Rózsai Tivadar (1914–1990) a 20. század utolsó harmadának legnagyobb hatású református vallástanára volt. Bár az esztergomi ferences rendi Szent Imre reálgimnáziumban érettségizett, a református lelkészi pályát választotta és a sárospataki teológián szerzett oklevelet; tanulmányait részben Halléban és Bázelben folytatta. 1944-ben a debreceni egyetemen teológiai doktorrá avatták. 1939-től segédlelkészként, 1949-től 1967-ig megválasztott lelkipásztorként szolgált Hegyalján, a Bodrogközben és a Hajdúságban, majd 1984-ig a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának vallástanára volt. Páratlanul eredményes nevelőmunkája nyomán 1967 és 1987 között a diákjai közül közel háromszázan iratkoztak be teológus hallgatónak Budapesten vagy Debrecenben. Rózsai Tivadar 1990-ben az újrainduló Sárospataki Református Kollégium Ideiglenes Igazgatótanácsának tagja és a pataki gimnázium felkért vallástanára lett. E körülmények inspirálták a pataki szellemről szóló cikkének megírására, amely a Reformátusok Lapja 1990. június 17-ei és július 1-jei számaiban jelent meg.[1] Az első tanév megnyitását azonban nem érhette meg, 1990 nyarán elhunyt. A cikk közlésével reá emlékezünk, egyúttal folytatjuk a „pataki szellem” mibenlétét tárgyaló sorozatunkat, amelyben eddig Barcza József, Bertha Zoltán, Deme László, Koncz Gábor, Ködöböcz József, Maller Sándor, Stumpf István és Szathmáry Béla írásait jelentettük meg.[2]
*
Úgy vélem, egyházunk valamennyi tagjának őszinte öröméül szolgál az egyre többször jelentkező híradás, hogy szeptemberben megindul a tanítás a Sárospataki Református Gimnáziumban. Vannak, akikben ez a hír osztatlan örömet kelt, de vannak méltán aggodalmaskodók is. Valaki úgy nyilatkozott a közelmúltban, hogy ha sikerül az ún. „pataki szellemet” újra feléleszteni, akkor az iskoláért való minden fáradozás, anyagi és szellemi erőfeszítés jó célt szolgál. Ha azonban ennyi idő után többé nem támasztható fel az, amit „pataki szellemnek” nevezett a volt pataki diák, akkor kár minden erőfeszítésért. Ha ez igaz, akkor felmerül a kérdés: mi is az, amit „pataki szellemnek” mondunk?
Amikor megpróbálom gondolataimat ebben az irányban rendezni, akkor a következőt kell előre bocsátanom: 1.) A legnagyobb témahűség esetén is szubjektív vagyok. Elfogultságomat nem tudom és nem is akarom leplezni. 2.) A ma emlékező pataki diák számára nem feltétlenül ugyanazt jelenti a „pataki szellem”, mint korábban. 3.) Más iskolákban is volt bizonyára olyan jelenség, amely hasonló vagy azonos a patakiéval.
Ennek feltétele mellett próbálom véleményemet megfogalmazni azzal a kifejezett kéréssel, hogy ezt az emlékező-értékelő munkát minden volt pataki diáktársam végezze el magában, mert napjainkban erre múlhatatlanul szükség van. Emlékezésem során a „pataki szellemet” négy jelenségben látom érvényesülni.
- A Sárospataki Kollégium hallatlan asszimiláló képessége. Aki hatása alá került, aki belekóstolt abba a szellemi légkörbe, amit Patak jelentett, az többé nem tudott hatása alól szabadulni. Készséggel elismerem, hogy vonzó-megtartó ereje más iskolának vagy szervezetnek is volt. De érzésem szerint nem olyan mindent meghatározó, lenyűgöző mértékben, mint Patakon. Azt szoktam mondani, hogy amint zágoni Mikes Kelemenből soha nem lehetett rodostói Mikes Kelemen, még a jelen lévő Nagyságos Fejedelem személyisége ellenére sem, úgy nem lesz, mert nem lehet a pataki diákból valami olyan személyiség, aki feladná pataki voltát vagy le tudna mondani róla.
