A pataki diákok nevében búcsúztatnám Pécsi Sándort. De mi nem búcsúzunk tőle: magunkkal visszük, akár Madách színházi barátai. Nem kell magyaráznom, hogy értem ezt. Ha magyaráznám, már szónoklat lenne belőle – s a szónoklást Sándor porában sem tűrné szívesen.
Már ez a néhány mondat is retorikának tetszik az ő művészetének egyszerű nagysága mellett.
Az őszinteség zsenije volt – és történetesen pataki diák. Történetesen? Öntudatosan is. A patakiak sokat tudnának beszélni erről… Jó volna nem használni nagy szavakat. De a nagy pillanatok nagy szavakat kívánnak. És Patakról szólva Petőfi is nagy szavakat használ – még prózában is. Azt mondja róla az Úti levelekben: a szabadság oroszlánbarlangja.
Tudtuk-e mi, pataki diákok, annak idején, hogy milyen barlang melegében nevelődünk? Talán ritkán fordult ez meg a fejünkben, még ritkábban a nyelvünkön. De ösztönösen ráéreztünk az élet leghétköznapibb perceiben is. Milyen természetesen egyet jelentett Patakon magyarnak lenni és szegénypártinak lenni. S milyen természetes volt igazságpártinak lenni. Igen, jól emlékszem, hogy minden farizeus szemforgatás, minden mameluk helyezkedés, minden álságos, nem őszinte megnyilvánulás milyen közneveltségbe fulladt abban a diáktársadalomban.
Pécsi Sándorról szólva: jól tudom én, hogy a hazug pátoszt nem tűrő, szenvedélyes őszinteség, az egyszerű nagyság vele született tulajdona volt. Túlzás volna azt mondani, hogy ezt az iskolától kapta. Én csak annyit mondok: mi, akik együtt nevelődtünk vele az oroszlánbarlangban, mindig ott éreztük játékában a pataki diákot is.
Az élet úgy akarta, hogy ne csak diákként, felnőtten is egy iskolába kerüljünk. Abba a színházba, mely – elsősorban éppen Pécsi művészetének kisugárzására – az őszinteség iskolája lett a magyar színjátszásban. Tíz éven át közös otthonunkról: a Madách Színházról beszélek…
Madách színházi barátaimról tudtam meg azt is, hogy Sándort azon a reggelen kezében szereppel, szemén szemüveggel találták meg az ágyán. Úgy aludt el, mint aki csak egy percre alszik. Úgy halt meg, mint aki csak egy percre hal meg. Nem mondom, hogy Isten veled, Sándor. Velünk maradsz.
Csak egy napra halt meg: amíg eltemettük.
Másnap egy lépcsőház boltja alatt feltűnt: −
ott az az elkésett, sietősen menő!…
(El kellett fordulnom: ne lássam, hogy nem ő!)
Azután ajtón át hallottam a hangját,
s éreztem, még szólna, szólna ő, ha hagynák…
(De nem ütött már át beszéde a nótán,
ahogy a szomszédom csavart rádióján,
s ismét zene ömlött…) Azután mögöttem
roppant a pad … (Ő volt?) S mikor felütöttem
Csehovot: a könyvben egy magános férfi
az ő zavarával kezdett heherészni…
Csak egy napra halt meg. Azóta akárhol
járok a tömegben, felbukkan a Sándor:
− már a tarkójáról megismerem, − érzem,
ha kicsit kilépek, mindjárt utolérem! –
(Elhangzott 1972-ben, Pécsi Sándor temetésén.)