A magas életkor elérése önmagában is kegyelem. Ám az, hogy a költő/író élete e szép korszakában is alkotó ereje – bár csökkenő intenzitásban – birtokában marad, külön ajándéka Istennek. Boldog embernek mondhatja magát, akinek – jóllehet a határok ide-oda tolódtak, rendszerek jöttek-mentek – megadatott a biztos háttér, s a lét értelmét adó alkotás: „Köröttem biztonság: feleség, család: / szilárd üvegbetonfal, / kemény, mégis áttetsző,/ millió színével süt át rajta a világ. / No és jöjj, munka! / Írógépem édes kopogása: / kis Niagaraként zuhog, / jólesőn verdesi, masszírozza / minden porcikám” – olvashatjuk Balla László Komfort című költeményében. E nyugalmat, harmóniát sugalló miliő nem csupán az öregkor sajátja, hosszú élete egészére jellemző vonás. Az utóbbi években megjelent köteteiben a számvetés igénye testesül meg: az Árva aranyesők (2004), a Vakrepülés (2006), az Őszi nyárfák (2007) című könyveiben a publicista, a költő, illetve a prózaíró áll elénk válogatott írásaival, az összegzés természetes igényével. Az első kötetről lapunk 2006. évi 2. számában már írtunk; ezúttal az utóbbiakat kívánjuk az olvasók figyelmébe ajánlani.
(A lírikus rejtett vallomásai) A Vakrepülés utószavát olvasva elbizonytalanodunk. Mit írjunk, mondjunk egy olyan kötetről, amelyről alkotója „előre bocsátja”, hogy „ezzel a könyvemmel nem tartok számot elismerésre, (…) nem azért állítottam össze, hogy sikert arassak vele”, csupán az volt a célja, hogy „így pályám vége felé, némi módon képet adjak hosszú költői utamról”. A kötet alcíme: Válogatott versek. Nem olyan értelemben azok, hogy az eddig megjelent köteteiből fűzte egybe azokat, hisz java részük sem az 1951–1961 között megjelent versesköteteiben, de még az 1993-ban kiadott Ikebana című válogatásban sem szerepel. Zömük ebben a kötetben jut először nyilvánosság elé.
Balla László tájleíró költeményeit ismertük. A képzőművész plasztikus ábrázoló képességével, az eléje táruló látványt az impresszionista festők hatásos megjelenítésével elénk táruló kárpátaljai tájak életre kelnek, magunk is elmerülhetünk azok lélekmelegítő gyönyörűségében. A bőséges kínálatból a Tóth Árpádra s az erdélyi Áprily Lajosra emlékeztető Novemberi séta című versét emeljük ki. Szép költői képei, a természet varázslatos őszi világa az olvasóban is mély érzéseket ébreszt. A szülőföld a kisebbségben élő ember számára a legerősebb fogódzót jelenti: „A föld alattam gránittalapzat…/ Bár lennék rajta örök hűség szobra, / suttogva néki varázsszavakat, / őt százszor áldva, százszor megcsókolva.” (Hazai táj) Ehhez hasonló erőforrás a zempléni földből kiszakadt család: a vékei előkönyörgő és kántortanító nagyapa, az impériumváltozásokat megszenvedő, a főjegyzőségből az élet peremére sodródott édesapa, kiknek emléke előtt szép sorokkal adózik: Nagyapám a szószéken, illetve Balla bácsi című verseiben. A család, a házasság biztosította nyugalom és harmónia olyan kikötő, ahova