És ez nem valami csoda, nincs benne semmi rendkívüli. Véleményem szerint sokkal inkább arról van szó, hogy földrajzi fekvése következtében, történelmi hagyományok hatása alatt és egy csodálatos pedagógiai szemlélet révén alakult az ki, amit „pataki szellemnek” értek. Ennek a hármas hatótényezőnek együttes megjelenésében fogalmazódott meg Patakon pl. a ma szabadidő-mozgalomnak mondott gyakorlat ama nagyszerű formája, amely már akkor meghatározó nevelési tényezője volt, amikor szabadidőről a hatnapi munka rendjében beszélni sem lehetett. Ez az „iskolán belüli”, de „iskolán kívüli” tevékenység-sorozat alapvetően meghatározta a diákok kapcsolatát az iskolával, az iskolát irányító tanári karral, foglalkozásuk témájával és nem utolsósorban egymással.
Nem tudom, hogy volt-e, és ha igen, tudatosan volt-e szándékosság abban a nagyszerű felépítményben, amely szerint ezek az „iskolán kívüli” hasznos és okos időfelhasználások önmagukat kiegészítve kínálták a nemes időtöltés sorozatát: énekkar és zenekar, téli sítábor és nyári evezős tábor, faluszeminárium és népfőiskola, cserkészet és regös munka, országos építőtábor és rendszeres gyűjtő kiszállások. Figyeljük meg az egymást kiegészítő rendszerességet, sokoldalúságot, a szerteágazó gyökérzetet. Művészi, szellemi, tudományos, szociológiai és sport elfoglaltságot talált a pataki diák rendszeres tanulmányi munkája mellett. És ez az egész együtt alakított belőle olyan sokoldalúan érdekelt személyiséget, aki kiválóan alkalmas volt feladata végzésére. Nem mondok rendkívülit, ha azt állítom – emlékeimből leszűrt tapasztalásként –, hogy volt olyan vakációba nyúló vállalkozása a Kollégiumnak, amelyen csoportonként vettek részt a diákok és nehezükre esett otthagyni Patakot és hazautazni. Kiszakadni abból az ideális légkörből, amit „pataki szellemként” éltünk át. Íme, a pataki Kollégium integráló, asszimiláló erejének a titka.
- A második tényezőt, ami meghatározó volt a pataki szellemiség kialakításában, a jövővel való lépéstartásnak mondanám. Patak közismerten mindig időszerű kívánt lenni és tudatosan építette bele pedagógiai, didaktikai és kifejezetten nevelői munkájába azt, ami mindig új volt, amit megvalósíthatónak vagy megvalósítandónak vélt. Gondolom, egy anekdota fogja alkalmasan megvilágítani az iskolának azt a szándékát, amire célzok. Egy németországi teológiai professzor látogatott Magyarországra a harmincas években. Pataki városnézése során feltűnt neki egy fiatalember, aki egy fa árnyékában elmerülten tanulmányozott egy – a professzor számára – ismerős külsejű könyvet. Közelebb lépve kiderült, hogy a fiatalember pataki teológus, aki a következő évben ösztöndíjjal készül Németországba és már most igyekszik előzetesen ismereteket szerezni eljövendő tanulmányaihoz. Ezért foglalkozik K. Heussi Kompendium der Kirchengeschichte c. könyvével.[3] A következő szemeszter elején az illető német professzor elmesélte tanítványainak magyarországi élményét. Mire a diák felállt, mondván, hogy ő az az illető teológus, aki előre készült tanulmányaira.
A példa nem egyedülálló. Egy olyasféle mentalitást tartalmaz, amely mindig előre igyekezett felkészülni a későbbi feladatokra. Az elv ez volt: lépést tartani, jelen lenni, egyidejűségben élni a nyugati teológia világával. Nem a kizárólagosság hangsúlyozásával, de a tények meggyőző erejével mondhatom, hogy egy valamire való teológus külföldi tanulmányútja során nem annyira felnézett az ott honos tudományok területére, hanem inkább körülnézett ezek között. Többet keresett annál, ha nem is mást, mint amire idehaza lehetősége volt. Szaktanulmányait nem elkezdenie kellett, hanem folytatnia. Erre a jelenségre mondta egy alkalommal a nagynevű debreceni egyháztörténész professzor egy Patakon tartott előadásában: Van iskola, amely bevárja a tavaszt, Patak pedig elébe megy a tavasznak.[4] Véleményem szerint ez a lépéstartás, egyidejűség újra az, ami Patak szellemiségét meghatározta. Egy, a tanár és diák közötti közös munkát meghatározó tényezőre lehet gondolni. Arra, hogy Patakon nem voltak méltóságos, főtiszteletű professzor urak. Tekintélye nem a címnek és a ragnak, hanem a tudásnak és a diák-közeli baráti közvetlenségnek volt.
