Az alábbiakban személyes emlékeimet osztom meg az olvasóval. A véletlen hozta-e? Mindenesetre három különböző periódusban, különböző műhelyek, közösségek, mondhatni: nemzedékek nevében, társaságában végezhettem falukutatói munkát a zempléni Hegyközben. Ami a kutatási eredményeket illeti, azok a maguk idejében a maguk nyilvánosságában hozzáférhetőek lettek. Ebben az emlékező írásban inkább az élmények, belső történetek ízét idézném meg.
Első látogatás
1965 nyara. A budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban már voltak előzményei a falukutatásnak. Érdekes dolog ez, a klasszikusan urbánus összetételű fővárosi középiskola diákjainak és tanárainak érdeklődése a magyar falu sorsa iránt. Persze ott a hagyományba épülő előzmény: az iskola névadója a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának is tagja volt egykoron, s e közösség tevékenységében mindez megjelent. Közelebbi konkrétságában: az az osztály, amelybe magam is jártam, KISZ-szervezete névadójául Dési Huber Istvánt választotta – kifejezendő a „népi” elkötelezettséget. Szerveztünk is Csoóri Sándor kitüntető részvételével felolvasó ülést még 1963-ban azokból a szociográfiákból, melyeket az osztálytársak nyári vakációjuk helyszínén készítettek Felsőcsatártól Szigligetig, Dunaremetétől a Kőbányai Gyógyszergyárig. Más osztályok – így például az, amelyiknek a palócföldi származású költő, Jobbágy Károly felesége volt a főnöke – szintén teljesítettek hasonló programokat.
De ez a mozgalom – persze a „Radnóti” más akciói, eseményei mellett – már egy új generációval bontakozott ki igazán. Márkus Istvánnak, a falukutatók „igazi” nemzedéke hányatott sorsú tagjának lánya lett iskolatársunk. S a szociológus kezdeményezett egy nagyszabású falukutató táborozást a Hegyközben. Gondos felkészülés után útra keltek a csapatok. Különböző környékbeli falvak iskoláiban jutott szállás, s ki-ki megkapta a feladatát, „felgyűjteni” a szálláshely társadalmának érzékeny valóságát. Egyetemista voltam már ekkor, s párommal, Makai Évával – mintegy ifivezetőként – kaptuk azt a csoportot, mely Vágáshutát nyerte feladatul. A hegyek közé búvó, sajátosan a völgyekben szétszórtan települt aprófalu centrumában volt az iskola. Vendéglátónk Suba László tanító úr volt, s felesége, a Pozsonyból származott szép énekű Éva asszony (lányuk, Évike is ott sertepertélt a diákok között – ma a budapesti Szlovák Iskola néptánctanára).
Jártuk a falut ünnep- és hétköznap. Próbáltuk szóra bírni a kevés szavú szlovák (vagy tán rutén) asszonyokat, jártuk a temetőt, olvastuk a bedőlt sírkövek feliratait, vasárnap a tanteremben tartott mise hallgatói voltunk. Nehezen nyíltak a szegénységbe, az erdei élet megannyi nehézségébe belefáradt asszonyok. Csak egy adalék: a meredek s amúgy is sovány szántóföldekre fogat nem tudott feljutni, „hátiban” vitték a trágyát talajelőkészítéskor. A huta (az égetőkemence) ekkor már nem működött – nem segítette jövedelemhez az itt lakókat.
A városi diákoknak ez a nyomasztó szegénység, elzártság tűnt fel – erről írták feljegyzéseiket. A fogadók bizalmatlanságát kifejező mondatra máig emlékszem:
– Ezek nappal tanulnak, éjjel rabolnak.
Aztán elbúcsúztunk Vágáshutától, a diákok megírták beszámolóikat. Ki-ki őrizte emlékeit.
