A 17–18. században az Oroszországot bejáró külföldi útleírók feljegyzései arról szólnak, hogy a kiváló minőségű tokaji borok egyre jobban elterjedtek az orosz nemesek ünnepi asztalánál. I. Péter, a nagy reformer és sokoldalú államférfi kizárólag a tokaji aszút kedvelte, miután II. Rákóczi Ferenccel kötött szövetsége révén megismerkedett a „vinum regum – rex vinorum”[1] jelenséggel. A cár pontos információkat szerzett a Tokaj-Hegyalján ültetett szőlő és a termelt borok különböző fajtáiról, valamint előállításuk titkai iránt igen komoly érdeklődést tanúsított. Utána Fjodor Sztyepánovics Visnyevszkij tábornok, a Magyar Borok Császári Bizottságának első parancsnoka gazdaságtudományi alapokra helyezte a tokaji bor további termelését és oroszországi szállítását. Már 1729 decemberétől hűségesen és nagyfokú szakértelemmel bonyolította a tokaji borok javának kivitelét a szentpétervári udvarba. 1733 júniusában rendkívüli jelentőségű döntést hozott Anna Ioannovna császárnő, aki utasítást adott a kabinetjének, hogy hozza létre a fent említett bizottságot, amelynek székhelye Tokaj városa legyen. Az ötlet eredetileg Visnyevszkij alezredestől származott, aki erről részletes szakmai tanulmányt is készített: „Projekt a magyar borokról” címmel. A „tokaji komisszió” néven elhíresült bizottság élére a terv gazdája került, aki 20 éven át évi 50-75 ezer liter – főleg aszú – bor termeléséről és szállításáról gondoskodott. 1745 augusztusában a tokaji orosz küldöttség az udvari komisszárból és 34 fős kíséretéből állt: fiából, Gavriil Visnyevszkij hadnagyból, egy őrmesterből, egy tizedesből, 12 dragonyosból, 2 lovas futárból, egy adjutánsból, 3 katonából, 2 kádármesterből, egy papból, egy sekrestyésből és 9 személyes szolgából. A mintegy 35 orosz és 200 tokaji görög kereskedő egy vallásos közösségben élt, és egymás nyelvét is szorgalmasan tanulták.
Visnyevszkijjel együtt Grigorij Szavvics Szkovoroda érkezett meg, a későbbi korszak nagy hatású ukrán költője, írója, filozófusa és humanistája, aki a helyi pravoszláv deszkakápolna kántoraként szolgált. Szkovoroda –Visnyevszkij atyai segítségével – a közel ötszáz éves Sárospataki Református Kollégium patinás falai között is megfordult, hogy előadásokat hallgasson filozófiáról és természettudományokról, valamint az akkori Nagykönyvtárban Jan Amos Comenius, morva educator pedagógiai műveit is tanulmányozza. A Kollégium nagyszerű tanárainak híre Kijevig, Moszkváig és Szentpétervárig eljutott. Ennek tudatában indulhatott hazánkba, mert kíváncsi volt a pataki oktatási módszerekre, a gazdag bibliotékára és különösen a protestáns filozófia tanítására. Feltehetően találkozott néhány akkoriban oktató tanárral, olyan legendás személyekkel, mint például a főgondnok, Báji Patay Sámuel, a professzorok közül ifj. Csécsi János, negyven tantárgy jeles előadója, Descartes és Coccejus határozott követője; II. Szatmári Paksi Mihály, a pozitív racionalizmus meggyőződéses híve; Sárkány Dávid, a filológia, történelem és görög nyelv nagy mestere; F. Bányai István, a történelem, retorika, logika és irodalomtörténet tapasztalt szakembere. 1766-ban Szkovoroda megfogalmazta Az ábécének nevezett beszélgetés vagy a világ olvasókönyve című művét, ami egyértelműen emlékeztetett Comenius Orbis Sensualium Pictus című képes szótárára, amely előtte száz évvel az úttörő vizuális módszert vezette be 1650–1654 között. Mindig mélységes nosztalgiával Tokaj-Hegyaljára emlékezett vissza számos poétikai és prózai művében, mint például 1772-ben, Beszélgetés két személyre arról, milyen könnyű áldottnak lenni című dialógusában: „Az én szeretett Ungáriámban ökrökkel őrölnek. És vajon mi tiltja Lukácsnak, hogy ökör legyen? Ne gondold, hogy mintha földi ökröket érinti ez a furcsa igazság: „Az őrlő ökörnek a száját ne zárd el.” A Bibliából vett idézet végigkíséri a Felső-Magyarországgal kapcsolatos társadalmi és politikai nézeteit. Ezzel az akkori magyar nép jogfosztott helyzetére képletesen próbált utalni, valamint az ukránok nehéz sorsára, mivel mindkét nemzet idegen elnyomás alatt élt. 1790-ben Tokaj központjában egy barokk stílusú ortodox templom épült meg az orosz cár hozzájárulásával, amelynek bejáratán Szkovoroda emléktáblája látható most.
