Szabadfalvi József közelmúltban megjelent kötete több éves kutatás eredménye. A szerző munkásságát kezdetektől a a második világháború előtti hazai jogbölcseleti művek értő gondozása és részletes bemutatása jellemezte. A jelen kötet elsődleges célja is a jogbölcseleti hagyományaink felszínre hozása. Erre az irányultságra igen nagy szüksége van a hazai jogelméletnek, mivel a magyar jogbölcseleti gondolkodásnak a fordulat évét követően és jelenleg sem igazán sajátja az elődök eredményeinek komolyan vétele vagy egyáltalán a hozzájuk való valamilyen formájú viszonyulás. Kétségtelen, hogy a világháború előtti neokantiánus vagy szociológiai és a még korábbi észjogi hagyományok mára kikerültek a jogelmélet fő áramából, ez azonban nem jelenti azt, hogy bizonyos jogi jelenségek leírásában, elemzésében – az alapul vett filozófiai háttértől függetlenül – ne születhettek volna ma is elgondolkodtató tudományos eredmények. A jelen ismertetés írója például kutatásai során kiválóan tudta hasznosítani Horváth Barna és Szabó József több mint fél évszázados eredményeit a jogalkalmazás vizsgálatakor.
A másik ok, amiért megőrzésre érdemes ez a hagyaték, az, hogy vannak olyan teljesítményei a magyar jogelméletnek, amelyre külföldön is felfigyeltek (itt főként Somló Bódog és Horváth Barna műveinek külföldi fogadtatására gondolok, de Moór Gyulát is a komolyan vett jogfilozófusok közé sorolhatjuk), tehát munkásságuk immár az egyetemes jogbölcseleti kultúrának is része. Éppen ezért minden okunk megvan, hogy elfogadjuk a szerző felhívását: „legyünk büszkék arra, ami ma is érték, ami ma is vállalható”. Tudománytörténeti kutatásai mögött ez a hitvallás húzódik meg, és ez határozza meg a módszerét is, amelyben nem a kritikai hozzáállás a döntő, hanem a múlt gondolkodói nézeteinek minél alaposabb rekonstruálása. Az elemzések során közel hozza a korabeli vitákat, megismerkedhetünk az egyes szerzők gondolatmenetével, megelevenednek az újkanti, a szociológiai jogkoncepció képviselőinek eszméi. Az értékelések csak e feltárás után válhatnak megalapozottá.
A kötet tematikailag három részre osztható. Első felében – a magyar jogbölcseleti gondolkodás ívének ábrázolását követően – az egyes szerzőkkel foglalkozik kronologikus sorrendben. Sorra veszi a magyar jogelméleti hagyomány néhány alakját, akik közt találhatunk olyan neveket, akik a szűkebb szakmai körökön kívül is ismertek (Pulszky Ágost, Bibó István, Móor Gyula). Elsősorban jog- és állambölcseleti munkásságukról ad számot, felvillantva egyúttal életük, illetve más irányú (pl. politikai) szerepvállalásuk azon részleteit, amelyek összefüggésben állnak jogelméleti pályafutásukkal. Talán nem véletlen, hogy a legbővebben Moór Gyula életművével foglalkozik, hiszen kandidátusi disszertációjának témája is Moór jogelméletének feldolgozása volt. Az akkori érdeklődés azután továbbterjedt a teljes magyar jogbölcseleti hagyomány kutatása irányában. Ennek az érdeklődésnek a következménye, hogy e kötetben már olyan szerzők tudományos tevékenységének ismertetésével is találkozunk, akikre eddig igen kevés figyelmet fordított a tudományos közvélemény. Csak a bennfentesek számára csenghet ismerősen Vas Tibor, Szabó József vagy Teghze Gyula neve. (Utóbbi a Debreceni Egyetem jogelődjének rektori tisztségét is betöltötte.)