Emlékszem arra az időre, amikor a teológusok túljelentkezése fékezésére olyan gondolattal foglalkoztak felső egyházi körökben, hogy Debrecen maradjon a magas fokú teológiai képzés iskolája, míg Patakon a gyülekezeti szolgálatra felkészítő, gyakorló tanfolyamot kellene berendezni. Diákoktól indult el az a beszélgetéssorozat, hogy miként lehetne ezt az eleve téves tervet megakadályozni. A diák-tanár döntés úgy látta, hogy Patakon a tanulmányi munkát mind a tanárok, mind a diákok részéről olyan magasra kell emelni, ami egyszerűen lehetetlenné teszi a Kollégium bármiféle leminősítését. A következtetés az, hogy a tanulmányi munka kérdésében diák és tanár együtt, egyszerre határozott. Együtt és egyszerre vállalt felelősséget a Kollégiumban történő szolgálatért. Ezt jelentette az, hogy Patak elébe ment a tavasznak. És ez a fajta magatartás is része volt a „pataki szellemnek”.
III. Mindent a gyülekezetért. Ez a harmadik sajátossága az ún. „pataki szellemnek”. Érdekes eredményre vezetne egy olyan történeti vizsgálódás, hogy vajon egy határozott, céltudatos, valóban új megoldást hozó szellemi áramlat és gondolkozási mód át tudja-e vészelni az utána következő, esetleg lényegében más, vagy éppen ellentétes gondolatrendszereket? Esetünkben arról van szó, hogy milyen hatása volt a „pataki szellemre” a pataki nevelésre a puritanizmusnak. Érezhető-e a későbbiek során a puritanizmus hatása az iskolai magatartásban és a gyülekezetek sajátos életében? Egyházunknak egy közelmúltban elhunyt, kiváló egyháztörténésze erre a kérdéssel igennel felelt.[5] Ha pedig ez így van, akkor a mai Patak ösztönző példát kap a puritanizmustól, mindannak megőrzésére, ami abban a gondolatrendszerben előre vivő volt. Konkrétan a „pataki szellemet” meghatározó társadalmi tényezőkre gondolok. Az iskola diákjai között voltak ún. úrfiak, a gazdag birtokosok gyermekei, voltak ún. közemberek, akik amazoknál szerényebb körülmények között, de saját vagyoni helyzetükből tudták biztosítani fenntartásukat, és végül voltak ún. inasok, vagy szolgadiákok, akik gazdagabb társaik körül végzett szolgálataikért kaptak szerény szállást és ellátást. Nem arról van szó, hogy ezzel a helyzettel Patakon minden ideális körülmények között elintézettnek volt tekinthető, hanem arról, hogy viszont a tanulócsoportokban, mondjuk osztályokban, mint tanulótársak teljesen egyenlők voltak. Csak az életkor és a tudás számított tekintélyformáló erőnek. És ezt az értékítéletet a tanárok is pontosan és következetesen megtartották. Ez azt jelenti, hogy a feudalizmus idején ez a fajta humanista szemlélet a későbbi demokrácia bölcsője lehetett.
A második jelenség, ami a puritanizmusra jellemző: az egyházi szolgálat értékelése. A puritanizmus állami és egyházi vezetésben a népakarat kifejezésre jutását szorgalmazta. Például a presbiteri rendszerhez ragaszkodásban. De ha a nép az, vagyis a gyülekezet az, amely egyházfenntartó és egyházkormányzó közösség, akkor a népnek meg is kell kapnia az egyházi szolgálatot. A bibliai missziótudathoz való ragaszkodás és a gondozandó gyülekezet értékelése a magyarázata annak, hogy a gyülekezetben és ezen belül a Kollégium ifjúsági gyülekezetében az elméleti, formális vallásosságot ápoló ortodoxia helyét a személyes vallásos kegyesség váltotta fel. Fennhangon történő imádkozással, bibliaolvasással, személyes bizonyságtétellel, gyülekezetlátogatással, beteglátogatással, pásztori lelkigondozással és az élő, evangéliumi szolgálat sokféle egyéb megnyilvánulásával. Ez a tradíció éljen tovább, illetőleg vár újjáélesztésre, a mai „pataki szellem” által.
