Molnár Illés Hüllők és izzók című kötetének nyelvezete és lírafelfogása lényegesen eltér a mostanában népszerű kortárs költészetétől. Lemond a közéleti reflexivitásról és a személyes líráról, hogy e helyett a képiség, a nyelv, az emlékezés és az utazás kerüljön a középpontjába.
Molnár kötete az antimetaforikusság és alulretorizáltság által fémjelzett költői törekvésekkel megy szembe. Témáit és nyelvét tekintve elrugaszkodik a hétköznapoktól, visszacsatolva egy állandó érvényű hagyományhoz. A Hüllők és izzókban felfedezhető látomásosság nem pusztán stilisztikai kérdés. Ez a vonás rokon Nemes Nagy Ágnes hermetikus jelhasználatával, amelyről Schein Gábor a következőt jegyzi meg. „A hermetizmus (…) a szubjektum megalkotását a nyelvre bízza, és produktív cselekvésre kényszeríti a befogadót, mert úgy kell olvasni ezeket a verseket, mintha az olvasó a költővel újraírná őket.” (Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes költészete. Budapest, 1995. 42. o.)
Krusovszky Dénes kritikája szerint „a lírai nyelv keletkezésének abszolutizmusa határozza meg a Hüllők és izzók líráját” (Élet és irodalom, 2013. 13. szám). A gyakran középpontba állított nyelv mellett viszont az áramló emlékezés, felejtés, pusztulás és újjáalakulás szervezi ezt a lírát, melynek ugyan van hazai előképe (például Schein Gábor vagy Borbély Szilárd), világa mégis hangsúlyosan értelmezésre szorul, hiszen esztétikai élménye távoli.
A szerkezetileg három részre bontható Hüllők és izzók első egysége a huszonegy, többségében prózaversből álló Vaktérkép. A második és harmadik ciklus (Hüllők – 8 vers, Izzók – 16 vers) sem formavers.
A kötet témái a már említett nyelv és emlékezés köré fonódnak, kiegészülve olyan örökkön kínzó problémákkal, mint a felszín és mélység különbsége, valamint a megismerésre való igény szembeállítása az érzékeléssel. Emellett a (nyelvi) teremtésigény is hangsúlyt kap, mindezek pedig elképzelt, belső tájakba helyezik a lírai énnel együtt az olvasót. Ez utóbbi vonásban keresendő a kötet személyes vetülete, az első szám második személyhez intézett üzenetek felfoghatók egyfajta beavatásként is. Molnár abba a rendkívüli mentális világba vezeti be olvasóját, ahol kiemelt szerepet kap az álom, a felébredés és az átalakulás.
A felütésben megjelenő felejtés okozta pusztulás alaphangja áthatja a szövegeket, a határátlépések pedig fontos tényezővé válnak. A négy őselem az emlékmunkára hangolódást segíti elő, főként a víz, mely folyó alakban képviseli az emlékezet sodrását. A természeti jelenségek pedig a mentális folyamatok, valamint a nyelvi túlburjánzás vagy pusztulás allegóriáivá válnak. A központi komponens azonban a nyelv lesz ebben a térben, mely hozzájuttatja beszélőjét az egyetlen általa teremthető (és nehezen bár, de részben megismerhető) világhoz. A másik világban („ringatag tükör homályában”) létező alteregó azonosul az épp álmodó énnel, kettejük egyesülésekor megkezdődik az utazás. „Barlang mélyére szállsz, darabokra tört / agyagedények szilánkos szépsége hajt. / Csak ami megtört, annak van története, / amin túl vagy, arra emlékezhetsz, / léket vágva a hártyás szárnyú, dermedő időn. / Mondhat-e bármit a korsó alakja a vízről. / Beszél-e neked a kút mélyéről, a patak / ritmusáról, a folyam erejéről, az eső/ erotikájáról.” (Vaktérkép, 3.)
A folyó emlékezésbe beavató szerepe a következő versben is megjelenik. „Ráhagyatkozol erre a folyóra, / a sodrás gyorsul, az áradat növekszik. / Vagy te leszel egyre kisebb: ami száraz, / leázik. Hirtelen azon kapod magad, / a folyót így hívod: zuhatag, pedig csak / függőlegessé lett pályája, lábra állt, / most lett önmaga.” (Vaktérkép, 4.) A vízben való elmerülés az álom révületével egyszerre felébreszti a gondolkodó tudatot, eljuttatja a valódi mélységekbe. „Nedves nyelve”mindent elnémít, s az így keletkező csend katartikussá teszi a valódira ismerést. Mindez persze a folyó függőlegessé válása után történik, azaz akkor, amikor megnyílik a fölfelé vezető, vertikális út.
A függőlegesség, a vertikalitás itt jelenik meg először, de aztán többször is előbukkan. Az utazás így válik spirituálissá, a horizontalitáson felülemelkedve, a magasabb szférákhoz közelítve. „Hogyne lenne kiút a vertikum, / a hegy tetején álló fa, rajta lógó kopár szikla, / a gyökereken hintázó gömbölyded katedrális, / annak összes hajói, és nyikorgó parkettázata, / mondod magadnak, függő beszéd.” (Vaktérkép, 12.)
