Az 1740-ben porosz trónra lépő, Hohenzollern-házbeli II. (Nagy) Frigyes 1712. január 24-én született Berlinben. Nagyapja I. Frigyes, 1701-től 1713-ig az első porosz király, jelentős kultúraszervező volt, ő alapította a berlini tudományos és szépművészeti akadémiát és a hallei egyetemet, ugyanakkor uralkodóként komoly államadósságot hagyott hátra. A fiára, I. Frigyes Vilmosra (1713–1740) hárult az ország gazdasági rendbetételének feladata, amelynek vasszigorral eleget is tett, azonban a kultúra annyira távol állt tőle, hogy egész életében egyenruhában járt. I. Frigyes Vilmos a legkevésbé sem nézte jó szemmel az ifjú Frigyes herceg korai érdeklődését a művészetek és ekkor még legfőképp a francia nyelv és kultúra iránt, mivel ez egyáltalán nem illett bele az általa kijelölt szigorú, „poroszos” nevelésbe. Attól tartott, hogy fiából erős kezű és határozott vezető helyett piperkőc lesz, ami nem vetne jó fényt a porosz udvar hírnevére. Ezért apja mindvégig igyekezett a verbális és nem ritkán a testi fenyítés eszközeit is bevetve eltántorítani ettől az érdeklődésétől. Ám az ifjú Frigyes édesanyja, Zsófia királynő és idősebb nővére, Wilhelmina segítségével mégis képes volt hozzájutni a számára tiltott könyvekhez, így hamar elsajátította a francia nyelvet és öltözködési szokásokat. A fuvola, mint hangszer iránti érdeklődése is ekkor mutatkozott először. Ez feltehetően szintén a francia világgal és egyben a zenéjével való ismerkedésből fakadt. Hétéves korában engedélyt kapott, hogy összhangzattan-generálbasszust és csembaló tanulmányokat kezdjen, mestere a berlini katedrális orgonistája, Gottlieb Hayne volt. Ugyanebben az évben nagy diszkréció keretében fuvolaórákat is vett Jacques Duhan de Jandun házitanítótól. Duhan a későbbiekben is patronálta a herceget, s a király által megbízott feladata volt, hogy a fiú széleskörű ismeretekkel rendelkezzen az élet minden területén. Frigyes kottagyűjtő szenvedélyét is nagyban támogatta, amikor egy berlini bankártól több mint 3000 kötetet szerzett a hercegnek, amelyek a későbbi kotta- és könyvtárának alapjául szolgáltak. Wilhelmina, aki szintén nagy tehetséget mutatott a zene iránt, gyakran csatlakozott az órákhoz és együtt muzsikált öccsével.
I. Frigyes Vilmos uralkodásának kezdetén, a király fényűző életmódjának és második felesége, Zsófia zene iránti hódolásának köszönhetően volt egy időszak, amikor az olasz opera virágzott Berlinben. Az udvarban a maestro di capella – azaz a zenei igazgató – címet Attilio Malachia Ariosti viselte. Ám az olasz opera népszerű korszaka rövidesen véget ért, mert a protestáns egyház támadni kezdte és az „ördög munkájának” nevezte a műfajt. Az ezzel a nézettel mélységesen egyetértő király hamar elbocsátotta az egész zenekart. I. Frigyes Vilmos udvarában megszűnt a zenei élet, éppen azokban az években, amikor Frigyes a gyermekkorát élte.
1728-ban a király Drezdába tartott, és magával vitte fiát is. Az ifjú Frigyes itt hallotta Giovanni Alberto Ristoris Calandro című zenés komédiáját – több forrás tévesen utal arra, hogy ekkor Johann Adolph Hasse Cleofide-ját hallotta, ám Hasse csak három év múlva, 1731-ben járt Drezdában –, amely olyannyira megtetszett neki, hogy egy későbbi levelében Ristoristól elkérte a kottát. Frigyes itt találkozhatott először az akkor a drezdai udvarnál szolgáló Johann Joachim Quantzcal, akivel később egész életét végig kísérő kapcsolatba került. Valamint egy, a nővérének Wilhelminának ugyanezen év januárjában címzett levelében további három zeneszerzőt emelt ki: Pierre-Gabriel Buffardint, Johann Georg Pisendelt és Silvius Leopold Weisst. Buffardin korának legnagyobb fuvolistája volt. J. S. Bach legnehezebb fuvolaszonátáit és lipcsei kantátáinak szólisztikus fuvolaszólamait mind neki írta. Frigyesre közvetett hatást gyakorolhatott drezdai találkozásuk alkalmával. A herceg későbbi mestere, Quantz is volt a francia fuvolista tanítványa.
