Száguldó koroknak, rohanó halandóknak is kedvez a haiku, ez a mindössze háromsoros japán lírai műfaj és versforma. Hamar elolvasható belőle akár több is: aki csak két villamos- vagy trolimegállónyit közlekedik, már az is elővehet egy ilyen kötetet.
Megtréfálja azonban e tömör, 17 (soronként 5–7–5) szótagos vers azokat, akik így közelítenek az irodalomhoz. Mert bármilyen műfajt, eposztól egysorosig, csak „áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel” érdemes olvasni, „előre és hátra hallgatózva a könyvben”, „figyelni a titkos jeladásokra” – ahogyan Márai Füves könyvének maximája tanácsolja.
A keleti kultúrában gyökerező, metafizikai igényű haiku természeti képek felvillantásának, a flóra, a fauna egy-egy nagy pillanatának megragadása útján közvetít és sugall mély gondolati, filozófiai, lélektani tartalmakat. A természet múlhatatlan igazságait rögzíti. Költemény-borostyángyöngy, amely zárványként, immár mindörökre őriz, egyszersmind újraéltet egy-egy életérzést, egyben gondolatot. Gömbölyű vers. Így hát nehéz rajta „fogást” találni. Próbára tevő feladat értelmezni e vázlatosságában is teljeset nyújtó műfaj egyes darabjait.
Egy fajta pillanatkép a haiku. De a pillanatkép – amelynek prózai változatát, az impresszió-rezonanciát oly briliáns módon művelte mindenekelőtt Kosztolányi – szerkezete e háromsoros lírai műfajban akképp fest, hogy az író rögzíti az impressziót, az olvasótól pedig várja a rezonanciát. A költő vázlatos rajzot nyújt a tárgyról, de hogy ezt milyen tartalommal tölti meg a műbefogadó, az már az ő érzékenységén, érzékén múlik. Koncentrált figyelmet kér tehát a haiku. Fantáziás, empátiával, intuícióval megáldott, a költőhöz hasonlóan a lét értelmén töprengésnek, az élet, a világ ritmusát érezni akarásnak, a jelentéskeresésnek az igényével élő verskedvelőre apellál. Arra, aki az alkotóhoz hasonlóan, szívvel és ésszel egyaránt-egyszerre képes gondolkodni. Már Kosztolányi is felhívott esszéjében az olvasói aktivitás elmaradhatatlanságára: „A haiku egy természeti rajz, egy »rajz körvonala« […]. A természeti rajz mögött, melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lenni, »lírai« közlések nélkül, egy másik rajz is van, egy lelkirajz. De ez nem a költő lelkirajza, hanem általános emberi – mondjuk –, az olvasó lelkirajza, aki a kereteket majd megtölti, olyan tartalommal, amilyennel neki tetszik.” (Nyugat, 1933) Mint a balladában: a haikuban is gyakran a ki nem mondottban rejlik a lényeg. A szöveg kifejtetlenségének mesterműfaja tehát. Épp ezért sokféleképpen értelmezhető egy-egy darabja. Számít tehát az olvasó éberségére, aktivitására.
Vitéz Ferenc avatott szerzője ennek a műfajnak. Éles és szigorú szemű megfigyelője s rögzítője a természet nagy pillanatainak, a természeti igazságoknak, az érzelemminőségeknek. Egészében haikukötet, kilencvenkilenc háromsorost sorjáztat az Évszakok, szavak, álmok (1992). A Repülnél lenni (1996) kötet harminchárom – „madarakra és más motívumokra” írott – haikut közöl. A 2003-as Szirmok csókolóznak… (a Komiszár János virágcsendéleteit „kísérő” költemények) kötetben négy (virágokra komponált) háromsorossal találkozunk. S a 2013-as Lábjegyzetek – a könyv 142 verse közül – 103 haikut foglal magában. (A szerző egy másik rövid japán vers, a tanka művelője is: tizenhetet tett közzé az 1998-as Kékezüst kötete). Eddigi, haikut (is) tartalmazó könyveiben festő- és grafikusművész barátok alkotásai övezik a verseket. Az Évszakok… Baráth Pál, a Repülnél… Burai István, e legújabb könyv ismét Burai rajzaival ékes.
