Puskás Balázs verseskötete nem tobzódik képekben és történetekben, nem játszik költői szerepekkel, nem szórakoztat nyelvi játékokkal. Szövegei a világ belakhatóságára kérdeznek rá laboratóriumi körülmények között, minimálisra csökkentve a versbeli beszélőt érő külső behatásokat. Az Élő szövet rákérdez az otthonosság esélyeire, miközben körüljárja az önmegértés lehetséges útjait. Utóbbihoz prototípusokat, vagy éppen kijelölhető ellenpontokat hív segítségül. Az olvasó számára lehet útmutató (használati utasítás) a Terminátor, vagy éppen „betmen” figurája, de akár ezeknél régebbi időkből származó modelleket is megnevezhetünk. A lehető legkorábbi, aki ugyanakkor a lehető legmesszebbre vihet, nem más, mint a férfi, „ki sokfele bolygott”. Az otthon felé vezető út azonban, míg Odüsszeusznak visszatérés, addig az Élő szövet esetében keresés az ismeretlenben. Az otthonkeresés ott zsákutcák és mellékvágányok sokasága, itt állóvíz és szélcsend, ahol nincsenek lehetséges más-világok, és nincsenek társak, akik tudatlanságukban kibonthatnák a szélzsák száját. A cél az Odüsszeiában a hosszú út megtétele, itt az elérhető közvetlenség otthonná alakítása. Ami ott Küklopsz és Szirén, az itt reggeli cigaretta és borotválkozás. A küzdelem ugyanaz, célja az otthonosság.
A kötet címét is viselő első ciklus a tárgyiasság eszközeivel próbálja elérni a fent leírt célt. A közeg hangsúlyosan köznapi, a felvázolt világ hermetikusan zárt. Sokszor egy kis szoba, egy szűkös folyosó, máskor az ismétlődés, és a mindig meghatározott végpontok által korlátozott utazás. Az ebben a világban otthon lenni vágyónak lehet segítségére az alig-alig költői nyelv, ennek segítségével a hétköznapi jelenségek ugyanis átesztétizálódhatnak: „ki az álomból a neon / folyosóra háttal a hideg / falnak botladozva / indulnak meg az agyban / a kötelező folyamatok / után felszívódik az éjjel / nyugalma a véráram / érezhetően gyorsul” (fölemészt). Legtöbbször azonban nem történik más, mint a versbeli ént körülvevő tárgyak felsorolása. Erre lehet példa a miskolc című szöveg: „megállóhely / és átszállási kapcsolat / véletlen találkozások / a pályaudvaron / ehetetlen pogácsa / nehezedő emlékek / beton / a kopogós hajnali fagyban / utolsó forintokból összekapart / fél unikum / zacskó mogyoró / második otthonom volt”. A jelenségek puszta megnevezése, a szöveggé tétel teszi itt otthonossá, ismerőssé a várost, illetve a kötetre egyébként kevéssé jellemző nosztalgikus alapállás. A tárgyakat megnevezve és ezáltal észlelve népesíti be a világot. A megnevezett helyszínt pedig olyan tárgyakkal azonosítja és teszi egyenlővé, amelyek a kívülálló számára is ismerősek lehetnek, így megörökölhetjük a beszélői szólamot. És ha már Homérosznál és hontalanságnál jártunk, akkor ne lapozzunk túl a Hölderlint értelmező Heideggeren sem. Ők is lakozásról, illetve költői lakozásról beszélnek. A költészet pedig a görög etimológiából kiinduló Heidegger számára „csinálás”, illetve a „lakozáshoz” illő metaforikát használva: építés. A költészet által belakni a világot, nem jelent mást, mint a nyelv által magunk köré varázsolni, építeni. Magunk köré beszélni a világot, vagy belebeszélni magunkat a világba. Ehhez adott az Élő szövet esetében egy majdhogynem légüres tér, az otthonosság pedig akkor teremtődhet meg, ha a felvonultatott szobányi tárgy és szereplő elegendőnek bizonyul a benépesülés illúziójához.
S hogy az otthonosság az olvasó otthonossága is lehessen, hogy számunkra is ismerős lehessen ez a világ, a kötet szövegeiben az egyedi állítása mellett mindig az általánosra kerül a hangsúly. Ez lesz a közös pont, ez biztosíthatja a kényelmes azonosulás lehetőségét, ez a világ bárkinek lehet ismerős. A fentiekhez igazodva maga a téma sem akar sokat, a reggeli kávéról és cigarettáról szóló magány-versek például aligha mondhatók izgalmasnak. A versbeli énnel való azonosulást, a kötetben való elmerülést pedig az is segíti, hogy a megszólalásmódok igen sokszor váltakoznak, az egyes szám első személyből gyakran kerülünk át egyes szám harmadik személybe. A szövegek így bárkire vonatkoztathatóvá válnak.