a külvilág zajából bármikor megtérhet. A Hogyha jössz majd, A szerelem színváltozásai, az Együtt, Majd című költemények mind-mind arról tanúskodnak, hogy magánélete révbe ért, a házasság, a családi élet mindenkor erőt ad a küzdelemhez, ahhoz hogy felülemelkedhessen a hétköznapok gondjain, keserűségein. Az öregség jeleit a dolgok természetébe való belenyugvással fogadja, nyugtázza, bár szeme előtt ott lebeg a vágy: mint makrancos lovat, visszatartani az évet, hisz akkor „biztosan valóra váltanék minden tervet, álmot”. (Ha egy héttel…) De tudja, az idő véges, ideje megköszönni mindent, mit az élet adott, s azt is „ami nem valósult meg, / de ami után / epekedve vágyakoztam”. (Azt is köszönöm)
A több száz alkotást tömörítő kötet palettáján ott vannak a súlyos mondanivalót hordozó gondolati költemények – a Vörösmarty emlékét idéző Gondolatok a képtárban, az élet dolgain töprengő Homokóra, a századvégi állapotokat elemző/értelmező A XX. század vége – éppúgy, mint a játékos hangulatú, derűt sugárzó versek, köztük talán a legsikeresebb Fűzfavessző, fűzfaág című alkotás. Mellettük azonban ott vannak azok is, amelyekről nem tudtunk, nem tudhattunk, amelyek tükréből mindmáig „ismeretlen” Balla László-arc tekint ránk. A versek keletkezésének időhatárai jelzik, hogy ennek az arcnak a vonásait, barázdáit nem csak az utóbbi másfél/két évtized szántotta, jóval idősebbek annál. Az elsők már 1947-ben kiütköznek. A Mikes Kelemenhez „címzett” költemény a történelmi példa ellentettje: nem a költő, hanem a szülőhely – Ungvár, Kassa, Kolozsvár – lett száműzött, kitaszíttatva, kiszakítva a haza testéből, hol reményvesztés-vasra verve jajdul dalra a lélek: „Az otthonunkból haza-számkivetve, / jött idegenek parancsszavát lesve, / zsoltárt feledve: szögesdrót-igéket / tanulunk…” A fény és a sötétség, az égő csillagpálya és a vakondélet világtalansága közti párhuzammal, szembeállítással utal saját sorsára az 1953-ban keletkezett költeményben: „Dőrén hiszem: csillagok útja vár / fent szennytelen, s a meglátott sugár / varázserejét lelkem mohón issza – – // de Kötelesség-Fátum köt: vakon / kell földet túrnom unt Sors-járaton, / s csak sártól fenten maradhatok – tiszta.” (Vakond-szonett) A Kötelesség-Fátum, a Sors-járat nagybetűs írásmódja a kor teremtette tragikus élethelyzetet érzékeltet. A Rend – értsd: diktatúra-szabta pálya, amely felkiáltó jelként övező jegenyék közt vezet: vakvágány. De van-e választási lehetőség a buján zöldellő felkiáltó jelek, határkövek mögül kilépni? „…erre, / csak erre mehet az élet, / vagy – a Pusztulásba”. (Allé) De a tétlenség, a pusztulás elfogadhatatlan. Az életet, a cselekvést kell választani! Mily belső vihart kavarhat az emberben ez, ha tudva tudja, hogy „a fák mögött titok van: / nagy monumentális semmi”, ha szembesülnie kell a valósággal, a felismeréssel: „hisz magam is hazugságban élek, / a Nagy Hazugság csecsét szopom” (Moszkva felé, 1978).