Az e kötetekben publikált képzőművészeti munkák sohasem tisztán illusztrációk, miképp e gyűjteménynek a képekre írott versei nem puszta értelmező „képaláírások”, hanem önállóan is megálló művek. (Meggyőződhettünk erről a Színekre szavak… – Komiszár János akvarelljeire kötetben is.) A haikukhoz társított Burai-képek újabb rétegeit segítenek felfejteni a verseknek, a rajzokra írott költemények pedig újabb dimenzióira világíthatnak a rajzoknak, tisztábban foghatjuk általuk a grafikák jeleit. Szép randevúja a Lábjegyzetek szónak és képnek. Hozzá a műbefogadás során ezekhez társul(hat)ó (lélek)zenének. Mert a haiku rímtelen ugyan, mégis, mondhatni, meghallja a világ, az élet ritmusát. Miképp egy-egy sikerült rajz.
Hajnali harang / szólít vissza illatot / néma sziromhoz. A „kegyes” haikuk egyikére készült Burai-tusrajzon megjelenő arc érzékelteti: a harangcsendülés felidézte virágillat, a megszemélyesített virágszirom komplex képében, amelyben – a tolmácsolt Baudelaire szavaival – „egymásba csendül a szín és a hang s az illat”: megjelenik az ember, „Szépbeszőtt hitét” sosem feledni hív fel a kondulás. S íme, a párvers, a grafikára írott haiku: Madáremléked / fölébreszti az öröm / tulipánjait. E replika a közös alkotás terét a flórától a fauna, a szárnyak felé tágítja. A teremtett és az épített világ (a létezők és a – templomot is felidéző – harang) szimbiózisa mellé a tárgyi, az emberi világ és létezők teljes körének kölcsönhatását tételezi, a kommunikációs elem (szólít) mellé ősi cselekvéseket (emlékezés, örömébresztés) társít.
Komplex természeti képek ékítik a „kegyetlen” haikuk csokrát is: Lovam felnyerít. / Cifra szellő üzeni / forrás illatát. Itt a fauna (ló), a flóra (illat), egy éltető őselem (forrás) s egy költészeti toposz, a szellő találkozása, egymásra hatása alkot a természet természetes díszeivel, színeivel, ékeivel (cifra) tovább tágított hangulati – s vele széles természeti – teret. S ehhez expresszív hanghatást (nyerít) társít a szöveg.
Eklatáns példa a Burai-grafika és a Vitéz-vers termékeny kölcsönhatására a Képes-lapok, tehát az „Üzenetek” Burai István képeinek hátoldalán ciklus darabja, az Ébredés: Hajad táncolni kél, / szárnyam hogy suhogtatom. / Meggyajkad csodálja csőröm / minden hajnalon. A Burai-rajzoknak az embert és létezőtársait folyton szételemezhetetlen kapcsolatba hozó kompozícióira rímelnek ezek az „üzenetek”. A létezők egységét, minden esetlenségünkkel, csetlés-botlásainkkal, groteszk-nevetséges embervoltunkkal együtt is a létezés gyönyörűségét, az élet értelmét hirdető, annak ős evoéját sugalló rajzokra. Az emberlényt a természet, a fauna jegyeivel (csőröm, szárnyam, meggyajkad) ruházzák fel a „fordított megszemélyesítések”. Reprezentálva az élők szimbiózisát, a létezés együttes szépségét. Az ember kerül a létezők középpontjába: közös Burai–Vitéz üzenet ez; tanújele a versmező spirituális motívuma: a tánc, illetve a rajzmezők hangsúlyos antropocentrikussága.