Ehhez az eljáráshoz hozzátartozik még a használt nyelv is, ami nem mehet az ismerősség rovására. Ezért „kopogós” a fagy, hiszen ebben a jelzőben nincs semmi megdöbbentő, ahogy a „véletlen” találkozásokban sincs. Az otthonossá tétel előfeltétele lesz, hogy kizárja a világból az idegenséget, hogy a megnevezés nélkül észrevehetetlen tárgyakkal vegye körül magát. Így lesz ez a kötet a bezárkózás, a bentlét könyve. Ehhez a köznyelvi elemeket mozgató nyelvhez azonban néha hangsúlyozottan artisztikus szövegszövés is társul az Élő szövet verseiben. Gondolhatunk itt olyan agrammatikus megoldásokra, mint a mondatok szétzilálása, ahol egy-egy mondatrész egyszerre kapcsolódik több mondathoz, ezzel kihúzva a talajt a korábbi jelentések alól: „a járdán kikerült meztelen csigát / megtárgyaltuk a duna-parton / vízbe zuhant lámpák fényébe / ropogtattuk az apró kavicsokat…” (séta). A jelentések közötti huzavona még azáltal is fokozódik, hogy a központozás nélküli sorok gyakran megtörik a mondategységeket, szövetfoszlányokat hagyva maguk után. Ebben a fragmentumszerűségben a gondolatok befejezhetetlenné válnak. A kérdés az, hogy ezeket az egyébként izgalmas technikai megoldásokat mennyire tudja a szöveg a megteremtett nyelvi világ egyszerűségéhez hozzárendelni. A névelők elhagyásával radikálissá tett nominalizmus például a kötet nyelvi közegében már erős egyenetlenségeket mutat: „álmait reggelre elfelejti / arca szúrós / a jéghideg víz alatt / érdes libabőrt / nyirkos ruhákba / kávé és cigaretta szaga / a szövetek legmélyéig / szivárog” (azt mondják). Itt az artisztikusság nehezen egyeztethető össze a közbeszédszerű alaptónussal, amit végig fenntartanak a kötet versei, illetve amelyhez egy-egy vers erejéig mindig visszatérünk.
A tárgyak felsorolása egy másik funkciót is betölthet, ahogy ezt a kötet első darabja, mint programot, ki is fejezi: „szavakba rendezve / hordom magamban / kicsiny világom…” (rejtőzik). Az elrendezésre, a leltárra azért van szükség, hogy semmit ne veszítsen szem elől, de akár a választott világ szűkössége is szolgálhatja már ezt a célt. A leltárba vételen túl nem is történik más, a jelenségek értelmezése legtöbbször elmarad. Erről az alaphelyzetről is beszélhet az első ciklus utolsó szövege, a fentiekben már említett prototípus: „élő szövet a belső fémvázon / nekem ezt mondták / kell hogy legyen kapaszkodó / egyetlen ponttá zuhannék össze / ha hagynám / önmagam közepébe kényszerítene / a valami ami köré lettem / élő szövet…”. A széteső, darabokban heverő világ képe nem nevezhető új tapasztalatnak. Ami itt ezt a szétesett világot összetartaná, az az értelmezés, az összefüggések megkeresése, megteremtése, a fémváz, az ember számára felfogható, az emberszerű. Ilyen összefüggések hiányában azonban nincs más, csak jelenségek és jelentések egymás mellett, csak a puszta biológia, életműködések, ébredés és hidegérzet, szövetek beszéde. És magában a beszélőben is felébred a kétely, hogy akkor ez létezés, egy lehetséges világban lét, költői lakozás-e egyáltalán: „…a belső fémváz hiányán / lehet hogy nem is vagyok”.
Az első ciklus magányba burkolózott beszélője számára a fentiek alapján kétséges kimenetelűnek mondható az otthon felé haladás. A második ciklusban a szűkös tér kitágulni látszik, Odüsszeusz párjához siet. Persze maradunk az arctalan általánosságban, illatos a bőre, nyugalmat sugároz a szuszogása, a neve lehet Pénelopé vagy bármi más. A kiskifli-nagykifli ciklus már első darabjában használni kezdi a hagyományos szerelmi költészetből örökölt meg nem nevezett „te” formuláját, ezáltal az „én” is létezni kezd, adódik egy viszonyítási pont. Az így képzelem című szövegben még csak jövő idejű a képzelt kedvessel töltött idill, de ha már a szavak által magunk köré varázsolt világról beszélünk, akkor az sem meglepő, ha „valóságossá” válik az alakja. A képzelődés aprólékos, a részletekig kidolgozott, a beszélő biztosnak látszik a dolgában: „ahogy a fény látja a bőrt / bolyhos neszed az éjjeli lámpa / arcod épphogy nem érinti / lepkeszárnyak borítják szemed”. Az egymásra találás folyamatának következő pontja lehetne a puha borítás első néhány sora: „reggelig beszélgettünk / messzire húzódtál a sötétben / még csak sejtettelek”. Végpontja pedig az utolsó pár sor: „reggel sokáig egymás szemébe / ha lehetne is szebb akkor sem”.