A nyolcvanas évek végén kibontakozó „glasznoszty” tette, hogy maga is számot vessen élete vargabetűivel? A damaszkuszi úton című költeménye a bizonyság rá, hogy megtette: „Az én nemzedékem életében / minden út Damaszkuszba vezetett, / s voltam / ma Saulus, holnap Paulus, / majd ismét Saulus s megint Paulus, / vagy Saulus-Paulus egy időben.” Mily ördögi rendszer az, amely ilyen borzalmas helyzetbe, alakoskodásba sodorja az embert! De mentesíthet ez bűneink alól? – kérdi a költő a Mérleg című verse mottójaként választott Horatius-idézettel. A két serpenyő, mondhatnánk, vad táncot jár, hol alant, hol fenn: „Tettem a dolgom, mint más. / Napjaim: merész harc a Hétfejűvel, / Napjaim: sárkányszárny alatt / gyáva kuksolás. // Éltem: erény. / Éltem: ez gaztett. /Éltem: pezsdítő erő s pusztító orkán. / Éltem: dicsőség nekem! / Éltem: átok rám!” Átéli, érzi a helyzet tragikumát. Ez a felismerés nyer őszinte, rezignált vallomást a Null-szaldó című nagyon szép szonettjében: „…Ma már értem: / bukás volt minden vélt diadal s érdem.” Vágya: csak egy döntetlent, „csak egy null-szaldót elérni a sorstól!”, megelégszik azzal, ha késői korok annyit mondanak róla: „Hogy általam a lét kevesebb nem lett”. Nem áltatja magát: „A rendelés betöltve: / voltam mákszemnyi óriás / és égbenyúló törpe.” (Pályám) Az őszinte kitárulkozás, a lét terheitől, súlyától elnehezedett évek sem némítják el, az írás lételeme. „Minden átlebzselt óra szólítja a halált”. Bár több versében szól róla, mégsem az elmúlás, hanem az írás, a munka az, amely a magas korban is élete alapprincípiuma marad.
A kötet verseinek másik, meglepetést keltő, igencsak figyelemre méltó csoportját a „vallásos” költemények alkotják. Az előbbiekhez hasonlóan szembe mennek mindazzal, amit kora társadalma elvárt. Bizonyára – mint oly sokan közülünk – meggyőződéssel hitte, hogy az életben az emberi tettek jelentik a biztos támpontot, adnak célt és értelmet mindennek. Aztán adódik egy pillanat, amikor valahogy minden összezavarodik bennünk, amikor elbizonytalanodunk, s azt mondjuk: „Jó volna hinni Istenben”. (Jó volna…) Aztán elgondolkozunk azon, hogy „…ki (vagy mi) kövezi / az útunk, / ki mozgat évmilliárdok óta egy világmindenséget / abban az irányban, hogy legyünk, / ki s mi végre hívott bennünket a földre?” (Ateisták) Sőt ennél is tovább megy, gyengeségét bevallva, a zsoltároshoz hasonlóan sóhajt fel: „…de jó volna leborulva / bízni, rádbízni, hinni benned, / s dicsérni, / eleitől fogva.” (XC. Zsoltár) Hajdúszoboszlón félve, óvatosan körültekintve – „nehogy valaki majd odaát jelentse” – több évtizedes kiesés után, belép Isten házába. Torkából előtörnek a jól ismert dallamok. „S ekkor már éreztem, hogy ott van. Hogy ismét belép életembe. / Hogy útvesztőim végére érkeztem.” (Szoboszlói emlék)
Élete – elismeri – vakrepülés volt, amelynek elkerülhetetlen velejárója a zuhanás, a megsemmisülés. A jelképes Fekete Doboz azonban megőrzi a repülés – a költői pálya – minden momentumát. Bizonyságtétel lesz arról, hogy röppályáját a társadalom, a politika hamis műszerei szabták meg. Ama dobozban azonban nemcsak tévedések, nemcsak a kompromisszumok, a kényszerű megalkuvások lesznek benne, hanem ezek a vallomásos versek is, amelyek kiteljesítik, korrigálják a róla alkotott, elfogultságtól sem mentes képet.