I. Frigyes Vilmos 1730 nyarán Charlottenburgból Rheinsbergbe utazott és Frigyest arra kényszerítette, hogy tartson vele. Ezen feldühödve és az attól való kétségbeesésében, hogy apja ellenszenve a zene és művészetek iránti érdeklődésével szemben továbbra sem enyhült – sőt egészen odáig fajult, hogy Frigyes számára minden ilyen irányú tevékenységet megtiltott – az ekkor már 18 éves Frigyes 1730. augusztus 4-én Angliába próbált szökni két társával, Keith és Katte hadnagyokkal. A kísérlet kudarcba fulladt, a király Katte hadnagyot Frigyes szeme láttára lefejeztette.
Később a hercegnek hivatali munkába kellett állnia, ahol rádöbbent, hogy a zene és művészetek iránti vonzalmát magába kell fojtania. Így lassan rendeződött kettejük kapcsolata és egy éven belül a fiú visszanyerte apja bizalmát. 1733-ban feleségül vette a számára elrendelt Erzsébet Krisztina braunschweigi hercegnőt. Eközben irányította a hadsereget, teljesen belemélyedt az ország kormányzásának dolgaiba, felvéve egy már-már kettős személyiséget. Az apja által elvárt politikus, szívós és határozott trónörökös Frigyes, valamint a poéta, filozófus, zeneszerző és muzsikus Frigyes pszichiátereket lenyűgöző módon férhetett meg egymás mellett. 1735-ben kinevezte Carl Heinrich Graunt udvari zenészének, és 1736-ra rheinsbergi rezidenciáján 17 fős zenekart szervezett, ahol a kor olyan nagy neveit alkalmazta, mint C. H. és Johann Gottlieb Graun, Franz és Johann Benda. Ebben az évben kezdett levelezésbe a kor híres írójával, Voltaire-rel, amely kapcsolat közel 50 évig tartott. 1740. május 31-én lépett trónra apja, I. Frigyes Vilmos halála után, immáron II. Frigyesként. Ezt követően alig két hónapon belül hozzálátott régóta dédelgetett álmának megvalósításához, a berlini opera felállításához. C. H. Graunt Kapellmeisterré nevezte ki évi 2000 talléros fizetéssel, és Itáliába küldte, hogy énekeseket szerződtessen a porosz udvarhoz. Az épület tervezésével és építtetésével G. W. von Knobelsdorfot, az udvari építészt bízta meg. Voltaire-t és Algarottit pedig azzal a feladattal indította útjára, hogy színészeket és táncosokat szerződtessenek Párizsból. Ezen kívül kóristákat, gépészeket és jelmeztervezőket alkalmazott Itáliából. Szintén 1740-ben C. Ph. E. Bach csatlakozott az udvarhoz, mint első számú csembalista. Quantzot elengedték Drezdából, így még ebben az évben ő is Frigyes király szolgálatába állt, szintén nagyon tekintélyes, 2000 talléros – ez egy hangszeres zenésznél nem volt megszokott, Quantz Drezdában évi 250 tallért keresett – éves fizetésért. Ezt a gyakorlatot Frigyes később tovább folytatta, részben mert megtehette, részben nagyszerű patrónus jellemének köszönhetően, és így a korszak legnagyobb neveivel vette körül magát. 1754-re már közel 50 muzsikus – nem számolva az udvari intermezzók és az opera kórusának énekeseit – állt szolgálatában: 40 hangszeres zenész, 8 szóló énekes. C. H. Graun volt továbbra is a Kapellmeister és az operaszerző, valamint J. F. Agricola az udvari zeneszerző. A szóló énekesek közül hárman voltak kasztráltak: Giovanni Carestini, Antonio Uberi (Porporino) és Paolo Bedeschi (Paulino). A prima donna Benedetta Molteni – később Agricola feleségeként ismert – volt 1748-ig, amikor is Frigyes megnyerte magának Giovana Astruát. Astrua fizetése 6000 tallér volt, magasabb, mint a politikusok közül egy kabinetminiszteré. Emlékszünk rá, hogy a nagy Quantz is „csak” 2000 tallért keresett, sőt C. Ph. E. Bach, a gáláns stílus egyik vagy talán legnagyobb zeneszerzője, ugyanekkor 300 tallért fizettségre volt szerződve. 1742. december 7-én (10 hónappal a munkálatok befejezése előtt) a türelmetlen király parancsára megnyitotta kapuit a berlini opera. Láthatjuk, hogy Frigyes elszánt és költségekben határokat nem ismerő munkájának köszönhetően majd két és fél év alatt az elképzelésből premier született. Innentől kezdve a hétéves háborúig (1756) minden szezonban két Graun-opera és egy Hasse-bemutató jelentette az évadok műsorának gerincét, intermezzók, pásztorjátékok, serenaták és Schafferspielek mellett. A hangszeres zenének pedig a királyi magánlakosztályok különböző termei adtak otthont, ahol rendszerint Frigyes vagy Quantz volt a szólista, és a műsoron szinte mindig egy általuk komponált versenymű vagy szonáta, kamaramű hangzott el.