A harmadik tényező, ami a puritanizmus gyümölcse, a munka istentiszteleti komolyságának megbecsülése. Az a komplementer szemlélet, amely az egyházi életet a maga kegyességi megnyilvánulásaival (istentisztelet, bibliaórák stb.) megkülönböztette, de el nem választotta a keresztyén ember világ szerint való, szekuláris tevékenységétől. Erre is a Biblia ad utasítást. Isten hat napon át munkálkodott és a hetediken megnyugodott. Ennek megfelelően adja az utasítást, hogy hat napon át munkálkodjál, s végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úr napja, semmi munkát ne tégy azon. Mind az istentisztelet nyugalmának és a szív szerint való békességnek, mind a hat napig tartó testi fáradozásának Ura és rendelője egyként maga Isten. Isten utasításában pedig nem tehetünk értékbeli különbséget. A munka is Isten kegyelmes ajándéka. Ez a szemlélet az oka annak, hogy például a puritán ember kereskedelmében az abszolút megbízhatóság, ipari tevékenységében az abszolút becsületesség uralkodott. hiszen kicsinytől nagyig el, egészen az országvezetés szolgálatáig minden az Úr dicsőségére történik. A puritanizmusban a „soli Deo gloria”: életelv. Ez a harmadik olyan szemlélet, ami évszázadokon át vezérelte és alakította a „pataki szellemet”. És ennek a szellemnek a feltámasztása létfontosságú feladat a mai magyar társadalomban. Erre a szemléletre kell, hogy a mai Sárospataki Kollégium a rábízott ifjúságot formálja. A munkálkodásnak kétségtelenül van közvetett ihletője: hajlamok megélése, a mindennapi kenyér megszerzése, jótétemény cselekvése. Meggyőződésem azonban az, hogy a munkálkodásnak mindent megelőzően van egy közvetlen értéke, és ez az Isten akaratának való engedelmesség öröme. Ez is egy része a „pataki szellemnek”.
- Negyedik pataki jegyként említeném az első pont alatt megállapítottak kiegészítését. Ha Patak alkalmas volt az összegyűjtésre, akkor alkalmas volt az együtt-tartásra is. Együtt-tartáson pedig a közösségi fegyelem gyakorlását értem. Fegyelemre a közösség együtt-tartása érdekében van szükség. Külső indítású és eredetű közösség számára külső fegyelmezés lehet hathatós, de belső származású közösséget a belső fegyelmezés tart össze. Belső fegyelmezésen azonban nem az ún. önfegyelmet értem, hanem a közösséghez alkalmazkodás meggyőződésből eredő készségét. Nem véletlen, hogy a gyülekezeti fegyelemre való tanítást megelőzően (Mt 18, 15–17) Jézus a nyájból elvesztett, de a nyájba újra visszahozott bárányról beszél (Mt 18, 12–14). A fegyelmezés célja tehát: visszaszerkeszteni, illetőleg beleszerkeszteni a nyájba, ami odatartozik. Hogy ez miként történhet, azt tanultam meg elsőéves teológus időmben Patakon. És ennél jobb módszert a fegyelmezésre azóta sem találtam.
A Teológiára való jelentkezésem idején az egyes akadémiák szigorúan zárt felvételi számmal dolgoztak, mert akkor nehéz volt a segédlelkészek elhelyezése. A felvehetők száma Patakon 30 fő volt, egyetlen emberrel sem több. Ezt a számot az egyházkerület iskolái bőven biztosították. És akkor jöttem én Dunántúlról, más felekezetű iskolából, ismeretség, kapcsolat nélkül. Ma sem tudom a titkát, de beteljesedett a reménytelen és váratlan esemény: felvettek Patakra, minden magyarázat, indoklás nélkül. Csupán figyelmeztettek, hogy cserébe milyen magatartást vár tőlem a Kollégium. De ez a figyelmeztetés felesleges volt, mert rögtön életbe lépett az, amit fegyelmezésmechanizmusnak mondanék. Ami azt jelentette, hogy mindent el kell követnem annak érdekében, hogy maradhassak és semmit sem szabad tennem, aminek következtében el kellene hagynom Patakot. Könnyű volt, mert Patak olyan miliőt jelentett számomra, amelyben jövőmet láttam meg. Ezt a lehetőséget pedig csak megbecsülni és értékelni lehet. A fegyelmezés lényegében tehát nem fenyegetést, büntetést, retorzióalkalmazást jelent, bár időnként erre is sor kerülhet. A fegyelmezés azt jelenti, hogy eltéphetetlen szálakkal összetartozni és az odatartozás, az egybetartozás örömét megélni.