(A prózaíró szélesre tárta a kapukat) Balla László elsősorban prózaírónak vallja magát. Kötetek hosszú sora jelzi – tárcái, novellái, ifjúsági- és kisregényei, önéletrajzi regényciklusa – e pálya ígéretes, erőteljes kibontakozását, gazdag termését. Az Őszi nyárfák tartalmilag és műfajilag egyaránt sokszínű kötet, amelynek írásai az egy-két oldalas „akvarellektől” – rövid írásait maga nevezi így – a cselekményt részleteiben kibontó kisregényekig terjednek. A sorokból kibontható az a sokirányú érdeklődés, amely ifjú korától sajátos személyiség-jegyeként érhető tetten, nyer kifejezést az alkotásokban. A szerző hatvanhárom alkotó esztendő esszenciájaként teszi asztalunkra e kötetét – első, nyomtatásban megjelent írása, a Februári napsütés 1944-ben jelent meg –, amely A világóra ketyegése (1970), a Visszapillantó tükör (1977), a Totális fényben (1983), a Sosem volt repülések emléke (1989), a Szobor a főtéren (2001) című köteteire épül. Számos írás azonban e könyvben jut első ízben az olvasó elé. Témaválasztása igencsak széles skálán mozog. A család, a háborús emlékek, a kárpátaljai művészvilág, a sajtó, a szovjet hatalom összeomlását kísérő, azt követő zűrzavar, a társadalmi élet torzulásai jelzik főbb tájékozódási koordinátáit. Meglepő, hogy a mindig célra törő, lelkileg kiegyensúlyozott, lankadatlan munkabírással bíró alkotót mágnesként vonzzák azok az emberek, akik talpa alól – társadalmi vagy egyéni okokra visszavezethetően – kicsúszik a talaj, érzelemviláguk megbicsaklik, társas kapcsolataik rendre zátonyra siklanak, megfeneklenek.
Jeleztük fentebb, hogy a társadalom, a külső világ többnyire áttételesen – sorsok, életutak háttereként – szerepel e kötetben. Annak súlya terhe különösen éles vonásokkal van jelen a zsidóüldözést, a vészkorszakot megidéző Sábesz című novellában. A háború borzalmairól a Holdtölte szentestén, a doni katasztrófa tragédiájáról az Ároni áldás nyújt megrázó képet. A rendszerváltás kiváltotta torzulásokról a Mirku, az érdekeinek, törtetésének, előbbre jutásának mindent alárendelő hivatalnok jellemrajzáról A szék, a szovjet rendszer fonákságáról az Andropov, bírálat című írások „adnak hírt”. Ihletének legbőségesebb forrása, élményanyagának leghitelesebb háttere a család. A Gerlóczyak felmenői, a szerteágazó rokonság – mint szobrásznak a modell – elődök és kortársak képében novellák sokaságában járul elénk. A nagyapa még a békebeli időket idézi: „ő volt családunkban az utolsó szép életű ember”. A Bogáncs című novella a zempléni Vékén teljesített több évtizedes szolgálatát, a Hazatérés a temetését idézi az olvasó elé. Isten rostájában a polgári jómód alkonyáról szól, a következő nemzedék, az író édesapja súlyos gondjairól, az ínséges napokról, amelyek megmérgezik a családi békét. Ehhez mért, ezzel arányos az apai örökség is: egy, az édesapja ültette hársfasor, egy ronggyá olvasott Petőfi-kötet és öt fénykép, amelyekről az Apai örökség című írás ad számot. Gerlóczy Attila tragikus halála, a 2. magyar hadsereg Don-kanyarnál szenvedett súlyos veszteségeinek, megrázó képei közepette az emberi szolidaritás szép példájáról is olvashatunk. Attila és Csomár Tibor sorsának rajzolatában nem csupán a visszavonulásról kapunk képet, hanem előéletükről, a két család minden gondja-bajáról, a rendszerváltások életutakat kettétörő következményeiről is. Az Ároni áldás című kisregény a kötet egyik legértékesebb, legszebb darabja.
Balla László életpályáját két meghatározó körülmény befolyásolta: a művészeti főiskola és az újságírás. Bár szobrászi képzettségével nem sokra jutott, a művészet iránti alázata és vonzalma végigkísérte életét. A művészvilág, az alkotói portrékon, ilyen jellegű írásain, kötetein túlmenően – Csillogó, lobogó, vibráló tájak (1975) és az Erdélyi Béla és kortársai (1994) – helyet kér szépirodalmi munkáiban is. Az Őszi nyárfák hét, álmokkal és optimizmussal teli fiatal indulásáról „tudósít”, kiket a sors a szélrózsa minden irányába szétszórt, de a korabeli körülmények, művészetpolitikai előírások és gátak lehetetlenné tették a képességeiknek, tehetségüknek megfelelő kibontakozást. Az Inkarnáció című novella a hetedik évfolyamtárs, Éva sorsát követi nyomon, akinek – talán mondanunk sem kell – az Ungvári Képzőművészeti Főiskola csak egy állomás volt az életében, külföldre kerülésével nemcsak a művészeti életnek, hanem egy ígéretes párkapcsolatnak is hátat fordított.