Sajnos ennek a zeneileg virágzó korszaknak a sikeres, ámde gyötrelmes hétéves háború vetett véget, mialatt Frigyes lelki alkata lassanként átalakult, és egyre inkább kezdett személyiségének részévé válni a gyermekkorában apja által ráerőszakolt karakter. A zenekari élet is lassan stagnálást mutatott, 1756 márciusától 1764 decemberéig új operát nem mutattak be, s a háború végétől Frigyes haláláig csak a korábbi bemutatók felújításai maradtak műsoron. C. H. Graun 1759-ben meghalt, posztját Johann Friedrich Agricola vette át, ám de kapellmeisteri kinevezés nélkül. Agricola igyekezett az operát újra felvirágoztatni, ezért három saját szerzeményű darabot is színre vitt, ám ezek a király ellenszenvét váltották ki, mert Frigyes a művekben Graun utánzatát vélte felfedezni. 1774-ben elhunyt Agricola, és helyére a címtől vonakodó Carl Friedrich Christian Fasch került – a nagy Johann Friedrich Fasch fia – ám még mindig kapellmeisteri kinevezés nélkül. Fasch 1776-ban távozott, és a következő tíz évben, Frigyes haláláig J. F. Reichardt került erre a posztra, elsőként Graun óta, aki kapellmeisteri címet nyert. Az udvar utolsóként érkezett muzsikusa egy új prima donna volt, aki 1771-ben csatlakozott az udvarhoz. Gertrud Elisabeth Marának sikerült az egyre merevebb királyt kissé megenyhíteni és eloszlatnia a német énekesekkel szembeni előítéleteit és fenntartásait.
A Frigyes udvarában létrejött zenei központ a gáláns zene termékeny bölcsője volt. A kifejezés némi magyarázatra szorul. A művészettörténeti korszakok hagyományos felosztásában a barokk és klasszicizmus között a rokokó található. A zenében azonban ez rendszerint kimarad és a barokk után rögtön a bécsi klasszicizmusról szoktunk beszélni. Pedig Németországban, Angliában, Itáliában és Franciaországban is jelen volt az átmeneti stílus. A zenei rokokó három irányzatot foglalt magában: a Sturm und Drangot, az Empfindsamer stílt és a gáláns stílust. A német gáláns zene egyik jelentős központja, mind a kialakulásának ideje, mind az azt létrehozó zeneszerzők főbb működési területe alapján a porosz királyság, pontosabban Berlin volt. A gáláns szónak több nyelven több jelentése van, a zenében azt az új stílust nevezik így, amely a felvilágosult abszolutizmussal együtt és annak hatására jelent meg. A kor társadalmi és politikai berendezkedése a francia mintát igyekezett követni. Amikor Európában elterjedtek a felvilágosodás eszméi, a politikában reformokat, modernizációt hajtottak végre az uralkodók. Mindez nem hagyta érintetlenül a művészetek világát sem, a központi hatalom nagyszerűségét hirdető barokk korszak – beleértve a festészetet, építészetet, irodalmat, zenét – kezdte átadni a helyét az új áramlatnak, amelyet végső, kifejlett formájában klasszicizmusnak nevezünk. A barokk zene szoros keretek közé zárt, fenséges stílust képviselt. A gáláns stílus igyekezett ennek az új társadalmi berendezkedésnek megfelelni és – akár a politikában és a gazdaságban – a zenében is egyfajta reformot jelentett. A gáláns stílus legnagyobb német képviselői Carl Philipp Emmanuel Bach, Johann Joachim Quantz és Carl Friedrich Abel voltak. Johann Mattheson német zeneszerző és elismert zenetudós az 1721-ben megjelent Das forschende Orchestre című értekezésében beszél a gáláns stílusról. Legnagyobb elméleti munkájában, az 1739-ben Hamburgban kinyomtatott Der vollkommene Capellmeister-ben így ír a gáláns zenéről: „a nagy művészetet rejtsük el, erőnek erejével is könnyű zenét kell írnunk, dallamokat, melyeket a világ egy kissé valahogy már ismerősnek érez. (…)Az effajta apró gáláns darabok a maguk természetességében sokszor többet érnek hatalmas koncerteknél és hivalkodó ouverture-öknél.”
