Csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula 1823. március 3-án született Abaúj megyében, Kassán,[1] a család Fő utcai palotájában. Más források szerint a Zemplén vármegyei Tőketerebesen, de van, aki úgy tudja, hogy a Gömör megyei Oláhpatakon, az édesapja által építtetett földszintes, klasszicista stílusú kastélyban.[2]
Az Andrássy család Erdélyből, Csík-Szent-Királyból származott. Innen az első nemesi előnevük. Birtokaik jelentős részben a Felvidéken voltak, de emellett Zemplénben, Borsodban, sőt a Szabolcs megyei Tiszadobon is otthon voltak, és a 19. században közel százezer hold földterület volt a kezükön.
Andrássy Gyula bátyjával, Manóval együtt 1830–32 között a sátoraljaújhelyi piarista gimnázium tanulója volt, az intézmény diákotthonában laktak, vagyis a rendház konviktorai voltak.[3] Az ezt követő évben mindketten a tatai piarista gimnáziumban tanultak, Gyula az 1833/34-es tanévet is ott végezte el, azt azonban nem tudjuk, hogy a középiskolai tanulmányaikat hol fejezték be. Majd Andrássy Gyula a pesti egyetemen jogot tanult, de nem szerzett jogi diplomát. Később külföldi tanulmányútra ment és egyetemi kurzusokat hallgatott, diplomáciai, jogi és közgazdasági tanulmányokat folytatott. Nyelvi akadályok nem voltak, mert az arisztokrata családokban kicsi koruk óta külföldi nevelőnők voltak a gyerekek mellett, akiktől anyanyelvi szinten megtanultak németül és franciául. Volt olyan család, amelyik angol nevelőnőt is alkalmazott. Emellett sokat olvastak, a kastélyokban nagy könyvtárak voltak, sok idegennyelvű könyvvel, mindenekelőtt német és francia munkákkal. Goethe és Schiller köteteket például nagyon sok kastélyban tartottak, de volt, ahol Shakespeare-t is. A verseket is nagyra becsülték a reformkori emberek, Petőfit és Aranyt már egykorúan is olvastak a korábbi költők mellett. Állítólag az 1840-es években Andrássy Gyula is megpróbálkozott a versírással, ami egyáltalán nem volt egyedi, sokan tették, de nem ismerünk tőle fennmaradt verset.
Andrássy Gyula fiatal korától szívesen rajzolt és nagy műgyűjtő volt. Már az 1840-es évektől festményeket vásárolt, először a nyugat-európai útján. Gyűjteményében volt Tintoretto, Tiziano, Turner egy-egy képe, és egy különleges Rembrandt önarckép. Később vett Zichy Mihály, Mészöly Géza, Madarász Viktor, Greguss Imre és Székely Bertalan képeket.
Az első közéleti szereplésére Zemplén vármegye 1844. szeptember 25–27-i közgyűlésén került sor. „Ha a közjóról van szó – mondta –, akkor nem szabad provinciális szempontoknak hódolni, mert különben lehet ugyan az ember jó zempléni, de sohasem jó hazafi.”[4] 1845. szeptember 6-án Zemplén megye közgyűlésén megyéje szolgálatába állt és letette a táblabírói esküt.[5] Éppen abban az esztendőben, amikor a bécsi udvar az adminisztrátori rendszer bevezetésével a legveszélyesebb támadást intézte a megyék ellen[6]. A vármegyéket a kortársak „az alkotmány védbástyái”-nak tekintették. Magyarország az 1820-as évektől harcot vívott a konzervatív bürokratikus osztrák rendszerrel, amely az ország fejlődését politikai, kulturális és gazdasági téren egyaránt akadályozta. Ehhez a küzdelemhez csatlakozott Andrássy. 1846-ban több vezércikket írt a Csengery Antal által szerkesztett Pesti Hírlapba az adminisztrátori rendszer ellen.[7] Hamarosan a Kazinczy Gábor által alapított „Szegénylegények egyesületének” az egyik vezetője lett. Az egyesület célja az volt, hogy Zemplénben és a környező megyékben a Deák Ferenc nevével fémjelzett ellenzéki politizálást terjesszék.