Visnyevszkij még 1731 januárjában, borszállítás közben egy másik kisoroszországi kozák hangját csodálta meg – Alekszej Razumovszkij, Erzsébet császárnő jövendő férjéét –, és vitte magával Szentpétervárra egy gönci hordóra ültetve. Ennek az eseménynek a későbbi politikai kimenetele, hogy Kisoroszország, a mai Ukrajnában a Dnyeper folyómenti része, visszaszerezte autonóm jogait 1750-ben – sajnos már csak a halála után. A császárnő gyakran „szvátnak”[2] szólította őt a leveleiben, Szent Anna érdemrenddel tüntette ki, és trónra lépése után tábornokká léptette elő. A tokaj-hegyaljai tartózkodása alatt őszinte elismerés övezte a bortermelők körében. A szabad szőlőművelő munkások szívesen szegődtek el az udvari komisszárhoz, mert tisztességesen fizette a béreket. Előre rendezte az üzletek anyagi oldalát, és szavát minden esetben betartotta, soha nem tartozott senkinek. Az esetlegesen felmerülő vitás jogi és gazdasági kérdésekben a komisszár szava döntőnek bizonyult a zempléniek számára, hiszen személyében egy elfogulatlan és végtelenül becsületes embert ismerhettek meg. A lakosság és a tábornok viszonyát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a római katolikus, görögkatolikus és református egyházak egykorú anyakönyvei szerint, a „moszkvai tábornok” szívesen vállalta a szőlősgazdák gyermekeinek keresztszülői szerepét. Az esküvőkön előszeretettel mulatozott együtt a helybeliekkel, ahol mindenki élvezhette Szkovoroda kiváló énekesi és zeneművészeti talentumát. A tokaji bor szerelmesének vallotta magát, ezért a szőlővel kapcsolatos teendőit mindig mindenek fölé helyezte.
Visnyevszkij – munkájából adódóan – széleskörű diplomáciai kapcsolatokkal rendelkezett. Rendszeresen tárgyalt többek között Johann Trautsohn herceggel is, akinek egy alkalommal tanácsolta egy – az „orosz kolóniához” hasonló – németajkú település létrehozását, amelyet 1750 óta Trautsohndorfként, Trautsohnfalvaként, illetve Hercegkútként ismerünk. A tábornok a herceg Patak környéki szőlőit és magát a szép reneszánsz stílusú várát magasztalta Erzsébet császárnő előtt. Váratlan halála után, ami 1749. január 27-én következett be Tokajban, a bizottság még ötven évig működött megszakítás nélkül. Később, november 20-án fia, Gavriil Fjodorovics ezredesi rangban vette át a bizottság irányítását, aki már előzőleg éveken keresztül az apja mellett tanulta a szőlőtermesztést, valamint a bor vásárlásának és szállításának módjait. Perejaszlavból érkeztek együtt: egy pap, 2 dragonyos, 2 lovas futár, 2 írnok és 13 személyes szolga – összesen 19 ember. 1750. július 6-án még egy kabinetfutár és 3 dragonyos csatlakozott hozzájuk. El kell ismerni, hogy a Zemplén vármegyei hatóságok egyre irigyebben szemlélték az orosz borkereskedés sikerességét, és a bizottság által bérelt ingatlanok és szőlőterületek miatt hosszas koncepciós pereket indítottak az Aranybullára hivatkozva. Az állandósult jogi támadások miatt ifj. Visnyevszkij Tokaj elhagyására kényszerült 1752 júliusában, akinek az utódja a külpolitikai tapasztalatokkal rendelkező Nyikolaj Zsolobov őrnagy lett, így bizonyos időre sikerült lecsillapítani a helyi hatóságok ellenszenvét. Ehhez nagymértékben járult hozzá az a tény, miszerint I. Erzsébet és Mária Terézia katonai szövetségesek lettek az eközben kirobbanó Poroszország elleni hétéves háborúban. A politikai barátság jeléül 600 palack tokaji aszút küldött a magyar királynő az orosz cárnőnek.
- Erzsébet halála után, III. Péter miatt a két birodalom barátságos viszonya megromlott, ami Zsolobov kiutasításához vezetett. II. Katalin hatalomátvételével a nemzetközi hangulat a bécsi és a szentpétervári udvar között kissé rendeződött. 1763 nyarán Anton Rárog őrnagy kapta meg a komisszár posztját, viszont nem sokkal később elődjeihez hasonló helyzetbe került a folytatódó viták miatt. A csatározások ellenére mégis sikerült fellendítenie Tokaj-Hegyalja borkereskedelmét a haláláig itt töltött tizenkét év alatt. 1775. december 20-án temették el a tokaji görögkatolikus templom mellé, három pap közreműködésével, a D’Alton-ezred Tokajban állomásozó zászlóaljának háromszoros díszsortüze mellett.