Második látogatás
- Fiatal kutató voltam az akkori Országos Pedagógiai Intézetben. Jelentős kutatói pályázatot nyertünk el az „integrált közoktatási-közművelődési intézmények”, az általános művelődési központok, ÁMK-k kutatására. A művelődés, a helyi kultúra egységes intézményes támogatása a lehetséges reformok egyike volt annak idején (Vészi János utópiájában egyenesen a jövő intézményének tekintette, kedvesen „alfának” becézte a hol organikus, hol bürokratikus innováció útján létrejött intézményeket, melyek fénykorukban elérték a 200-as nagyságrendet, s szakmai hálózatosodásuk is – jóformán „alulról” építkezve megindult.) A minden elérhető intézményre kiterjedő adatfelvétel után 15 különböző ÁMK-t választott ki a kutatócsoport (benne Pőcze Gábor, Fóti Péter, Eszik Zoltán, Somorjai Ildikó, Péteri Gábor, Kiss Erzsébet s jómagam). Volt jóhírű, volt kevésbé ismert, volt kistelepülési, volt nagyvárosi intézmény is a mintában. A „falubokros” ÁMK-k közül Pálházára esett a választás.
Az együtt kidolgozott vizsgálati battériával érkezett meg csapatunk a kistérség székhelyére, Pálházára. Szalontai Miklós igazgató készséggel vezetett körbe bennünket, engedett bepillantást a dokumentációba is. Az elcsendesedő térségi aprófalvak (Vágáshuta, Kovácsvágás, Füzérkomlós, Füzérkajata, Füzérradvány, Kishuta, Nagyhuta) munkaképes felnőttjei rendre behúzódtak a városiasodó centrumba. A korábbi látogatásomkor nagy reményekkel emlegetett perlitbánya, s a helyi közszolgálatok biztosították a kellő munkahelyeket. A körzetközpont iskolájába busz hozta a gyerekeket a környékről. Kovácsvágáson és Kishután maradtak oktatási intézmények – az új centrum nem szívesen fogadta volna a cigány gyerekeket az egykoron kisnemesi lakosú, akkorra alapvetően kicserélődött lakosságú Kovácsvágásról, míg Kishután a szlovák tanítási nyelv miatt maradhatott meg az iskola. Az iskolabusz viszontagságairól história is szólt. Amikor a buszvezető a rossz időben, télvíz idején nem akart bekanyarodni járművével az új iskolaépület elé, a lakosok élő sorfallal kényszerítették rá.
Az ÁMK? A nyolcvanas évek legelejéről származó, községi pártszervezet irattárában lelt feljegyzés árulkodott a keletkezéstörténetről: „összváltozás céljából kiéleztük a problémát…” A mozgalmi-bürokratikus zsargon a „szervezetfejlesztés” kényszeréről tanúskodik. Mindenesetre az első igazgató, Igó Béla, egykori népi kollégista igyekezett megfelelni a kihívásnak, megszervezte intézményét. Felkarolta a kezdeményezéseket, még fesztiváljáró gyerek-bábcsoportra is futotta a lelkesedésből. Ugyan az ÁMK praxisában a „körzetközponti iskola” ethosza kerekedett felül, a közművelődés friss szele nehezen jutott át a zempléni hegyeken.
Még egy emlék: a hazatérő napközisek számára délutánonként egy nagy vájdlingban a maradék kenyér volt kikészítve: vitték haza tarisznyáikba gyűrve a nem különösen jóltáplált gyerekek.
S még egy emlék: a kovácsvágási tanítónő, Klárika néni – aki évekkel később több évtizedes, áldozatos munkájáért Karácsony Sándor-díjat kapott – osztálya, ahová megannyi cigánygyerek járt. Büszkén feleltette őket a tanítónő. A magyarok bejövetele volt a téma olvasásórán. S büszkén, szépen feleltek a tisztán öltözött, tisztára mosdott gyerekek:
– A mi őseink Árpád apánkkal foglalták el a hont.
S amikor rákérdeztünk, vajon e gyerekeknek nem a cigányság eredetmondáját (vagy ezt is) kéne tanítani, akkor az életét e gyerekek szocializációjára áldozó tanítónő dacosan válaszolta:
– De hát ezek már nem cigányok! Tessék csak őket megnézni!