Az újságírás – a kezdet emlékeit őrzik a Botticelli és a Tulipánok című írások – kiváló lehetőséget és alkalmat teremtett Balla László számára a mindennapok életének megismeréséhez, a társadalom belső erőterei kitapintásához, jobb megértéséhez. Helyzeti előnynek számít, hogy a téma nem egy esetben házhoz jön. Rövid főiskolai tanári pályafutása, a tankönyvkiadónál eltöltött évek jelenthették, táplálták azt a különleges vonzalmat, amely a pedagógusokhoz fűzte. Ebből az érzésből és megbecsülésből számos igen szép, bensőséges, finom vonásokkal megrajzolt novellahős született. A Távvezetékben e típus egy lelkileg sérült zenetanár képében áll előttünk. A Parázs a hóban című novella hősét, Konkoly Tibort a környezetével vívott harc viszi idő előtt a sírba. A felsőbbeknek tetsző statisztikák gyártóival folytatott küzdelme tragikus kimenetelét egy szép metafora: a hóba eldobott parázs elhamvadása teszi még érzékletesebbé számunkra. Vállalja a harcot, zokszó nélkül végzi a rábízott, képzettségével és képességével aránytalan munkát. Pedagógiai sikerei mégsem elismerést, hanem sanda pillantásokat váltanak ki, a tehetségtelenek, a kényelmesek, a közönyösek ellenszenvét. Mögüle a rendszer lélektelen oktatási gyakorlata sejlik ki. A zilált, a látszatra, hazugságra épülő társadalom törvényszerűen tükröződik le az egyéni életutakban. A tiszta érzelmekre épülő társas életet is megmérgezik a külső világban tapasztalt visszásságok. A társadalmi erkölcsi törvények fellazulása visszahat az egyénekre, súlyos érzelmi válságba sodorja őket. Ez olvasható ki A perzsa című novellából, amelynek hősei – Feri és Lenke – szépen induló házassága is semmivé lesz. Az érzelmi válság, a társkeresés kudarcai és csalódásai okozzák, hogy Erzsi — az azonos című írás hőse —, a jobb sorsra érdemes bútormodell-tervező negyvenöt éves korában szívinfarktusban meghal. Az író „oknyomozó” munkája sem tudja feltárni a novellahős életútjának minden mozzanatát, így a kérdés is nyitott marad. Köllő András szobrász műtermében a félig kész portré torzó voltában is értékes alkotás, mintegy kivetítve Erzsi életének tragikus voltát, a magány, a társtalanság zsákutcáját. A lét határán című kisregény hősnője Törő Olga hiszékenység áldozata. Látszólag egy kalandos szerelmi történet – válással, új házassággal, s egy abszurd helyzettel: az elhunyt férjet az első házasságából származó fiai a korábban elhunyt első felesége mellé temetik. Ami azonban elfér egy-egy könyvlapon, az életben kálváriák sorozatos stációit jelenti, amelyben a szenvedő félnek – ezúttal is egy pedagógus – szembe kell néznie önmagával, a kialakult helyzettel. Harsányi Jolán biológia tanárnő – a Szegény feleségem háza című kisregény hősnője – tragédiájának oka mélyebben rejlik. Sorsába, életébe beleszól az a gazdasági, társadalmi káosz, amely a szovjet hatalom bukásával köszöntött Kárpátaljára. Férje tehetséges és szorgalmas csoportvezető mérnök, de a cég megszűntével ő is utcára kerül. Munkát sehol sem lel. A tehetetlenség felőrli idegeit, az alkoholba menekül. Érettségizett fia is csak cselleng. Jolán a tanítás terhe mellett piacozást vállal, hogy előteremtse a mindennapit. Bár az összeomlás előtt rendezett körülmények közt éltek, a ház, amelyben Ungvár előkelő negyedében laknak, nem az ő keresményük gyümölcse, Jolán beregszászi szülői házának az árából vásárolták. Az unoka ráveszi nagyanyját, hogy kétes, felelőtlen kalandokba bocsátkozó élete miatti adósságai törlesztéséért adja el azt. A feleség az új helyzet súlya alatt összeomlik, beteg szíve felmondja a szolgálatot. Megrázó, elgondolkodtató alkotás. Hova vezethet az a világ, amelyben csak a spekulánsok érvényesülhetnek, ahol a lejtő oly síkos és meredek, amelyen megállni csak az erős jellemű emberek tudnak?
