Idén, az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója mellett, másik lényeges jubileum is adódik: a grafikus, festő és költő Kondor Béla 2006-ban ünnepelné hetvenötödik születésnapját. Őszi számunkban a művésznek a forradalom évében készített és publikált rézkarc-sorozatával tisztelgünk az egész világot megrázó történelmi pillanat, és azt a történelminél is jóval tágabb összefüggésbe helyező áldozatos művészi munka előtt.
Kondor Béla (1931-1972) a háború utáni magyar művészélet meghatározó alakjává az ötvenes-hatvanas évek Budapestjén érett. Itt kezdte festő szakon a képzőművészeti főiskolát, ahonnan Szőnyi István már az első év után eltanácsolta volna a klasszikus magyar festészeti hagyomány és az újjáéledő avantgarde szempontjai szerint egyaránt értelmezhetetlen művei miatt. Tanulmányait végül grafikusként sikerült befejeznie, de ez nem jelenti azt, hogy a kor nagy hatású festő-mestereitől – Barcsay Jenőtől, Bernáth Auréltól – ne tanult volna meg mindent, amire lehetősége volt. Kortársai mindenevő, hihetetlen tanulási vággyal és kapacitással rendelkező emberként emlékeznek rá: amellett, hogy autodidakta módon jelentős költővé és improvizatív orgonajátékossá képezte magát, építő- és konstrukciós mérnöki ismeretekkel rendelkezett – Csernus Tiborral versenyezve építették a repülőmodelleket –, de behatóan ismerte az akkoriban meglehetősen nehezen hozzáférhető misztikus szerzőket is. Ma leginkább festőként tartjuk őt számon, kortársai azonban grafikusként emlékeznek rá – ez persze a kor „művészetfinanszírozási” elveinek is köszönhető: megélni leginkább könyvillusztrációból lehetett, a festmények sokkal nagyobb anyagi kockázatot jelentettek. A szentek bevonulása című, ma a Kiscelli Múzeumban látható Kondor-pannót, amelyet sokan főművének tartanak, megrendelője például sem átvenni, sem kifizetni nem volt hajlandó.
Mindenkit ismert kora művészeti közéletében, és mindenki ismerte őt. Jelen volt Pilinszky János társaságában a Vigilia körében, Juhász Ferenc és Nagy László barátsága a népi írókhoz közelítette, de bensőséges viszonyban állott a filmes Erdély Miklóssal és az új-avantgarde számos figurájával. Ugyanakkor – a kortársak visszaemlékezései és művei tanúsága alapján – lényegében valamennyiükkel folyamatos vitában állt, gesztusait, terveit, ötleteit jóindulatú értetlenség és a szent őrültnek kijáró tisztelet övezte. Bár korai halála életvitelét jól ismerő barátainak körében nem okozott nagy meglepetést, számunkra mégis a kor értelmetlenül korán távozó nagyjaihoz (Pilinszky, Nagy László, Hajnóczy Péter) kapcsolja alakját.
Az itt részleteiben bemutatott Dózsa-sorozat diplomamunkája volt – Juhász Ferenc: A tékozló ország című hosszú költeményéhez készítette. Az illusztrált kötet ugyanabban az évben, 1956-ban meg is jelent. A rajzokról majdnem minden leolvasható, amit a művészettörténész Kondorról tudni szeret: utalások a nagy mesterekre: Boschra, Goyára, a nagy reneszánsz festőkre, rajtuk keresztül és általuk Gulácsyra, de található célzás még Picasso muzsikusaira is. Szintén jól látható a nagy anatómus, Barcsay hatása – a lemeztelenített, nyúzott testek vadvilágát amúgy a Juhász-szöveg is nagy hangsúllyal idézi fel. Emellett megvan itt jóformán minden, ami Kondor lesz: a sok helyütt Paul Klee ötleteit mérnöki igényességgel továbbvivő konstruktív grafikus, az angyalok és páncélos, majdnem-gép-emberi lét határán egyensúlyozó mitologikus és egyben groteszk alakok kissé megszállott kiötlője is. Jelen van viszont – majdhogynem teljes bonyolultságában – mindaz, amiről a Kondort a nagy magyar festők pantheonjába emelő és betonozó szakma inkább – ha teheti – hallgat. Kellett is hallgatni – hiszen megjelenésekor, akinek volt szeme a látásra, láthatta: a közelmúlt, hazánkat és népünket megrázó eseményei kerültek itt kannibalisztikus terítékre. Dózsa ügye ma is megoldatlan: bár megszabadultunk a kommunizmus éveinek osztályharcos olvasataitól, az ötvenhatos eseményekkel ellentétben az újraértelmezés itt még csíráiban is alig mutatkozik.
