Lapis József Az elmúlás poétikája (A haláltapasztalat esztétikai közvetítettsége a két világháború közötti magyar költészetben) című monográfiája közel egy évtizedes munka gyümölcseként a tavalyi Ünnepi Könyvhéten jelent meg. A könyv fejezetei egységes egésszé szerveződnek, koherens képet mutatva a két világháború közötti líra alakulásáról az elmúlás poétikájának jegyében.
„»A halál elhagyta régi tragikus egét; az ember lírai magva lett: láthatatlan igazsága, látható titka«” – a kötet bevezető fejezetének mottója e Foucault-idézet (egy a Lét és időből átvett részlet mellett), ami sűrítve, enigmatikusan fogja össze azt a bonyolult, összetett, kulturálisan és történelmileg meghatározott konstruktumot, melynek a költészetben való le/kicsapódását Lapis József tanulmánykötete több aspektusból, értően és érzékenyen vizsgálja. Az egyes egységek, ahogy a szerző is írja: „líratörténeti, poétikai-líraelméleti és eszmei-ideológiai” (9) szempontokat követnek „a halál és az elmúlás témájával, illetőleg alakzatával kapcsolatba kerülő szövegek” (9) értelmezésekor. A legfőbb irányvonal ugyanakkor a poetológiai fókuszpontú elemzés, melyhez az elmúlás problémáját egy tágabb jelentéskörbe helyezi a kötet: vagyis a „távollevő, a nem jelenlévő versbéli megteremtése” (10) olyan retorikai eszközök által, mint a katakrézis, a prosopopeia vagy az aposztrophé. Emellett a nyelv működésére rákérdező, a nyelv teremtő potenciálját (elsősorban a „defiguráció” aktusa által) elbizonytalanító, relativizáló szövegek bevonása is hozzájárult a halál katakrétikus megjelenítésének árnyaltabb vizsgálatához. Mindezen túl a Weöres Sándor poézisével foglalkozó fejezetek a líra performatív erejére irányítják a figyelmet, mely a jelentés mellett (vagy annak ellenében) az érzékelésnek tulajdonítanak meghatározó szövegszervező erőt, mint a „jelenléteffektus” hatékony megteremtését. A bevezető koncepciózusosan és tömören adja meg azokat az elméleti forrásokat (kultúrbölcseleti, irodalomtörténeti kiindulópontokat), melyekre a kötet az elemzések során támaszkodik: „a halálhoz előre siető léttel” kapcsolatban beemeli Zalai Béla és Heidegger gondolatait, a gyász fogalmához Maurice Blanchot, Jacques Derrida, Bónus Tibor alapvetéseiből merít, s a szépirodalmi hagyományból többek között Borbély Szilárd Halotti pompája is megjelenik a gyász retorikai szintjeinek szerveződésére utalva.
A Terra incognita című fejezet a Közvetítettség kérdésével nyit, ami az elmúlás kérdéséhez először egy másik médium teljesítményének elemzésével közelít. A Kolonics György halála után készített videó (a legendás kenus életének, karrierjének meghatározó pillanataiból, interjúiból összevágott felvétel) interpretációja megalapozza a lírai szövegek vizsgálatát olyan fogalmakat előhívva, mint a sírfelirat vagy a halotti beszéd, amelyek a nem jelenlévő másik arcának-hangjának megjeleníthetőségét problematizálják, az alapvető közvetítettséget hangsúlyozzák. A tanulmányrész ennek releváns példájaként Kosztolányi Dezső Halotti beszédét említi és értelmezi. A Közvetítettség alfejezetet egy rövid operajelenet-elemzés zárja. Mind a tanulmányt indító, mind az azt befejező (a Csokonai Színház Aida című operaelőadását illető) értelmezés felmutatja a haláltapasztalat különféle médiumok általi esztétikai és egyben kulturális közvetíthetőségét. A Terra Incognita második alegysége már kimondottan a lírai médium fent leírt funkciójával foglalkozik Kosztolányi-költemények párhuzamba állításával. Az Esti Kornél éneke és az Ének a semmiről szövegeket összeolvasó alfejezet az élet és a halál/semmi összetett (aszimmetrikus, szimmetrikus, ellentétes és egybehangzó) kapcsolatát világítja meg a retorikai alakzatok (paronomázia, aposztrophé) segítségével, valamint a hangzás és jelentés (összetartó vagy épp törést előhívó) játékát is értelmezi, melynek következtében a lírai én szövegbeli stabilitása, centrális pozíciója sem marad érintetlenül. Az adott egység egyúttal az áthagyományozódás (Ady Hunn, új legendájának újra-/átíródása a Kosztolányi-szövegben) és az emlékezés kérdését is felveti (Könyörgés az ittmaradókhoz).
Az Ősz és tél között – egy toposz nyomában a könyv harmadik egysége, amely az ősz allegóriáját vizsgálja Babits Mihály Ősz és tavasz között és Weöres Sándor Valse triste című alkotását összehasonlítva, amihez felhasználja a toposz tizenkilencedik századi előzményeit is (Petőfi Itt van az ősz, itt van újra… című versét, a Szeptember végént, Arany János Juliskához című költeményét). A fejezet második részében már a tél toposza is helyet kap, a szerző Szabó Lőrinc Téli fák című szövegét elemzi Kosztolányi Őszi reggelijéhez kötve, s így a „hagyománytörténés” színrevitelére is példát nyújtva. Ezen kívül a tanulmány Juhász Gyula, Illyés Gyula, valamint Tóth Árpád műveire is kitér. A fejezetben hangsúlyos szerephez jut az áthagyományozódás, az ősz-tél toposz működésének szövegeken átívelő folytonossága jelentésmódosulásokkal átszíneződve. Az adott egységhez fűződik a Mint a halál című alfejezet is, amely Radnóti Miklós két költeményét (Mint a halál és Szerelmes vers) olvassa, melyek közül az előbbiben „a tél toposzai a halál helyévé is válnak, és az utolsó strófa nyelvi önreflexiói folytán minderre allegorikusan ráépül a jelentésmozgás megfagyásának képzete”(79).