Érzésekből, impressziókból szőtt gondolatok e kis költemények, csaknem háromnegyedükben haikuk. Tára a kötet az érzékletes költői képeknek, elsősorban metaforáknak (te leszel a dal; kék tánc; amikor imádkozol, te is csönd leszel; Isten könnyei cseppkő-versek; szellő az álmom; az öröm tulipánjai; víg ágyék; egy szál voltam hajadban; otthonom fűszál; te lennél a szél; madár a hold; tavaszi ág vagy; megitattál a harmatoddal). Illetve a Baudelaire-citátummal közvetetten már jelzett szinesztéziának (fény simul, zsibbad az ég, néma szirom, pikkelyes csend, cifra szellő, nedves csönd). Olykor egyetlen nagy metafora egy-egy szép haiku: Ártatlan testünk / reggelre behavazott / kolostorudvar; Ez a szerelem / gregoriándallamú / lélegzetvétel.
A japán költészet mély értője, jeles fordítója, Faludy György patikamérleg-pontos, művészetfilozófiai mélységű gondolata szerint Macuo Basó (1644–1694) „legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel, mint a hirtelen eszmélés”. E kötet jó néhány – köztük az utóbb idézett két – verse kerül, illetve áll közel az összetett haikuműfaj e jellemzőjéhez is.
A költői képek jellegzetes elemei, a versek főbb tematikai mozzanatai, a motívumhálózat részei itt többek között az őselemek: víz (tenger, forrás, tócsa), tűz (láng), levegő (ég), föld (rét, tisztás, avar, hegy); a nap, a hold, a csillagok; a flóra, fauna (fenyő, fűz, hársfavirág, meggy, tölgyfalevél, orgona; csiga, ló, madár, méhek). A szervetlen természeti elemek (gyémánt, kő, sár, cseppkő), természeti-időjárási jelenségek (szivárvány, eső, vihar, szél, köd, zivatar) sora, a nap- és évszakszimbolika. Felbukkannak a versmezőben őshelyzetek (születés, vágy, álom, szerelem, remény, öröm, boldogság, bánat, magány, halál); helyet kap a szövegekben az idő és a tér; átszövik a költeményeket szakrális jelképek és cselekedetek (angyal, éden, ima, kereszt, Szentlélek, Mária). Egy-egy motívum, mint a japán versben, gyakran jelképi értelmet hordoz. Itt jellegzetesen magyar szimbólumot is: Csonka mennyország. / Csótányok marakodnak / a turul szívén.
Az irodalmi műalkotás sosem csak látvány és érzés. Egyszersmind gondolat, mint e – (kép)költészetet és filozófiát szervesítő – kötet darabjai is tanúsítják. „Gondold meg, hogy csak az ember olvas” – folytathatnánk a citált Márai-gondolatot, egybecsengetve Vitéz Ferenc haikuinak egyik üzenetével, nevezetesen a szó, a nyelv létezése, kimeríthetetlen gazdagsága örömének közvetett megjelenítésével: Már csak egyetlen / szó kell a boldogsághoz. / Csak egy. Jaj, mi az? Egyúttal indirekt módon az olvasót (vagy a nem olvasót, de aki esetleg azzá válhat) a szó, a kommunikáció csodájának, képességének becsülésére.
S annak is tanúbizonysága e „kis versek” világa, hogy nincs lényegtelen a létezésben. Mert a „kis” itt nemcsak a terjedelemre utal, hanem az apró csodák világnak allúziója is. A haiku emlékezteti a fogékony lelkeket: nem suhanhatunk el folyton a mikrovilág tüneményei mellett: Májusi levél: / oly gyönge, mint a halál, / s erős, mint a tél.
Régi tanulság: érdemes elolvasni a könyvek lábjegyzeteit is… Gyakran mennyire fontos információkat hordoznak a (főleg tudományos) művek e lapalji közleményei! S miképp ajánlatos azokat áttanulmányozni, szellemi kaland, lelki gazdagodás figyelmesen, kortyonként ízlelgetni e vers-Lábjegyzeteket is.
(Vitéz Ferenc: Lábjegyzetek. 142 kis vers Burai István grafikáival. Néző•Pont, Debrecen, 2013. ISBN 978-963-88320-2-3)