A cikkei és az egyesületi tevékenysége miatt 1847. október 14-én Zemplén megye országgyűlési követévé választották. Andrássy ellenzéki, liberális politikus volt már pályája elejétől kezdve. Nézeteinek kialakulásában bizonnyal szerepe volt édesapja felfogásának, illetve annak a körnek, akikkel az apa kapcsolatot tartott. Elvitathatatlan szerepe volt a Széchenyi Istvánnal való korai találkozásnak, aki nagyon mély benyomást tett rá. A Tiszaszabályozási Társulat elnökének kérte föl Széchenyi a fiatal Andrássy Gyulát. Rövidesen azonban nőtt a távolság köztük, mert Andrássy a gyorsabb reformok és a radikálisabb ellenzékiség híve lett. Kossuthot is még fiatal korából ismerte, mert Kossuth Zemplén vármegye táblabírája, majd Sátoraljaújhely városi ügyésze és a Szapáry család ügyvédje volt.[8]
Első országgyűlési felszólalását Pozsonyban mondta el, 1847. november 11-én, a nádorválasztás ügyében. Sajátos, finom humora volt, amely a beszédeiben is megjelent. 1847. novemberében azt tanácsolta Csongrád megye egyik követének, hogy „óvatos legyen, mert sok ellenséget csinál pártjának, ha nem csak a dohányt, hanem a loyalitást is monopolizálni akarja”.[9] (A kormány ki akarta terjeszteni a dohánymonopóliumot Magyarországra is, ez a képviselő pedig társaival a kormány iránti lojalitásukat akarta kiterjeszteni az ellenzékre, amely csak az uralkodó iránt volt lojális.)
1848 február elején zajlott az utolsó rendi országgyűlés egyik legnagyobb vitája az adminisztrátori rendszerről. Minthogy az országgyűlés követei közül többen a legfontosabbnak azt látták, hogy biztosítani lehessen a közteherviselésre, az örökváltságra és a városok rendezésére vonatkozó törvényjavaslatok szentesítését, ezért titokban előre szavukat adták István nádornak, hogy elállnak az adminisztrátori rendszer, mint legfőbb sérelem vitatásától, ha a kormány ünnepélyes nyilatkozatban ad biztosítékot a megszüntetéséről. A szavazást megszervezték és ebben az ellenzék részéről is többen benne voltak. Az országgyűlés 24 szavazattal 23 ellenében leszavazta az ellenzéket.
Az elkeseredett vitában Andrássy is felszólalt: „Megvallja, hogy ingerülten szólal fel, de ő ezen ingerültségre büszke, s aki hideg tud maradni most, azt csodálni igen, de irigyelni nem tudja. Ha a csongrádi követ csak kedvencz eszmének nevezé azt, melynek bukása ez ingerültséget okozza, t.i. az alkotmányosságot, szóló a magyarok istenének tartja azt (és nekünk magunknak kell azt fenntartani).”[10]
Aztán az események felgyorsultak, elérkezett 1848. március közepe és más kérdések kerültek a politika előterébe. Amikor 1848. március 13-án Bécsben kitört a forradalom, Andrássy megyéje országgyűlési követeként Pozsonyban tartózkodott. Az országgyűlés március 14-én elfogadta Kossuth március 3-ai felirati javaslatát. Felszólalásában Andrássy is a javaslat elfogadása mellett szállt síkra és beválasztották a március 15-én Bécsbe utazó küldöttség tagjai közé.
1848 április 22-én István nádor kinevezte Zemplén megye főispánjává. Andrássy ekkor 25 éves volt. Nagy hatalom került a kezébe és óriási felelősség hárult rá, de ő nem ijedt meg a feladat nagyságától. Nagyon karakán fiatalember volt, éles elmével és rendkívüli képességekkel. 1848 július közepén beválasztották abba a küldöttségbe, amely a főrendiház válaszfeliratát vitte az uralkodónak, így augusztus 8-án jelen volt Innsbruckban az átadáskor. Két hónappal később a körülmények nagyon megváltoztak és már a harctéren találjuk. Először mint főispán, a Zemplén megyei őrsereg élére állt. Részt vett a pákozdi csatában 1848 szeptemberében. Majd 1849. április elején csatlakozott a főváros felé előnyomuló fősereghez. Április 6-án részt vett az isaszegi csatában, majd 19-én a nagysallói ütközetben. A fősereggel együtt vonult be Komáromba.[11] Nagyjából egy évig volt Zemplén megye főispánja. Nem sok ideje volt, amit a megyéjében tölthetett, mert a hadi és politikai események vitték magukkal.