A könyv második részében a szerző egy-egy konkrét aspektusból mutatja meg az 1948 előtti magyar jogbölcseleti gondolkodás sajátosságait. E rész első fejezete egy 1942-es vitaülést dolgoz fel, amely rendkívül érdekes abból a szempontból, hogy hatvan évvel ezelőtt mennyire más problémák jelölték ki a jogbölcseleti gondolkodás fő irányait. Ennek ismeretében érzékelhető igazán az azóta bekövetkezett paradigmaváltások értelme és jelentősége. Ugyanezen okból figyelemre méltó a természetjog–jogpozitivizmus vita nyomon követése, amelynek háttereként markánsan rajzolódnak ki a két világháború közötti magyar jogelméleti tudományosság meghatározó tendenciái. A sorozat utolsó eleme pedig egy olyan, a hazai jogelméletben meggyökeresedett felfogás „dekonstruálását” tűzi ki célul, amelynek lényege hogy a magyar jogbölcselet fejlődésére szinte kizárólagosan a német-osztrák irányzatok gyakoroltak számottevő hatást. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a hazai jogbölcselet számos meghatározó alakja – Pulszkytól Somlón át Horváth Barnáig – igen sokat merített az angolszász jogelméleti irodalomból.
A könyv utolsó része már nem közvetlenül a múlt kiemelkedő alakjaival és eredményeivel foglalkozik, hanem a rájuk vonatkozó tudományos reflexiót dolgozza fel. Az itt található két fejezet elhatárolása „természetes” módon következik a magyar jogbölcselet második világháború utáni fejlődéséből. Először a korabeli marxista érékelést vesszük szemügyre, amelynek torzításaira, ideológiai fellegéből fakadó egyoldalúságaira a szerző élesen, sőt kimondottan szatirikusan mutat rá. Egyébként magam is úgy vélem, hogy főként Szabó Imre vonatkozó műve („A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon”) tényleg csak megfelelő humorérzékkel olvasható és dolgozható fel. Az 1950-től hozzávetőleg a ’80-as évek elejéig tartó, Szabó Imre akadémikus nevével fémjelzett korszak elemzését követően a másik fejezet a ’80-as évektől kezdve napjainkig mutatja be a világháború előtt hazai jogelméleti kultúra újrafelfedezésének folyamatát. Mindehhez hozzátehetjük: ebben a folyamatban éppen a szerző játszotta és játssza ma is az egyik vezető szerepet.
Végezetül emeljük ki a kötet erényei közül az érthető, világos stílust, amely a jogelméleti irodalmat ismerve mindenképpen komoly előny. Így ugyanis képes közel vinni a joghallgatókat a diszciplínához. A könyvet azonban nemcsak az egyetemi hallgatóknak ajánlhatjuk, hanem mindenkinek, akinek nem csupán a történelem nagy eseményei, egy tudományág legnagyobb teljesítményei számítanak, hanem szereti érezni is az atmoszférát, amelyben a letűnt korok emberei éltek, s amelyből megtudható, hogy mi volt fontos az akkoriak számára. Szereti összehasonlítani ezeket korunk hangulatával, szokásaival, életérzésével. Ily módon a most ismertetett könyv kiválóan alkalmas egy már letűnt korszak jogbölcseleti hangulatának, tudományos légkörének érzékeltetésére, a maga komplexitásában. E szemléletmód megértése pedig komoly tanulsággal szolgál. Sosem lehetünk biztosak benne, hogy nálunk van a „bölcsek köve”, s hogy modern és posztmodern problémafelvetéseink univerzálisak, függetlenek az azt hordozó társadalmi-kulturális közegtől. Ha valaki ezt a rejtett mondanivalót komolyan veszi, akkor lehet esélye arra, hogy az ő munkásságát is megőrzi majd a tudományos emlékezet.
(Szabadfalvi József: A cselekvőségi elmélettől az újrealizmusig, Gondolat Kiadó – Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2004)