Nagy Frigyes mellett a zenei élet szempontjából az udvar két kulcsfontosságú személye a már sokszor említett Carl Philipp Emmanuel Bach és Johann Joachim Quantz volt. Befejezésül e három személy egymáshoz való viszonyáról és szerepéről szólok.
Nagy Frigyes patrónusi mivoltát és a korszak zenei fejlődésében betöltött szerepét már megismerhettük, azonban mindezek mellett zeneszerzői ambíciókat is érzett magában, amelyhez az udvar zeneszerzőinek tanácsát és iránymutatását kérte. 121 fuvolaszonátát komponált saját maga számára, továbbá négy fuvolaversenyt, egy szimfóniát, egy „March” indulót, számos áriát és egy „Il Re pastore” címet viselő művet. Ám fő tevékenysége mindig is a fuvolajáték volt. Quantz tanítványaként professzionális előadóvá képezte magát, naponta négy órát gyakorolt, ami azért is nagy teljesítmény, mert királyként nem lehetett egyszerű napjainak majd negyedét kedvtelésével töltenie. II. Frigyes napirendjének elhagyatatlan része volt a fuvola gyakorlás. Hogy a király még alszik, azt reggelente abból tudták, hogy nem zengett fuvolaszótól a lakosztálya. A fennmaradt írásokon kívül leginkább a Quantz és saját maga által szerzett fuvolaszonáták és versenyművek árulkodnak erről, hiszen ezek olyan magas technikai felkészültséget igényelnek, hogy manapság is professzionális előadókat és magas hangszerjátékosi szintet kívánnak.
Quantz Drezdában találkozott először az akkor még 16 éves herceggel, és rendszeres fuvolaórákat adott neki, majd 1741-től végleg a szolgálatába állt és a berlini zenei élet egyik kulcsfigurájává vált. A király és Quantz között kölcsönös tisztelet állt fenn, az udvarban egyedül Quantz rendelkezett olyan privilégiumokkal, hogy kritikákkal és megjegyzésekkel illesse a király zenéjét és játékmódját. Frigyes nagyon tisztelte mesterét, és úgy viszonozta tudását, ahogyan csak módja volt rá: bőségesen megfizette minden szolgálatát. A tanításon és a királynak személyesen címzett darabokon kívül Quantz hangszereket is készített, amelyekért a király darabonként külön fizetett. Szintén az udvarban volt lehetősége megírni élete főművét, Versuch einer Anweisung die Flöte traversiere zu spielen címmel 1752-ben, amely – a Frigyesnek írt tisztelettől és udvariasságtól túlcsorduló ajánlást követően – a barokk fuvolajáték alapjaitól kezdve a gáláns zene helyes és stílushű előadásmódján át mindenre kiterjedő, részletes fuvolaiskola.
Carl Philipp Emanuel Bach szintén a korszak egyik meghatározó alakja. Az udvarhoz való szerződtetésekor a zenekar nem hivatalosan működött, ezért két évig (vagyis II. Frigyes trónra lépéséig) Bachot nem nevezték ki a ruppini és rheinsbergi zenekar zenészévé. Fizetése – mint már írtam – csembalistaként a legalacsonyabb volt a zenészek között, ami apjában is ellenszenvet váltott ki. Emanuelt apja kétszer látogatta meg: 1741-ben és 1747-ben. Johann Sebastian Bach második látogatásakor találkozott Nagy Frigyessel is, amelynek a nagyszerű Musikalisches Opfer című művét (BWV 1079) köszönhetjük. Bach egy Frigyes által adott témát dolgozott fel, képességeinek és a király felé mutatott tiszteletének és nagylelkűségének demonstrálására. Valószínűleg az E-dúr fuvolaszonátát is Frigyesnek írta, de arra nem volt lehetősége, hogy ténylegesen a királynak ajánlhassa ezt a gáláns stílusra hajazó művét.