A kötet függelékeként tizennyolc reprodukciót láthatunk: szobrok, domborművek, linómetszetek kicsiny galériája jelzi, hogy ha a szerzőt az írás le is térítette a képzőművészet útjáról, mégsem maradt hűtlen ahhoz. A képek alatti dátumok jelzik, hogy vissza-visszatért hozzá, mintegy önigazolásképp. Jellemzőjük, akárcsak írásaié: a meditatív készség, az érzelmek kinyilvánítása.
A lírikus rejtett, költői képekbe kódolt vallomásait a prózaíró teljesíti ki. A szélesebbre tárt kapukon egy tágabb világba lép be, amelyben valóban otthon érzi magát. Realista ábrázolásmódja, a színes és rendkívül őszinte lélekrajz, az írói szándék nem öncélú: mint minden író, Balla László is a világot akarja jobbá tenni vele. Könyvünk bibliográfiai adattára elősorolja eddig megjelent köteteit: 35 magyar nyelvű kötet; műveiből tizenhárom ukrán, illetve orosz nyelvű fordítás jelent meg. A sor ezzel sem teljes, hisz nem tartalmazzák az általa az ukrán és orosz irodalomból fordított műveket.
Balla László termékeny alkotó évtizedeket tudhat maga mögött. Aki valamelyest is ismeri a kárpátaljai terület szovjet korszakának történetét, politikai és társadalmi viszonyait, aki megtapasztalta azt, hogy mit jelent kisebbségi sorsban élni – a kárpátaljai magyarság nyelvében és vallásában többszörösen is abban élt, él. Ezekben az írásokban felismerhetők az anyanemzetből kiszakított magyarság lelki kálváriái, küzdelme a mindennapokért, a megmaradásért, kultúrája megőrzéséért.
A cselekvő ember nemcsak sikereket tudhat maga mögött. A küzdésben nem egyszer adunk, s magunk is kapunk sebeket. Sokszor méltánytalanul súlyosakat, helyrehozhatatlanokat is. Kompromisszumokat kötünk, ha a helyzet kényszere úgy diktálja, meg is alkuszunk, hogy mentsük, ami még menthető. Balla László sem kivétel. „Mindenki szem a láncban.” Az 1990 és 2001 közt megjelent A végtelenben találkoznak című regényciklus szubjektív vallomásaiban részleteiben is megismerhetjük azt a harcot, amelyet nem egyszer önmagával kellett megvívnia. Számos tárca, vers jelzi ezt a belső tusakodást, küzdelmet. Az író életpályája megítéléskor azonban semmi más, csak a Mű az, amely az „ítélethirdetéskor” számításba jöhet.
(Balla László: Vakrepülés. Válogatott versek, 1942–2006, PoliPrint Kiadó, Ungvár, 2006; Balla László: Őszi nyárfák. Válogatott novellák, tárcák, kisregények, Kárpáti Kiadó, Ungvár, 2006)