Az igazi fegyelmezés körülményeket teremtő erő és ezért elsősorban attól függ, aki a közösséget formálja, az összetartozást teremti. Anániás és Szafira,[6] Hofni és Fineás[7] vagy Júdás számára a közösség nem azt jelentette, amiért érdemes mindent odaáldozni a résztvevésért, a részvétel boldogságáért. A fegyelmezés azt a meggyőződést jelenti, hogy szinte csak ezen a helyen kapok levegőt, csak ott bontakozhatok ki, csak ott élhetem meg személyiségem lehetőségeit. A fegyelmezés egyfajta életfolytatás, amely mellett másféle életfolytatás szinte elképzelhetetlen. Ez a fajta fegyelmezés nem teremt Nyilas Misiket, viszont megteremti azt a Pétert és azt a Tamást, akik bár elmentek, de vissza kellett jönniük. Eltávozásuk csak arra volt jó, hogy a Jézussal való együttlét kizárólagos áldásáról meggyőződhessenek.
Tudjuk, hogy Isten segítségével a Sárospataki Kollégium Gimnáziuma szeptemberben megnyílik. Az eddigi tanári karral és az eddigi diáksággal fog működni. Számukra kell olyan környezetet teremteni, amely ezzel a belső fegyelemmel fogja őket összetartani. Akinek Patak bármit is jelentett a múltban, vagy a jelenben, kérjük, hogy segítsen ebben.
Jegyzetek
[1] Rózsai Tivadar: A „pataki szellem”. 1. rész = Reformátusok Lapja, XXXIV. évf. 24. szám, 1990. jún. 17., 7. o.; 2. rész = Reformátusok Lapja, XXXIV. évf. 25. szám, július 1., 7. o. Az újraközlés során a szöveghez néhány magyarázó lábjegyzetet illesztettünk. A szöveget bevezette és közzéteszi: Bolvári-Takács Gábor.
[2] A szóban forgó közlemények a Zempléni Múzsában való megjelenés sorrendjében: Bertha Zoltán: Magyarság, irodalom, patakiság (I. évf. 2001. 1. szám, 32–37. o.), Koncz Gábor: Sárospataki eu-tópiák (I. évf. 2001. 1. szám, 38–45. o.), Maller Sándor: Patak lelke (II. évf. 2003. 3. szám, 56. o.), Szathmáry Béla: Mi van a pataki tarisznyában? (IV. évf. 2004. 1. szám, 98–101. o.), Deme László: Az emberség szolgálata és a szolgálat embersége. Gondolatok a patakiságról (IV. évf. 2004. 3. szám, 91–92. o.), Barcza József: A pataki szellem (VI. évf. 2006. 4. szám, 31–37. o.), Stumpf István: Ötven éve újra város Patak (XVIII. évf. 2018. 4. szám, 39–42. o.), Ködöböcz József: A „pataki szellem” (XXIV. évf. 2024. 4. szám, 23–30. o.).
[3] Karl Heussi (1877–1961) német teológus Kompendium der Kirchengeschichte című könyve 1907-ben jelent meg Tübingenben. Magyarul: Az egyháztörténet kézikönyve. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
[4] Révész Imre (1889–1967) egyháztörténészről, tiszántúli református püspökről van szó. Az anekdotát leírja: Harsányi István: Sárospatak a magyar nevelésügy szolgálatában. Sárospataki füzetek – Kis füzetek, 16. szám. Kiadja a Sárospataki Református Lapok szerkesztősége, Sárospatak. 1943. 6–7. o.
[5] Makkai László (1914–1989) egyháztörténészről van szó. Vö.: Makkai László: A Kollégium története alapításától 1650-ig. In: A Sárospataki Református Kollégium története. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 17–58. o.
[6] ApCsel 5, 1–11
[7] 1Sám 2, 1–21