Sokak szerint a fotó az egyik legmulandóbb művészeti ág. Nem csupán a nyersanyag – a papír és a vegyszerek – gyors romlása miatt, hanem azért is, mert a létrehozott alkotások nagy száma gyorsan értékteleníti a korábbi műveket.
Míg a hagyományos képzőművészeti ágakban megszületett alkotásokat tekintjük néhány száz év nem igazán nagy idő. Már ha művész betartotta a mesterség szabályait.
A fotó restaurátorok a megmondhatói, hogy mennyi gond van az alig 40, 50 évvel ezelőtt készült fényképek megőrzésével, vagy új élvezhetővé tételével.
Nem véletlen például, hogy a reneszánsz időkben sok-sok évi „műhelygyakorlat” után foghatott valaki saját mű megalkotásához. Ugyanakkor egy-egy életművet néhány tíz, esetleg néhány száz alkotás fémjelzett. Ezzel szemben sok, később jelentős életművet felhalmozó fotóművész, amatőr módon látott hozzá az alkotáshoz. Sokkal inkábba belső indíttatásra, mint sem a mesterségbeli tudásra alapozva. Az elkészült művek sok ezres, vagy akár tízezres számáról már nem is szólva.
Kérdés persze a műalkotások maradandósága csupán az elkészítésük technikájában anyagában rejlik e?
Ezzel kapcsolatosan Fodor Ákos egyik rövid verese vetődhet fel:
„Jobban emlékszem:
Mit éreztem láttán, mint
Arra, amit láttam.”
Ha azonban e gondolat fonalát fűzzük tovább, nincs különbség a művészeti ágak között a mulandóság tekintetében. Nem a m anyaga, fizikai állóképessége, hanem a hatás tartóssága a fontos.
Ha abból indulunk ki, hogy a művészek milyen szándékkal fognak ecsetet, vésőt, vagy akár fényképező gépet – eltekintve persze a kizárólag anyagai megfontolásokból megszületett művektől – akkor nem igazán számít az alkotás technikai kivitele, műfaja. Sokkalta inkább a mögötte lévő emberi felbuzdulás, az alkotás, a kifejezés kényszere. A művekbe sűrített gondolat, érzelem, némi pátosszal: az emberi örökérvényűség.
Mert hát mit lehet akkor mondani a zenéről? Elzengő dallamok; elhaló, a csendbe forduló harmóniák, sokszor a szünetek összessége adja az anyag nélküli élményt.
A mű tehát hatásában fontos, függetlenül a művészeti ág fizikai hordozójától.
A Zempléni művészeti napok alkalmából megvalósult kiállítás – amely a Sárospataki Képtárban volt látható – kísérletet tett arra, hogy képekben ragadja meg a zene lényegét. Olyan kiállítás született amelyben fotókon próbálják meg ábrázolni a muzsika olyan elemeit is, amit általában csak a koncerten résztvevők vagy a muzsikát létrehozó zenészek élvezhetnek. A magyar fotóművészet legjobbjai készítették ezeket a képeket.
A klasszikus fotók éppúgy megtalálhatóak a tárlaton, mint a modern mai fotóművészet sok jól ismert alkotása.
A kiállítás összeállítása, a művek kiválogatása a Magyar Fotóművészek Szövetségének – név szerint Szamody Zsolt –munkája.
A szervezők „Zene Kép” kiállítást olyan tárlatsorozatnak szánják, amely minden évben a Zempléni Fesztivál alkalmával igyekszik felmutatni a zene másféle lényegét is, mint azt a hangok tehetik. Ha úgy tetszik, minden évben a zene inspirálta képzőművészet lesz majd kiállításaik tárgya. De mint ahogyan az első vállalkozásuk is mutatja, nem kizárólag csak a „hagyományos” képzőművészet kifejezésmódjaira alapoznak, hanem igyekeznek szélesebb értelemben értelmezni a tárgyiasult művészet ágait. Úgy látják nincsenek éles műfaji határok az egyes művészeti ágak között. Ez igaz éppúgy a képzőművészetre is, mint a zenére.