Szemere Bertalan kormánya 1849 májusában a magyar kormány megbízottjaként Konstantinápolyba küldte. Az volt a feladata, hogy a török kormánynál tegyen lépéseket a Bánságból Havasalföldre menekült cs. kir. csapatok lefegyverzése ügyében. Útközben megállt Belgrádban és találkozott többek között Ilja Garasanyin szerb belügyminiszterrel, azzal a céllal, hogy rávegye, Garasanyin hívja vissza a Magyarországon harcoló szerb önkénteseket. 1849. június végén érkezett meg Konstantinápolyba. A török kormány nem ismerte el őt Magyarország diplomáciai képviselőjének, de nem is utasították ki, pedig Ausztria ezt többszörösen követelte. Andrássy a török fővárosban jó kapcsolatokat épített ki a török kormány egyes tagjaival csakúgy, mint az angol és francia követekkel. Arra a következtetésre jutott, hogy Anglia támogatása nélkül Törökország nem lép fel Ausztriával szemben. Pulszky Ferencet, a magyar kormány londoni megbízottját arra biztatta, hogy érje el az angol kormány osztrákbarát vagy semleges politikájának a megváltoztatását. Ő maga pedig azon dolgozott, hogy a törököket sikerüljön bevonni egy oroszellenes katonai akcióba, a Magyarország ellen a román fejedelemségekben – vagyis akkor török felségterületen, mert a román fejedelemségek csak 1859-ben függetlenedtek Törökországtól – átvonuló orosz csapatokkal szemben. Ez a törekvése azért nem sikerülhetett, mert Törökország tisztában volt saját katonai gyengeségével és nem akart ekkor háborúba keveredni Oroszországgal.
A világosi fegyverletétel után Ausztria és Oroszország jegyzékben követelték a Portától, hogy adja ki a magyar és a lengyel emigránsokat. Andrássy azon dolgozott, hogy erre ne kerüljön sor. Törökország nehéz helyzetbe került, ezért a török külügyminiszter Andrássyt is távozásra szólította föl, a szultáni tanács pedig szeptember 8-án az emigránsok kiadatása mellett döntött. A török kormányfő azt tanácsolta, hogy a menekültek térjenek át az iszlám hitre, mert akkor nem adják ki őket, ezt azonban csak kevesen voltak hajlandóak megtenni. De a Porta szeptember közepén megtagadta a kiadatásukat és ez a lépése a diplomáciai kapcsolatok megszakításához vezetett Ausztriával és Oroszországgal. Viszont közben Nagy-Britannia és Franciaország is Törökország mellé állt, így Ausztria és Oroszország meghátrált. A török kormány ígéretet tett, hogy a legfőbb emigránsokat Kis-Ázsiába internálja.
Andrássy nem várta meg, hogy internálják – török barátai bizalmasan figyelmeztették, hogy ő is az internálandók közé kerülhet –, november 25-én elhagyta Konstantinápolyt és 1849. december közepén megérkezett Párizsba. Magyarországon hadbírósági eljárás indult ellene a szabadságharcban és Konstantinápolyban játszott szerepe miatt. A hadbíróság halálra ítélte és 1851. szeptember végén in effigie felakasztották, ami azt jelentette, hogy több emigránsé mellett az ő nevét is bitófára szögezték Pesten, az Újépület mellett. Párizsban ez tovább növelte hírnevét, mert attól kezdve csak „le beu pendu”, vagyis „a szép akasztott” néven emlegették.
