Még ha egy zongorista ragaszkodik is a kottában leírtakhoz, akkor is sokféle lehetősége van arra, hogy kifejezze, mit gondol az általa megszólaltatott műről, mit gondol másként, mint az előtte megszólaltatók: változtathat a tempón, változtathat a hangerőn, építhet zenei egységeket, lehet erőteljesebb vagy lágyabb, lehet érzelgős vagy szolid. Mindenesetre munkálkodása során nem az vezeti, hogy az adott mű egyetlen lehetséges értelmezését adja. A legtöbb, amire törekedhet, hogy a mű lényegét szólaltassa meg, és azon túl, feltárja a saját és a szerző érzelmi indítékait. Vagyis a hallgató szavakba nem fogható érzelmi megindultságát idézze elő.
A kortárs alkotások hallgatója – ha nem gyakorlott –, mivel nem ismeri és nem ismerheti az előadott művet, úgy érezheti egyrészt, hogy kiszolgáltatottabb az előadónak (hiszen tőle kap a műről először képet), másrészt gondolhatja azt is, hogy amit hall, az az eleven és evidens interpretáció (mert az előadó a szerzővel is kapcsolatban állhat).
Recenzens javaslattal áll elő: akik beszerezték Marczi Mariann Splinters(magyarán: Szálkák) című lemezét, fogadják meg az előadó tanácsát és a lemezt nyugodt körülmények között, csöndes, zajoktól és hétköznapi körülményektől (a siettető gondoktól, a követelődző feladatoktól) lehetőségeik szerint nagy távolságra eső helyen hallgassák meg, egyedül, elmélyedve, belefeledkezve a zenékbe. Együtt maradva az élménnyel. Vagyis együtt maradva a lemezzel az utolsó szerzemény befejeztével is – rövid időre. S érezni fogják, hogy nincs határvonal, nem választható el egymástól klasszikus és kortárs, egyetlen mű sem lett esetleges, ugyanakkor harcosan egyetlen-lehetséges sem. Marczi Mariann előadásában az (is) a fantasztikus, hogy érezni, a leginkább kortársnak nevezett műveknek is egy lehetséges olvasatát adja, nem kényszeríti rá a hallgatót a saját interpretációjára, sokkal fontosabb számára az, hogy mire indítja, mi felé vezeti, hova viszi el őt a mű, mik azok az értések, értesítések, amelyeket megosztani hivatott a kompozíció segítségével.
Ha azt nézzük, miként játszik, megállapítható, hogy igen erős a billentése, kimért, a hangoknak jelentős hangsúlyt adó tempót vesz, s alaposan végiggondolta és megfontolta, hol húzzon határokat, melyik művet melyikkel érezzük rokonnak. Mindazt a munkát elvégzi, ami egy zongorista mint interpretátor feladata, de ezen túl is megy, nevezetesen akkor, amikor a játszott művekre mint lélek-anyag hordozókra, mint meditációs objektumokra tekint. Mint olyanokra, amelyeknek hallgatása a transzcendens felé is megindít. Hangsúlyozza is – a szépen szerkesztett booklet egyik szövegében –, hogy számára a transzcendens közvetítése mennyire lényeges, és az a hallgató, aki tanácsait megfogadva elmélyül ebben a lemezben, aki elhagyja és leteszi a hétköznap nyűgeit, mintha arról hallgatna példázatot, hogy a világ – sokszínűsége ellenére – mégiscsak egynemű. Már és amennyiben az Ég felől, a Távlatok felől nézzük.
Ez a szinte csökönyösen sulykolt mondanivaló kihallható ebből a huszadik századi magyar szerzők műveit bemutató – Kodálytól Csapó Gyula szerzeményéig ívelő – anyagból: az interpretátor nem csak a zenében, az elmélyülésben is hisz. Abban, hogy mindaz, ami lenn van, a teremtett világban, nem csak gépek zaja, nem csak a szerelmes szózata, nem csak a parasztasszony sóhaja, de a zongora hangja is: felhallatszik. Felhallatszik az Égbe. Már csak ezért sem mindegy, hogy mit és hogyan közvetít.
A lemezen hallató darabok többsége, még az olyan zaklatottan zakatoló is, mint Ligeti Fém című szerzeménye, Marczi Mariann előadásában alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk dolgainkról, pontosabban arról, nem lenne olyképpen érdemes változtatni, hogy ezt, a felülről bennünket néző tekintetét belekalkuláljuk dolgainkba. Az égi bíró tekintetét.
A Kodály és Bartók művek az elmúlt század elejéről szólnak, a Csapó Gyula, a remek Jeney Zoltán, Ligeti és Kurtág művek a század végéről, tehát vannak köztük olyanok, amelyek a század nagy háborúi és katasztrófái előtt íródtak, és olyanok, amelyek utána. A kor hatását nem is lehet e művekből kivonni. Kurtág György csöndesen búsongó, Ligeti nyitott, érdeklődő fanatikus. Kodály műve telve van életszeretettel, Lajtha Lászlóé szintúgy. A művek megállnak önmagukban, hallgathatók külön-külön is. Érezhető, majd mindegyiken, hogy Marczi Mariann foglalkozott a szerzeménnyel, a szerző szándékaival, a kifejezendő érzelmekkel, de ezen túl a lemeznek egységes hangulata és varázsa van. Mintha történetek lennének e darabokba kódolva, amelyek a megváltoztathatatlanságot – és a megválthatóságot – sugallják. A felelősség fontosságát. A szigorúság, a kemény hangok is ezt támasztják alá.
Egy kortárs művet nem csak lehet, de úgy is kell játszani, mint egy klasszikust. Még ha a futamok nem is olyan ismerősek, mint mondjuk a Holdfény szonátaeleje. Marczi Mariann mintha azt akarta volna közölni és közvetíteni, hogy ezekre a kevésbé ismert művekre – a kivétel talán Bartók kompozíciója – az, aki minden hangot meghall, és minden hangot egyformán értékel, legalább annyira figyel, mint az ezerszer elhangzottakra. Kíméletlenül őszinte előadás ez – amelybe az előadó saját állapotát is beleszőtte. A kis amerikai kiadó – nekünk, magyaroknak különösen – fontos tettet hajtott végre, amikor a magyar zeneszerzőkre összpontosító lemezt kiadta. A cd-t azóta számos helyen méltatták, a legnagyobb zenekritikusok elismerését is elnyerte. Eredendően magyar zenék hallhatóak rajta – Lajtha és Bartók kompozíciói népzenei eredetűek –, elmélyedésre alkalmas művek. Csöndes órák zenéi. Akkor érdemes hallgatni, amikor egyedül tudunk maradni a hangokkal. Amikor feltűnőbbé válnak a kontúrok. A legnagyobb Hallgató kontúrjai.
(Marczi Mariann: Splinters. 20th Century Hungarian Works for Piano. Odradek Records, 2013. ODRCD307. ISBN 0855317003073)