látogatta a rajnai és Bordeaux-i, a tokaji és a magyar borospincéket, valamint a spanyol, portugál és Champagne-i borospincéket. A régi tokayi borospincében Őfensége a legnagyobb örömét fejezte ki a régi és a sokféle borfajta miatt, és megkóstolta az 1797-es tokayit.” (1893. december 14.) További példák: „A legnagyobb elismerést a régi tokaji és a magyar pincék kapták, utóbbi borok öregsége és gazdagsága nagyon lenyűgöző volt.” (1902. január 28.) Aztán: „A főurak nagy érdeklődést mutattak a tárolt borok, de különösen a régi tokaji borok iránt.” (1903. február 16.) Tovább: „Először a díszüvegszobát látogatták meg. Ezt követően nagyon régi tokayi különböző mintáit szolgálták fel, nevezetesen az 1727-es és 1745-ös évekből, amelyek nagyon vonzóak voltak.” (1909. május 4.) Még tovább: „Később megnézték az alsó pincehelyiségeket és az ott tárolt borokat. Különösen az úgynevezett tokayi pince kapta a legmagasabb elismerést.” (1910. január 7.)
A tokaji borok hosszú tárolóképessége lehetővé tesz valami kiemelkedőt: egy hosszú „boréletet”, amely alatt érlelődnek és valami egyedivé fejlődhetnek. Mint „favorit”, mint a szász királyok bora, mint a drezdai udvari pincének kincse, a szász királyok megadták neki a keretet és a „színpadot”, hogy kibontakoztassa varázslatos erejét, hogy bemutathassa magát mint a borok királya. Szászország királyai idejében a tokaji a „borok királya, a királyok bora” lett. A tokaji bor megtalálta királyát: Szászország ágosti korszaka a tokaji aranykora.
*
Hogy a tokaji borok csillogó fényét a szászországi levéltárakban láthatom, kalauzomnak, Martin Schuster drezdai művészettörténésznek köszönhetem. És hogy arról magyarul is beszámolhatok, Demján Szabolcs, a Tokaji Múzeum történész-muzeológusának és Lenke Kornek feleségemnek korlátlan türelme nélkül nem sikerült volna.
Jegyzetek
[1] A TOKAJ oltalom alatt álló eredetmegjölelés termékleírása, 2020. S.13. (Regeln zum Tokajer Ursprungschutz
[2] https://glossar.wein.plus/wein-der-koenige-koenig-der-weine
[3] Johannes Wolff: Genussmittel und Mittel der Politik. Dresdner Hefte. 142. szám (2020), 10. o.
[4] Katharina Klemm: Back in Königstein = https://www.saechsische.de/damals-in-koenigstein-3583876.html
[5] Wilhelm Baensch: Die Hof-Silberkammer und die Hof-Kellerei. Drezda. 1880, p.156ff
[6] Anne-Simone Rous: A borospince mint csatatér. A „Société des antisobres“. Reihe: Krieg in der Geschichte, Bd 80, Brill, 2016.
[7] Jutta Bäumel: Liselotte von der Pfalz Madame am Hofe des Sonnenkönigs, Heidelberg város, 226. o.
[8] Dresden, SächsHSta, Schatullenkasse, 13472, Nr.37, Bl.186
[9] Gerhard Zwoch: Das Zeithainer Lustlager 1730, 2005: zum Jubiläum des Campements, S.30, Aspekte Verlag, Großenhain, 2005.
[10] Marianne von Wolffersdorff: Schloss Promnitz. Donatus Verlag, Käbschütztal, 2017. 53. o.
[11] Karl Czok: August der Starke und seine Zeit. Piper Verlag, München, 2006. 134. o.
[12] Szász Állami Levéltár, Drezda (a továbbiakban: Sächsisches Staatsarchiv), 10006 Obermarschallamt, Nr. T 01, Nr. 005K, S.0001
[13] Uo. 0110. lap
[14] A különböző térfogatú űrmértékek ma már nincsenek használatban, méretük az idők során változott, olykor régiónként is eltérően határozták meg. A levéltári anyagok feldolgozásához, a gondos kutatás után – a hibakockázat ismeretében – a mértékegységekre nézve az alábbi feltételezéseket alkalmaztunk: 1 Eymer (vödör) = 68,5 liter, 1 Maaß = 1 liter, 1 Anthal = 75 liter, 1 Oxhoft = 288 liter, 1 Bouteille = 0,75 liter, 1 akó = 56 liter.
[15] Sächsisches Staatsarchiv, 10006 Obermarschallamt, Nr. T 01, Nr. 005K, 0112. lap
[16] Uo. 0047, 0050–0062. és 0065. lapok
[17] Uo. 0146–0181. lapok
[18] Uo. 0194. lap
[19] Uo. 0191–0193 lapok
[20] Uo. 0194, 0113, 0192. lapok
[21] Komoróczy György: Borkivitelünk észak felé. Kazinczy Társaság, Kassa, 1944.
[22] Várkonyi Gábor: Történelem – ökológia (előadás, 2017. december 11.) In: Memoria Rerum. Várkonyi Gábor történész blogja = https://gaborvarkonyi.blogspot.com/2017/12/blog-post_53.html
[23] Tardy Lajos: A tokaji Orosz Borvásárló Bizottság története (1733–1798). Rákóczi Múzeum Baráti Köre, Sárospatak, 1963. 152. o.
[24] Uo. 160. o.
[25] Sächsisches Staatsarchiv, 10006 Oberhofmarschallamt, Nr. T 01, Nr. 006E, Blatt 0002f lap
[26] Sächsisches Staatsarchiv, 10006 Oberhofmarschallamt, Nr. T 01, Nr. 006A
[27] Landesamt für Denkmaloflege Sachsen, 30. munkafüzet, Hubertusburg kastély, I. kötet, 2022. 19. o.
[28] Sächsisches Staatsarchiv, Oberhofmarschallamt TIII Nr. 86, 0174. lap
[29] Sächsisches Staatsarchiv, Oberhofmarschallamt TI6 Nr. j, 0004-1. lap
[30] Uo. 0210. lap
[31] Sächsisches Staatsarchiv, Oberhofmarschallamt T III, Nr.75, 202. lap
[32] Uo. 159. lap
[33] Wilhelm Baensch: Die Hof-Silberkammer und die Hof-Kellerei. Drezda, 1880. 190. o.
[34] Johannes Wolff, i. m. 8. o.
[35] Sächsisches Staatsarchiv, Oberhofmarschallamt T III, Nr.77, 111. lap
[36] Uo. 177. lap
[37] Wilhelm Baensch: Die Hof-Silberkammer und die Hof-Kellerei. Drezda, 1880. 189. o.
[38] Maureen Cassidy-Geiger (közzéteszi): Wackerbarth dispatch (Abschickung) dated Oct. 1, 1739 (for Sept. 24–30, 1739) Rome = https://comtedelusace.wordpress.com/1739/10/01/wackerbarth-dispatch-abschickung-dated-oct-1-1739-for-sept-24-30-1739-rome/
[39] SLUB Drezda, jelzet: Mscr.DresdApp.306: Chur-Fürstliches Sächsisches Hof-Kellerey-Buch, 43. o.
[40] Uo. 65. o.
(A tanulmányban hivatkozott internetes források utolsó megtekintése valamennyi végjegyzetben egységesen: 2024. április 30.)