Andrássy Gyula a kor ízlése szerint szép férfi volt. Unokája, Andrássy Katinka azt írta róla, hogy „híres gavallér volt, hullámos fekete haja volt és megnyerő modora”.[12] Szabályos arcvonásai voltak, körszakállt és bajuszt viselt. Mary Elisabeth Stevens szerint, aki az 1860-as években Andrássy édesanyjának, Szapáry Etelkának volt a társalkodónője, Gyula gróf „úrias és disztingvált”, „magas, csinos férfi, úgy beszél angolul, mint egy igazi angol, és gyönyörűen tud franciául”.[13] Nem lehet csodálkozni azon, hogy a párizsi szalonokban kedvelték őt és későbbi élete folyamán is mindig körbevették a hölgyek. Párizsban kezdetben elég szűkös anyagi körülmények között élt, de édesanyja rövidesen saját birtokainak a jövedelméből biztosított apanázst fiának, akinek a vagyonát lefoglalták, amikor megindították ellene a hadbírósági eljárást, az ítélet után pedig elkobozták.
Andrássy realista volt, már az 1850-es évek elején úgy értékelte, hogy nincs esély újabb forradalomra és ki kell egyezni a Habsburg uralkodóval. Édesanyja és öccse közbenjárásával igen nehezen, 1857-ben, engedélyt kapott a visszatérésre. Természetesen neki is alá kellett írnia az uralkodónak tett hűségnyilatkozatot és azt, hogy távol tartja magát a politikától. 1857-ben már a családjával, hármasban tért haza, mert közben az előző évben Párizsban feleségül vette Kendeffy Katinka grófnőt és 1857 nyarán megszületett az első gyermekük, Tivadar.
1860 őszéig elvárás volt az uralkodó és az udvar részéről, hogy a magyar ellenzékiek tartsák magukat távol a politizálástól. Ekkor az októberi diploma megjelenésével egyidejűleg Ferenc József újra életbe léptette a megyei rendszert és október 30-án kinevezte a főispánokat. Viszont előzetesen nem kérdezte meg tőlük, hogy vállalják-e a megbízatást. Tisza Kálmán például, akit Bihar megye főispánjának neveztek ki, erélyesen, hírlapban tiltakozott a kinevezés ellen. Az ő lemondását egész sor másik követte. Andrássy Gyula, akit ekkor már másodszor neveztek ki Zemplén megye főispánjának, nem tiltakozott a sajtóban, de ezúttal nem vállalta a főispáni tisztet, mert az októberi diploma szellemében nem kívánt részt venni a politikai vezetésben.
1861 március 26-án a sátoraljaújhelyi kerületben közfelkiáltással országgyűlési képviselőjükké választották. Az 1861-es országgyűlésen a felirati párt vezetői között találjuk. Mentalitása hasonló volt Deákéhoz, számos kérdésben voltak egy nézeten. Amikor Ferenc József 1861. augusztus 21-én az országgyűlést feloszlatta, nem maradt tér, fórum, ahol politizálni lehetett volna. Andrássy Gyula elvállalta a Képzőművészeti Társulat elnökségét.[14] A társulat első kiállításán ő volt az első nagyobb képnek, Madarász „Báthori Erzsébet” című festményének a vevője. A társulat és a művészet nagy eseményeiben szívesen vett részt, ettől kezdve folyamatosan, még akkor is, amikor Bécsbe költözött.
1867 február 17-én Ferenc József Deák Ferenc javaslatára Andrássy Gyula grófot nevezte ki magyar miniszterelnökké. Ezzel alkotmányos korszak vette kezdetét Magyarország történelmében. Andrássy nagyon jó képességű ember volt, gyors észjárással megáldva. Auditív és nem vizuális, vagyis nem szeretett előterjesztéseket olvasgatni, azt igényelte, hogy az adott témában járatos szakértők készítsék fel a tárgyalásokra. Első hallásra nagyon sok mindent megjegyzett és kiváló tárgyaló volt. Emellett határozott és döntésképes, és nem szenvedett önbizalomhiányban sem. Mindezek a tulajdonságok fontosak voltak ahhoz, hogy eredményes lehessen, mert óriási feladatot vállalt magára a miniszterelnöki tisztség elfogadásával. A kiegyezéssel ugyanis rendszerváltást kellett kiteljesíteni: a korábbi rendi államot polgári állammá kellett formálni. Ez döntően az első kormány feladata volt, bár közel sem ért a végére.