Ha a kötetet spirituális utazásként vizsgáljuk, észre kell vennünk a beavatás szimbólumainak terheltségét. A tükör (amelyben elősejlik a Másik vagy a Másvilág) itt a valódi énbe, a felszín alatti mélységbe való betekintéshez lesz elengedhetetlen eszköz. A beavatást követő átalakulásban is megőrződik a Hüllők és izzók kettős tematikája (a nyelv és a test párhuzama). Egy új, tiszta nyelv és eszközrendszer birtokbavételét követően a testen és a tudaton is átviláglik a transzformáció. A legteljesebb és legszebben végigvitt látomásos újjászületés az Izzók-ciklusban szerepel, fókuszba helyezve a fényt, a valódi látást és a legsűrűbb színt (Megnyílik mindkét szemed).
A nyelvi megismerés és teremtés a kötet szerint az egyetlen járható út, azonban ez is akadályokba ütközik, örök küzdelembe taszítva beszélőjét. Az ideát és odaát tett utazások nem minden esetben ragadhatók meg a nyelv eszközkészletével. A nyelvi megfelelők hiánya vagy a közölhetetlen információk feltorlódása során sziszifuszi munkává válik a beszéd, a kérdezés és a megismerés is. A csend lesz a megoldás a nyelve miatt bukdácsoló („a nyelv a könyökömön jön ki” – Retinámon), ám nyelvétől mégis elválaszthatatlan én számára. „Csenddé dermedsz, akár egy járatlan út.” A kihaltság csendje kerül itt szembe a szöveg teremtette épületekkel. „Az épület szöveg, / a szöveg zene, a dal rezgés. A teremtés beszédaktus.” (Vaktérkép, 6.) Az akaratlanul is működő nyelv mozgásba lendül, eszközzé válik a környező külső és a mélyen lapuló belső világ feltérképezésére. „Fogaid közé szorítod lúdbőrős nyelved, / ezt a hólyagos töltőtollat, / és fogcsikorgatásod képzelt ritmusára / megírod egy vaktérkép szószedetét.” (Vaktérkép, 9.)
A nyelvi egyértelműségre való igény szembeállítja a természet nyelvét az emberével, mely utóbbi folytonos kudarcokba fullad.„Ujjbegyeiddel egy fa kérgét olvasod. / A növények nyelve nem nyálaz össze, / és sosem kívánja, hogy elvonatkoztass.” (Vaktérkép, 10.)
Az idő okozta változásokat a test és a nyelv szimultán szenvedi el. „Lélegzetvételekkel és csenddel méred az időt, / mennyibe telik itt meghúznod magad, míg leázik minden felesleges / bőr az árkokban felgyülemlett nedveidtől.”(Vaktérkép, 14.) Erósz és erózió fáradhatatlan munkája, egymásba alakulása, rombolása-építése a megfigyelt lét és nyelviség mellett a természetet is eléri. A tektonikus lemezek egymásba csúszása, kemény sziklák kopása, a felgyülemlett üledék elhordása válik egyenlővé a léttel és a nyelvvel „Porzsák a ruhád, ágyad hamutál,/ hosszú távon az ember kis helyen is elfér.” (Porzsák és hamutál) „Simára gyalul az idő.” (Kollízió)
A telő, de nem múló időt az emlékezet kopása teszi keserűvé. A jelen és a múlt átmentése csak belső tájak teremtésével korrigálható, a képzeletbeli térképek ábrázolta folyók és utak, a mentális munka eredményezte épületek reményteli, ám a felejtés ténye miatt bizonytalan eszközei a megőrzésnek. Gondolkodásunk ilyen módon való karbantartása a mnemotechnika tudományát hívja segítségül. Molnár a nyelvet térbelivé teszi, hogy beszélni tudjon a képekről. Quintilianus óta világos, hogy „az emlékezetet a megjelölt helyek segítik a lélekben” (Quintilianus: Szónoklattan. Pozsony, 2008. 729. o.), a mnemotechnika lényege pedig az, hogy ideákat, gondolatokat, szavakat helyezünk el képekben, hogy később ezek segítségével előhívhassuk őket. Ekkor ugyanis elég lesz a képet előhívni ahhoz, hogy eszünkbe jusson a képhez társított gondolat. A tekhné gyakorlása közben Molnár kognitív térképeket rajzol lírájával, elképzelt helyekhez erős képeket társít.
A kötet utolsó verse összegzi az eddig hangsúlyos motívumokat, a víz irányította sodródás („az élők az árral szemben úsznak”) a meder mélyére irányítja a tekintetet, ahol megtörténik a végső átalakulás, az erózióban megtestesülő feloldódás, hogy a jelentés végességére és a látás időbeliségére helyeződjön a hangsúly, amint törmelékkel lesznek egyenlővé a kút fenekén. „Halak nyelik le szemgolyód./ Aztán lerakják, mint az ikrát./ Fehérrel köpik be a folyót./ Várják kikelni a pupilla titkát./ A felszín tükre megvakult,/ és lepattogott a meder zománca./ A jelentést megette a kútba hullt/ törmelék örvénylő, rozsda tánca.”(Festett a víz)
(Molnár Illés: Hüllők és izzók. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013. ISBN 338-000-173009-8)