A felzárkóztató asszimiláció stratégiája borult virágjába ebben a faluban.
Harmadik látogatás
Az ezredforduló évei. Ebben az időben Miskolcon tanítottam az Egyetemen. Mihály Ottóval, Loránd Ferenccel és másokkal a tanárképzés reformálásába vágtuk fejszénket e „zöldmezős beruházáson”. Hiszen az egykori nehézipari fellegvár vezetői „előre menekültek”, s gyorsan többkarú egyetemmé fejlesztették az intézményt. A Jogi Kar, a Gazdasági Kar után a minap elhunyt Kabdebó Lóránt bölcsészkart szervezett, s hamar megértette: tanárképzés nélkül nem fog elegendő hallgatót vonzani az új szervezet. Így kerültünk – „IC-tanárokként” – Miskolcra, az egykori OPI innovációs központjának szinte teljes kutatói társulata. Új tantervek, új programok – ahogy erről annak idején hírt is adtunk a szaksajtóban.
Az én gondolatom volt, hogy legyen „Kisebbségek pedagógiája” kurzus is. S módszertani innovációnak a projekt és az erdei iskola ötvözete kínálkozott. Legyen – mint a mesében – három nap egy esztendő. Háromnapos falukutató „táborban” térképezzük fel a témát a maga valóságában. A Hegyköz kínálta magát. Szlovákok, rutének, beköltözött cigányok, telepi cigányság, a sátoraljaújhelyi országút mellett a zsidó temető…
S szálláshelynek ott a füzérradványi ifjúsági tábor. Mire az egyetemi különbusz a szálláshelyre ért, addig a buszon én mikrofonba mondhattam az „elméleti” tudnivalót, Pálházán az igazgató bemutatta körzetét, s estére megalakultak a kiscsoportok. Ki melyik településre megy másnap? Felkészültek, átnézték az interjúvázlatok kérdéseit, megkezdték „első kutatóútjukat” – a helyi italboltban. (Nem irónia ez: itt ismerkedhettek meg – több évjárat élményeit összegzem ebben az emlékezésben – a világlátott, bőbeszédű adatközlővel, a „Mélytengerésszel” is.)
Másnap a busz elosztotta a kutatócsoportokat. Délután összegyűjtötte őket, s vacsora után – mikor a tábori foglalkoztatóban, mikor a kocsmában – minden csoport beszámolt. Izgatottan adtak számot a hallgatók élményeikről, fontos szópárbajok zajlottak. A jól tájékozott kulturális antropológusok „helyretették” a nyelvtanár-hallgatót, aki azon csodálkozott, hogy a felkeresett cigány családnak „nem is volt szaga”. (Volt hallgató, aki a kutatói élményeket később publikációvá érlelte – a Tani-tani folyóirat közölte.)
Néhány emlék ebből a korszakból.
Füzérradvány külterületén leltünk arra a telepre, ahol az egykori major düledező épületeiben családok éltek – nehezen kibogozható családi hálóban, a gyerekek nem is tudták pontosan, hogy az édesanyjuk mostani lakásán élő férfi az apjuk-e. De ez az ősközösségi melegség nem zavarta őket. A kollektíva tagjai támogatták egymást, nevelték egymás gyerekeit. A legfelvilágosultabb az a fiatalember volt, aki gyermekvárosi múlt (ez volt Tanszékünk otthona is) után a börtönt is megjárta, de kitűnt: itt tapasztalatokat, jogi tudatosságot, közéleti jártasságot is szerzett. De az én történetem inkább arról szól, hogy erre az időre lezajlott a felsőoktatás „középosztályosodása” – már nem/alig volt olyan diák, akinek a szegénysor saját életélménye lett volna, aki hangot talált volna a helybéliekkel. A történet: jönnek a gyerekek a pálházi óvodából a nyirkos délutánban, csizmácskáikon lucsok, sár. De vidámak, hazatérnek. Kornél nevű hallgatóm lehajol a leghelyesebb kislánykához, s akkurátusan megkérdi tőle (ha már ez a „lecke”):
– Mondd, éreztél-e etnikai diszkriminációt?