1867-ben az uralkodó a kiegyezés részeként visszaállította az ország területi egységét (amit megtorlásként 1850-ben ő szüntetett meg). Visszacsatolták a szerb vajdaságnak és temesi bánságnak elnevezett délvidéki részeket, és keleten a Partiumot. Megszüntették az abszolutizmus által bevezetett öt katonai kerületet és helyreállították a hagyományos megyerendszert. A megyék újra nemcsak közigazgatási egységek voltak, hanem politikai jogok birtokosai is. Horvátország is ismét integráns részét alkotta a Szent István-i államtestnek. Erdély azonban még különálló volt, és Horvátországgal is ki kellett alakítani az együttélés kereteit. Erdély unióját két évtized alatt már másodszor valósították meg. Az 1868. évi XXX. törvénycikk-kel a magyar–horvát kiegyezés is megtörtént. Elismerték Horvátország belpolitikai önállóságát, és biztosították a horvát nyelv használatát. A horvát tartománygyűlés parlamentként működött.
1867-ben a kiegyezéssel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, amely nagyon sajátos államalakulat volt.[15] Kifelé egységes birodalom, egységes külpolitikával és külgazdasággal, osztrák-magyar követségekkel, konzulátusokkal. Belül azonban két állam élt egymás mellett, amelyek belpolitikájukban és belső gazdasági ügyeikben önállóak voltak. A birodalom élén közös uralkodó állt, aki osztrák császár volt és magyar király. I. Ferenc József csak a kiegyezési folyamat részeként vált törvényes magyar királlyá, mert – noha 1848 decembere óta ült a birodalom trónján – csak 1867. június 8-án koronázták magyar királlyá, az ország törvényei szerint, Budán, a Mátyás-templomban. A koronázáson Andrássy töltötte be a nádor helyettes szerepét és ő tette Ferenc József fejére a koronát. Annak az uralkodónak a fejére, aki őt 16 évvel korábban jelképesen felakasztatta.
A magyar országgyűlés sok fontos törvényt alkotott Andrássy miniszterelnöksége időszakában. A nemzetiségi törvényben biztosították a nemzetiségek anyanyelv használatának jogát a közigazgatás helyi szintjein, és a bíráskodásban, oktatásban, vallásgyakorlásban. A kiegyezéskor kimondták az állam valamennyi polgárának egyenjogúságát polgári és politikai tekintetben. Az egyházaknak teljesen szabad nyelvhasználatot biztosítottak. Nagyon fontos feladat volt az analfabetizmus felszámolása, a nép kulturális színvonalának emelése. A kiegyezés idején az ország hat éven felüli férfi lakosságának hozzávetőlegesen a 40%-a, a nőknek pedig csak a 25%-a tudott írni és olvasni. A tanköteles korúaknak a fele nem járt iskolába. A népiskolai törvényt Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter koncepciója alapján dolgozták ki. A törvény kimondta a tankötelezettséget 6-tól 12 éves korig. Állami felügyelet alá helyezte az iskolákat és létrehozta a tanfelügyelői szervezetet. A tanítói állás betöltését pedig képesítéshez kötötte.
A történelem megelőző évszázadaiban természetes volt, hogy az állam és az egyház összefonódott egymással. A liberális államfelfogás ezen változtatni akart, ezért napirendre került a katolikus egyház és az állam szétválasztásának a kérdése. Meg akarták teremteni a szabad vallásválasztást és áttérést, és az állam által elismert vallások egyenjogúságát. Az egyházak olyan tevékenységeket is végeztek, amelyeket az állam át akart venni a maga kezébe, mint az anyakönyvezés. A házassági anyakönyvezés is az egyházak kezében volt. Emiatt két különböző felekezethez tartozó személy házasságkötése sem volt egyszerű. Külön probléma volt egy esetleges keresztény–zsidó házasságkötés, ami csak úgy volt megvalósítható, ha a zsidó fél kikeresztelkedett. 1867-ben törvénybe iktatták a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát, de a vallásit nem. A szabad áttérést és összeházasodást csak az ún. bevett keresztény vallásfelekezetek között tették lehetővé 1868-ban. A házasságkötés és bontás változatlanul az egyházi hatóságok kezében maradt.