II. Frigyes Carl Philipp műveit nagyon ritkán játszotta, általában Quantz fuvoladarabjait vagy saját szerzeményeit preferálta, ily módon nem volt képes felismerni az ifjú Bach nagyságát. Az utókor megítélése szerint Carl Philipp nagyobb és jelentősebb zeneszerző volt mint Quantz, ellenben nem volt hajlandó „eladni” zeneszerzői tehetségét. Az ifjabb Bach egyre elégedetlenebb volt az udvarban végzett munkájával és a rendelkezésére álló lehetőségekkel szemben, közben többször pályázott más állásokat. A hétéves háború miatt Frigyes háttérbe szorította a zenét, ezért Carl Philipp tanítványokat vállalt az udvaron belül és kívül. Ezalatt volt ideje elméleti munkáival is foglalkozni, és 1753-ban megjelent Versuch über die wahre Art des Clavier zu spielen című művével alapozta meg a hírnevét billentyűs tanárként, amely Quantz fuvolaiskolájával és a három évvel később és néhány száz kilóméterrel távolabb megjelent Leopold Mozart hegedűiskolájával együtt a korszak három meghatározó előadói és zeneelméleti alkotásává vált.
1763-ban, a hétéves háború végén a király nem kívánta kárpótolni zenészeit az elmúlt évek alatt elszenvedett nélkülözésekért. Ez csak tetézte a Bach-fiú elégedetlenségét, és több állás sikertelen megpályázása után 1767-ben, amikor Telemann – Carl Philipp Emanuel keresztapja – meghalt, ő került a hamburgi templom zenei igazgató posztjára. II. Frigyes csak hosszas kérvények és kérelmek sora után hajlott első számú csembalistája elbocsátására. Az utóbbi években már nyílt ellenszenvet tápláltak egymás iránt, ám a király mindig is tisztelte és nagyrabecsülte Bach zenei tehetségét.
II. (Nagy) Frigyes politikai tevékenysége mellett olyan zenei központot hozott létre Berlinben, amely az egész korszakra nagy hatást gyakorolt. A porosz állam fejlődése és felemelkedése egész Európát érintette. Frigyes 1740–1786 közötti uralkodása alatt az osztrák örökösödési háborúban megszerezte a Habsburgoktól az iparilag fontos Sziléziát, 1772-ben pedig – Lengyelország első felosztásakor – országához csatolta Nyugat–Poroszországot. Poroszország európai nagyhatalommá lett, hatékony katonai és politikai rendszert alakítva ki. E munka mellett a számára legkedvesebb dolognak, a zenének szentelte ideje nagy részét, helyet kapva ezzel az európai zenetörténetben is.
Felhasznált irodalom
Thomas Carlyle: History of Frederick II of Prussia, I. London, Chapman and Hall, 1869.
Egon Fridell: Az újkori kultúra története IV. Felvilágosodás és forradalom. Holnap Kiadó, Budapest, 1992.
Ernest Eugene Helm: Music at the Court of Frederick the Great. University of Oklahoma Press, Norman, 1960.
Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Lederer Emma: Egyetemes művelődéstörténet. Káldor Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1935.
Thomas Mann: Nagy Frigyes. Kultúra Könyvkiadó, Budapest, 1925.
Johann Mattheson: Der Vollkommene Capellmeister. Hamburg, 1739.
Niederhauser Emil: Nagy Frigyes. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.
Pándi Marianne: A német zene története 1750-ig. Zeneműkiadó, Budapest, 1963.
Johann Joachim Quantz: Fuvolaiskola. Argumentum kiadó, Budapest, 2011.
Szabolcsi Bence: A zene története. Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.
Szabolcsi Bence: Európai virradat. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1961.
The New Grove Dictionary of Music and Musicians. Macmillan, New York, 2001–2002. (második kiadás)