Sem magyarázni, sem értelmezni nem kívánom a képeket. Szükségtelen, de lehetetlen is volna. Lehetetlen azért, amiért Kondorral lényegében kortársai sem voltak képesek kommunikálni: nála minden új helyiértéket nyer. Minden mást jelent. Motívumai, megoldásai a legtöbb esetben nagyon ismerősek – említettem példákat, honnan – és mégis, amivé végül összeállnak, nem vonható összefüggésbe semmi korábban-meglévővel.
Mintha éppen ez volna a lényeg. A sorozat utolsó darabján a BÉKÉT AZ EMBERISÉGNEK feliratú harcjármű angyalok hadát tapossa el. Köztük páncélos lovag áll, zsiráf-magasságú lovon meredten. Hátán oxigénpalack. A szöveg alapján ez volna Dózsa. Lehetetlen! Miért? Talán karikatúrát látnánk? Ugyanakkor a kép bal szélén angyal temeti kezébe arcát, és a szörny-gépezetnek borulva sír. Ebben már nincs irónia. Hogyan is lehetne: karikatúra, angyalszárnyakkal? S ha nem volna elég, hogy a rajzokból sem az alkotó hozzáállását nem sikerül kihüvelyezni, sem a magunkét tisztázni, azzal is szembe kell néznünk: a sorozat rajzai technikai, kompozíciós és ezer más szempontból is óriási távolságokra állnak egymástól. Az utolsó előtti kép lazán megoldott feladat, egyértelmű Goya-utánérzés. Az azt megelőző ELŐKÉSZÜLETEK A NAGY VÁR VÉDELMÉRE viszont síkba lapított, vonalas kompozíció – zavarba ejtő, majdnem teljesen esztétikum-mentes háttérrel. Az izzó koronával koronázást bemutató tábla naturalisztikusan részletes: a kivégzési emelvény gerendáinak faerezete a grafika történetének leggyönyörűbb megoldásai közé tartozik. A háttérben Klee infantilizmusát idéző vonalakból emelkedik gyárkémény –, és horribile dictu: feltűnik egy pesti bérház tűzfalának kontúrja is…
Leginkább úgy érzem: a rajzoló Kondor kezében van a technika – szemében, fejében a kompozíció ezredéve finomuló arányai, megoldásai –, de mintha mindezek a művészi erőforrások csupán egy nagy, egyenlőtlen játszma szereplői volnának. Valahogy olyan módon, ahogy mindennapi életünk is épül: az áttekinthetetlen összevisszaságban jelen van a magasabb rendű esztétikum – hol felbukkan egy rejtett sarokban, hol maga a kompozíció dereng fel egy pillanatra –, de mindennek mintha nem volna kitüntetett szerepe, mintha bizony az angyali harsonákat túlharsogná az utcazaj. Ha mindezt Kondor koncepciózusan, terv szerint hajtaná végre – unalomba fulladna az egész. De ő minderre ügyet sem vet, más dolga van: tele kell rajzolnia a papírt vagy a kormos rézlemezt. Minden petty, minden vonal él, dolgozik, figyelmet kelt, és talán néha egy kicsit még szerepel is.
Ezekkel a rajzokkal leginkább beszélgetni lehet. Értelmezni – ha lehetne is, nem érdemes. Szükségtelen, mint mondottam. Ezek a rajzok ugyanis – ha jól figyelünk – hallatlan erővel fegyverzik le s kacagják ki a bennünk rejtőző, a művészet világát csemegéstálnak kívánó entellektüelt. S miután kinevettek, s talán kissé meg is aláztak, beszélgetésre kérnek.
Mennyire vágyunk már a komoly beszédre felszínes, saját farkát kergető, valóságos létkérdéseinkre ügyet sem vető, azokat cinikusan elhazudó művészeti, politikai és egyáltalán: köz-életünk fűrészpor-valóságában. Nyilván apokaliptikus, de távolról sem apatikus vagy apolitikus művészet ez. Kondor Béla angyaltól-érintett öröksége felnőttnek nyilvánít bennünket, s ebben az értelemben szólít együtt-gondolkodásra, együtt-érzésre. Koránt sincs ezzel egyedül, de közvetlensége és érzékenysége meghatározó sorskérdéseink iránt megkerülhetetlenné teszik. Keressük a találkozást műveivel. Becsüljük meg magunk!
(A születési évforduló alkalmából a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum, a Kondor-életmű gondozója, újrarendezte és megnyitotta állandó kiállítását. Szerkesztőségünk megköszöni szíves közreműködésüket, hogy lapunk e számát a Dózsa-sorozatról Dobrik Rezső által készített fotókkal illusztrálhattuk.)