Feladat volt a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elválasztása, amelyre 1869-ben a bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvénnyel került sor. Kimondták a bírák függetlenségét és a bírói kinevezést jogi végzettséghez, bírósági gyakorlathoz és bírói vizsgához kötötték. A bírák függetlensége a modern törvénykezés egyik legfontosabb alapelve. 1871-ben létrehozták az ügyészi szervezetet, ami szintén teljesen független volt a közigazgatástól.
1870-ben került sor az Állami Számvevőszék felállítására, amely a kormánytól független szervezet, közvetlenül az országgyűléshez tartozott, és feladata a kormány költségvetési működésének ellenőrzése, illetve ellenőrizhetővé tétele volt.
Az egyik legfontosabb feladat a közigazgatás megszervezése volt. A vármegyék hatáskörét 1870-ben az ún. törvényhatósági törvényben szabályozták. Eszerint a vármegye saját belügyeiben önállóan intézkedett, közvetítette az állami közigazgatást, és politikai ügyekkel is foglalkozhatott. A törvény egyik legfontosabb rendelkezése az volt, hogy az országgyűlés által meg nem szavazott adó behajtását és újoncok kiállítását a törvényhatóság nem köteles végrehajtani. Még egy községi törvény is született az Andrássy korszakban, 1871-ben.
A kiegyezés után a gazdasági élet óriási fejlődésnek indult. Gyárak tucatjait alapították, a hitelélet fellendült, a bankrendszer épült. Ez volt az ún. „Gründerzeit”, az alapítások időszaka.
Andrássy már magyar miniszterelnökként sem csak belpolitikával foglalkozott, hanem birodalmi kérdésekkel, sőt időnként külpolitikával is. Magyar alapállásból nem helyeselte a poroszellenes külpolitikát. A porosz-francia háború idején a be nem avatkozás mellett állt ki és az 1870 júliusában az uralkodó elnökletével tartott közös minisztertanácson sikerült elfogadtatnia a semlegesség politikáját.[16] 1871-ben pedig, amikor a csehek a dualista rendszert trializmussá akarták formálni, Andrássy az osztrák-német liberálisokkal összefogva megbuktatta ezt a tervet.
1871 novemberében Ferenc József közös külügyminiszterré nevezte ki. Andrássy jó együttműködést alakított ki Bismarck német kancellárral, és alkalmazkodott az általa képviselt három császár szövetség (német–orosz–osztrák-magyar) politikához.[17] Az 1870-es évek közepétől mind nagyobb gondot okozott a három császárság együttműködésében az, hogy Törökország folyamatosan gyengült és európai területeit fokozatosan elveszítette. A Hercegovinában 1875-ben kitört felkelés továbbgyűrűzött és végül egy orosz–török háborúba torkollott, amely 1878. januárjában orosz győzelemmel ért véget.[18] A megkötött béke Oroszország számára nagy befolyást eredményezett a Balkánon, főként Szerbiában és Bulgáriában. Az utóbbiban a megálmodott nagy délszláv állam is létrejöhetett volna orosz fennhatóság alatt. Az Osztrák-Magyar Monarchiát ez nagyon kellemetlen helyzetbe hozta és Andrássynak csak hónapokig tartó diplomáciai tevékenységgel sikerült elérnie, hogy Németország és Anglia támogatásával egy európai nagyhatalmi értekezlet – a Berlini Kongresszus – elé vigyék a Balkán területi rendezésének ügyét.[19] A Berlini Kongresszuson elérte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felhatalmazást kapjon Bosznia és Hercegovina okkupációjára, amelyre 1878 nyarán nagy véráldozatok árán sor került. Az okkupáció, amelyhez Ferenc József ragaszkodott, az Osztrák-Magyar Monarchia nagyhatalmi állását, területszerző képességét demonstrálta. Az Oroszországgal való szövetségi kapcsolatot viszont aláásta és 1879. októberében végül egy német–osztrák-magyar kettős szövetség megkötésére került sor. A szövetséget még Bismarck és Andrássy írták alá.