A múlás etűdjei című negyedik fejezet Weöres Sándor Rongyszőnyegének több darabját is elemzi, melyek amellett, hogy gyermeki nézőpontot működtetnek az elmúlás, a halál tapasztalatával is számot vetnek. Az adott tanulmány a költemények hangzósságának, érzékekre gyakorolt hatásának domináns szerepét mutatja fel. A versek a hangok, az ismétlések, a rímek és a ritmus által arcot adnak mindannak, ami néma, hozzáférhetetlen az értelem számára. A tanulmány az érzékek és a jelentés szintje közti hasadásra, törésre, játékra hívja fel a figyelmet.
Az ötödik fejezet három életműből meríti az elmúlás fókuszából meghatározó szövegeket. A szerző Dsida Jenő lírájában sorra veszi azon tényezőket – a halál alakzatainak megjelenése, a költő kései versépítkezésének sajátosságai (a hangzósság kulcsszerepe), a megszólalásmód hangoltsága – amelyek párbeszédbe állítják életművét Kosztolányi Dezső poézisével. Dsida költészetéből három alkotást tárgyal behatóbban a tanulmány: A sötétség versét, A félelem szonettjét és a Túl a formánt, melyek közül ez utóbbi Radnóti Miklós lírájával is párhuzamokat mutathat. Az én „válságélménye” (ami nemcsak a halállal szemben tételezhető, hanem az én saját mivoltára reflektáltan is bizonytalansággal szembesít) a megszólalás, a közvetítés, a másikhoz való szólás (illuzórikus) vágyával is kiegészül. A Radnóti Miklós költészetét tárgyaló rész először (Az életmű mint emlékmű alcím alatt a befogadástörténetre fókuszálva) azokat az újraolvasást aláásó, a költő életét és műveinek jelentésdimenzióit összemosó, ezáltal pedig a költeményeket „emlékműként/kriptaként” rögzítő tényezőkre hívja fel a figyelmet, melyeket ha teljességgel kikerülni nem is lehet, de hatásuk tompítható az értő megközelítés következtében. Az életmű-fejezet a megszólalás, a nyelv teremtő erejébe vetett hit fokozatos elbizonytalanításának szöveghelyeit vizsgálja az Orpheusz lantja elhalkul című egységben a Tajtékos ég (az eclogák, a szerelmi kontextus szövegrészei, a természet és az évszakok már fent említett toposzait működtető alkotások stb.) korpuszára koncentrálva. Az Emlék és varázslat tanulmányzárlat pedig a Sem emlék, sem varázslat és Illyés Gyula Haza a magasban című versét olvassa együtt, ami szintén a közvetíthetőségbe, az értelembe vetett hit problémáját villantja fel, melynek negatív pólusába a Radnóti-szöveg, míg a pozitívba Illyés költeménye állítható, s e végleteket a tanulmány további szépirodalmi példával, pretextussal árnyalja.
Az életmű-fejezetek utolsó darabja József Attila lírájával foglalkozik. A Radnóti-tanulmányhoz hasonlóan a referencializáló, antropomorfizáló olvasatok értelmezést gátló hatását mérlegelve indul, majd a Thomas Mann üdvözlésének precíz feltáró olvasatával ismét a nyelvnek, az értelemnek, szűkebb kontextusban pedig magának az irodalomnak a világteremtő funkciójára mutat rá, melynek eszközeit a szöveg maga is színre viszi az intertextuális utalásokkal, az emlékezés és újraírás aktusával. A József Attila Flóra-verseivel foglalkozó egység az elmúlás és a szerelmi kontextus szoros nyelvi és poétikai összefonódására precízen világít rá, miközben a szerelmi líra tradícióját is feleleveníti.
A Teljesség és vég a kötet záró fejezete, amely Weöres Sándor Harmadik szimfóniáját szisztematikusan, részletesen értelmezi a korábbi olvasatokat felhasználva, és a retorikai alakzatokat, trópusokat feltárva. A összetett versszövevény az elmúlás, az örök egység, abszolútum állapotának kérdéskörén túl a nyelv általi közvetíthetőség illúziójára is reflektál, s a szöveg kibogozhatatlansága, „átlászatlansága […] metaszinten megismétli a világ végtelenségét, szövevényességét; olvasása pedig megsejteti a világ megértésének esélyét.” (253)
A gyűjtemény borítóján, előlapján látható fénykép (melyet a kötet szerzője készített) a Palicsi-tó egy részletét ábrázolja, amely kétségkívül irodalomtörténeti kontextusokat nyit meg, s egyúttal a könyv lapjait is, melyek jelentésességét, jelentőségét az értelmezések tudományos kimunkáltságán, precizitásán, példaértékén túl az a nyelv, hangoltság, beállítódás adja, mely lehetővé teszi az olvasó számára a személyes, intim bevonódást e gazdag szövegfolyamba.
(Lapis József: Az elmúlás poétikája. A haláltapasztalat esztétikai közvetítettsége a két világháború közötti magyar költészetben. DUPRESS Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014. Csokonai Könyvtár 54. ISBN 978-963-318-425-7)