De a tanult falukutatónak is megvolt a maga próbatétele. A drótostótokról nevezetes Nagyhután nehezen indult be a csoport kérdező kedve. No majd megmutatom! S fordultam a kertjében kapirgáló nénihez:
– A miskolci egyetemisták arra kíváncsiak, mit dalolnak a hutai asszonyok – Azt még sem mondhattam, hogy a „kisebbségek pedagógiáját” kutatják.
– Jaj kedvesem, nem énekelhetek, egy hete halt meg a férjem. – Elröstelltem magam: – Hát ne haragudjék, biztosan most nagyon szomorú a veszteség miatt – fejeztem ki részvétem.
– Ugyan már! Csakhogy végre megszabadultam ettől a vén iszákostól….
No, majd a következő adatközlő esetében (miután már megtudtuk – a röstellni való szomszéd, Meciar szlovák elnök idején vagyunk –, hogy „mink nem vagyunk szlovákok, mi tótok vagyunk”) sikeresebb leszek, gondoltam.
– Jó napot, azért jöttek a diákok, mert szeretnék megtudni, milyen híres szlovák ételeket főznek még.
– Nincs itt olyan…
– De mégis, ma mi lesz az ebéd?
– Mi lenne? Hát „csirizbab”!
– Most figyeljenek, hallgatók, rábukkanunk egy eredeti, ismeretlen szlovák népi ételre. Hogy készül az?
– Hát, lemegyek a boltba, s veszek egy dobozzal, s megmelegítem. – Ki gondolta volna, hogy a népetimológia a kimondhatatlan chilis babot keresztelte át…
Azért voltak sikerek is. Kovácsvágáson Klárika néni egy családhoz kísért el. Bizonyítandó az asszimiláció eredményeit. Szembeszökőn tiszta porta, polgárian berendezett nagyszoba, könyvek, tévé. Okostekintetű fiatalasszony. A gyerekek valahol.
– Nyugodtan elengedem őket. Nálunk szabadság /!/ van, hiszen erről van törvény is: nekik jogaik vannak, vagy nem?
A meglepően felvilágosult válasz után a családfő vizsgáztatni kezdte a történészhallgatókat. Az első század római történelméből tesz fel „buktató” kérdéseket. Jóformán csak ő tudja a választ. Aztán fény derül a műveltség forrására. Egy jehovista család otthonába tértünk, s az újszövetséget töviről-hegyire jól ismerik.
A kovácsvágási sikertörténet másik eleme Fényes Lajos bácsi feltalálása. Kalauzunk csak annyit mond, hogy a faluban már csak ő tud hegedülni. A dombtetőn vár minket a vastagszemüveges sovány férfi. Büszkén mutatja készülő hangszerét. S hogy látja: érdeklődéssel fogadja a csoport, térül-fordul, s egy teleírt füzetet mutat. Mindjárt fel is olvas a beírt mesékből. Ezek saját meséim – mondja. S valóban népmesei s más motívumokból eredeti irodalmi szövegek keletkeztek – szinte helyesírási hiba nélkül. Lajos bácsi sok helyen dolgozott hosszú életében – főként az iparban. Bizalommal adja át több mesefüzetét. Hallgatói projektfeladat lett a kézirat előkészítése, s a miskolci művészeti szakközépiskola segítségével igazi könyvként meg is jelenhetett Kovácsvágási cigány mesék címmel, Fényes Lajos szerzősége mellett. Évekig kiegészítő tananyag volt a helyi általános iskolában.
*
Vajon mi lett azóta adatközlőinkkel, boldogulnak-e a többszörösen nehéz körülmények közt a Hegyköz lakói? Mit őriz emlékeiben a három falukutató nemzedék? Épült-e valami elkötelezettségükbe?
Az enyémbe – tán ez a kis írás ezt igazolja – igen.