Andrássy már korábban kérvényezte felmentését, mert meggyengült az egészsége. A szerződéskötés másnapján, 1879. október 8-án Ferenc József felmentette őt a közös külügyminiszteri tisztség alól. Ezt követően már alig vett részt a politikai életben.[20] 1890. február 18-án hunyt el Fiume mellett, Voloscában.[21]
Jegyzetek
[1] Wertheimer Ede, Andrássy monográfusa egyértelműen Kassa mellett tette le a voksát 1910-ben megjelent nagy munkája első kötetében. Monori Wertheimer Ede: Andrássy Gyula. Budapest, 1910. 2. o.
[2] Andrássy életútját lásd: Angyal Dávid: Gróf Andrássy Gyula (1823–1890). MTA, Budapest, 1941.; Kozári Monika: Andrássy Gyula. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.
[3] Ezeknek a tanéveknek az anyakönyve az utódintézmény, a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnázium könyvtárában található. Csiffáry Gabriella: Magyar politikusok az iskolapadban. Corvina Kiadó, Budapest, 2021. 120. o.
[4] Hermann Róbert: „A szép akasztott”. Andrássy Gyula 1848–1849-es szerepéről. = Hadtörténelmi Közlemények, 103. évf. 1990. 4. szám, 3–55. o.
[5] A sátoraljaújhelyi vármegyeháza (ma: városháza) épületén van elhelyezve Andrássy Gyula emléktáblája, amelyet ennek az eseménynek a megörökítése kapcsán állíttatott Sátoraljaújhely város önkormányzata, Andrássy miniszterelnöki kinevezésének 150. évfordulóján.
[6] Monori Wertheimer Ede, i. m. I. köt. 11. o.
[7] Kónyi Manó: Andrássy Gyula gr. politikai első föllépése. = Budapesti Hírlap, X. évf. 49. szám, 1890. február 19. 5–6. o.
[8] Hegedűs Loránt: Kossuth Lajos, legendák hőse. Athenaeum, Budapest, 1941. 16–23. o.; Monori Wertheimer Ede, i. m. I. köt. 7. o.
[9] Gróf Andrássy Gyula beszédei. Kiadta Lederer Béla. Első kötet: 1847–1868. Franklin Társulat, Budapest, 1891. 18–19. o.
[10] Uo. 58–59. o.
[11] Hermann Róbert: Andrássy Gyula 1848–49-es tevékenysége. In: Gróf Andrássy Gyula – a lángoló zseni. Időszaki kiállítás a Gödöllői Királyi Kastély Múzeumban. 2009. június 5. – szeptember 27. Gödöllő, 2009. 26–31. o.
[12] Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Negyedik kiadás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985. 29. o.
[13] Mary Elisabeth Stevens: Levelek az Andrássy házból. 1864–1869. General Press, Budapest, é. n. [2007]. 70. o.
[14] Károlyi Mihályné, i. m. 29. o.; Kaján Marianna: Gr. Andrássy Gyula a mecénás és műgyűjtő. (2023. március 17.) = https://kastelymorzsak.blog.hu/2023/03/17/gr_andrassy_gyula_a_mecenas_es_mugyujto [Letöltés: 2025. december 1.]
[15] Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1934.; Kozári Monika: A dualista rendszer. Pannonica Kiadó, Budapest, 2005.
[16] Diószegi István: Ausztria–Magyarország és a francia-porosz háború. 1870–1871. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.
[17] Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1998.
[18] Diószegi István: Andrássy és a „keleti kérdés” 1875-ben. = Valóság, 18. évf. 7. szám, 1975. július, 66–79. o.
[19] Kozári Monika: A keleti válság és a nagyhatalmak balkáni célkitűzései (1875–77). = Történelmi Szemle, XXX. évf. 1987–88. 3. szám, 318–329. o.
[20] Hegedűs Loránt: Két Andrássy, két Tisza. Második kiadás, Athenaeum, Budapest, 1941.; Kozári Monika: Andrássy Gyula, i. m. 212–216. o.
[21] Volosca falu akkor Abbáziához közel feküdt, ma Opatija városrésze.