Szavva Gorev kapitány lett Rárog halála után az utolsó komisszár a bizottság felszámolásáig. Az elődjeinél sokkal szorosabb kapcsolatba került a lakossággal, hiszen itt nősült meg: felesége egy mádi református családból származott. Házasságukból két fiú és egy lánygyermek született. Sajnos, ekkorra már a komisszió száma csupán három katonára csökkent, és 1798. január 23-án I. Pál cári intézkedése értelmében megszüntették a Magyar Borok Császári Bizottságának működését. A komisszió jogi problémák miatti kényszerű likvidálása elsősorban az egyszerű helyi kisgazdákat érintette katasztrofálisan, hiszen a tőkeerős felvevőpiacok hiányában a régiónk „a saját borába fulladt”. Furcsa módon a szituáció kísértetiesen emlékeztet a mai állapotokra, pedig a termékeny vulkanikus talaj, az egyedülálló mikroklíma, a hegyaljai ember évszázados szőlőművelési tapasztalata és jó lelki alkata manapság is nagyszerű megélhetést garantálhatna több ezer itteni borász családnak. A tokaji aszú páratlan minőségének révén, a világtörténelemben egyedülálló módon, Magyarország és Oroszország mint két európai nemzet, a földrajzi távolságuk ellenére valóban közel került egymáshoz, amit Nyugaton nem mindig néztek jó szemmel. Sőt, a kialakult szoros gazdasági kötödés mellett a magyar borkultúra még magasabb szintre emelkedhetett a bizottság 65 éves létezése alatt. Szentpétervár, az új északi főváros és Péterpalota, a Balti-tenger parti császári rezidencia is azzal a gondolattal épültek, hogy az aranysárga színű nedű ízét és illatát megfelelő módon élvezzék majd a hideg téli estéken. Egyetlen udvari ünnepség vagy ceremónia sem zajlott anélkül, hogy ne koccintattak volna a mézédes nektárral, amelyre nosztalgiával emlékezik Szkovoroda Fabula de Tantalo című költeményében: „… Тут вина разны, тут нектар солодкiй …”[3] A tokaji aszút a kisorosz gondolkodó korábban is ismerte, amikor az udvari kozák kórusban szolgált 1742–1744 között. Fogyasztásához bölcs tartózkodással viszonyult, bizonyos filozófiai mixtúrának tartotta, aminek révén visszaemlékezhetett a tokaji napos meleg tavaszokra és barátokra, akiktől a hóban borított sztyeppe választotta el. A Szél és a Filozófus című állatmeséjében az író mélyen elkeseredik egy felborított pohár bor miatt: „… да еще притом остальную рюмку с вином, опрокинувши …”[4] Összes művében fizikai és lelki borra utal szimbolikusan, illetve pontosan leírja, hogyan kell szőlővesszőket metszeni. A tokaj-hegyaljai motívumok igen fontos helyet kaptak Szkovoroda számos írásában, amelyben olyan magyar szavakat használt, mint a kád, kakas, must, ruha stb.
Irodalmi munkásságának széleskörű népszerűsítésével a szeretett Tokaj-Hegyalján turisták ezreit tudnánk vonzani a szomszédos Ukrajnából, különösen az idén, mert a költő-filozófus születésének 300. évfordulóját fogják ünnepelni hazájában. Neki is köszönhető, hogy a 18. században a tokaji bor aranykoráról beszélhetünk.
Kölcsey Ferenc, a magyar nemzeti himnusz kiváló szerzője strófájával befejezve, hálásan kijelenthetjük a Magyar Borok Császári Bizottságának parancsnokairól és nem utolsósorban Grigorij Szkovorodáról: „Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél”.
Felhasznált irodalom
Pap Miklós: A Tokaji. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985.
Tardy Lajos: A tokaji Borvásárló Bizottság története (1733–1798). Rákóczi Múzeum füzetei, Sárospatak, 1963.
Váradi-Sternberg János: Hrihorij Szkovoroda Magyarországon. In: uő: Századok öröksége. Tanulmányok az orosz-magyar és ukrán-magyar kapcsolatokról. Gondolat Kiadó – Kárpáti Kiadó, Budapest – Uzsgorod, 1981. 211–223. o.
Лощиц Ю., Cковорода, Москва: Молодая Гвардия, 1972.
Рачинский А.: Русские коммиссары в Токае в XVIII столетии. Русский вестник, 1875.
Сковорода Г., Повне зiбрання творiв: У 2-х т. Київ: Наукова думка, 1973.
[1] Borok királya – királyok bora (latin).
[2] Nászuram (orosz).
[3] Itt különböző borok vannak, itt nedű édes van (orosz).
[4] És még ráadásul felborítva az utolsó pohár bort (orosz).