Persze ők ketten (bárki ketten) sem tágítják ki nagyon a körülöttük lévő világot. A kötet legjobban sikerült szövegében egy sétáról olvashatunk, ahol a világ zene lesz, szökőkút, csók és meztelen csiga (séta). Ezek a jelenségek azonban itt igen izgalmas párbeszédbe kerülnek, benépesítik a világot. Ehhez a párbeszédhez kellett megvárnunk talán a partner, a beszélgetőtárs megérkezését. A külvilág azonban még így is távoli, és csak fényképeken keresztül ad hírt létezéséről: „…azt a valakit gyűlölöm // fényképeid közt találtam rá / elmesélted // hónapokkal ezelőtt történt / és mindig is csak engem” (kopott).
Eddig a magány felől egy találkozás felé tartottunk, a második ciklus utolsó darabja pedig megint átmenet lesz a következőbe, hirtelen múlt időre vált, emlék lesz, ami eddig a világ volt: „…és a legkisebb matrjoska baba / mondtad én vagyok neked”. A következő szakaszban (így: külön) pedig már a szaggatottság, a szétszakítottság lesz az uralkodó, mint például a név más ok címében, vagy a vers sortörései által: „már nincs mi / két én van / így: külön / két darab / egyes szám…”. Közben megint kísértenek az első ciklusból már ismerős magány-képzetek, a „szűk szoba”, a „sötét folyosó”, a „fáradt arc”, hogy aztán tovább erősödjenek a sötétedés után ciklusban. Itt a helyszín megint csak nem változik, és megismétlődnek a lámpa, a fogak, a cigaretta, a kávé, a neonfény és a „keskeny, ragacsos tekintet” képei. Aztán ismét összefutunk a kiskifli-nagykifli cigarettázó angyalaival, akik azóta már eltaposták a csikket, és kénytelenek vagyunk belátni, hogy nem is lehet a változatlanságról másképp szólni, mint a radikális ismétlés eszközeivel.
Itt is ki van dolgozva az átmenet a két egység között, az éjszaka képével zárunk, és innen indulunk majd tovább az új versekkel: „…hiányod / keserű / mint a csésze aljába / ragadt éjszaka” (keserű). Éjszaka lett, más nem nagyon változott. Az új napszak új ciklust kapott, de csak hogy megmutassa, itt sem léphetünk ki a minket körülvevő világ szűkösségéből. Eltűnik a „te” viszonyítási pontja a szövegekből, ahogy eltűnt betmen és eltűnt a Terminátor is, de mintegy helyette, az egyre gyakoribb ismétlések, és a megszemélyesítések által a már-már néven nevezhető magány lép a helyébe, allegorikus figuraként van jelen mindenhol: „sötét / az üres szobákon végig / lépdel a magány…” (egyre nyugtalanabb). Az egyedüllét vagy legalábbis az egyedüllét keserűsége felülíródik.
A kötet első két ciklusa igen erős ívet kezdett felrajzolni a „nemvagyittből” a „ha lehetne szebb akkor sem” felé. Ez a történetlogika aztán kifárad, és csak az utolsó, az összetörés lehetősége című ciklus hoz változást. Itt a magány és az együttlét ellenpontjai megszűnni látszanak, a kettő közötti határvonal kezd oldódni. A két kategória összemosódik, már nem rendelhetők hozzájuk a boldogság és a boldogtalanság pólusai. Harmónia és diszharmónia összekeveredik, jelen is van Pénelopé, meg nincs is. Néha feltűnnek még a szerelem idilljei, és a hiány már nem csak keserűség. Aki mellettünk van, „…éjjelente megváltozik” (fodros víztükrön). Ha volt is neve, van, hogy elfelejtjük (csigaház semmi), aztán bezárjuk mögötte az ajtót (az összetörés lehetősége), de „…mintha valaki még mindig pakolászna” (az első sikeres öngyilkosságom után). A szerelem megtörhetetlen intimitása nem tart ki a kötet végéig, nincs világraszóló csattanó. Mert ha csak a változatlanságot lehet listázni, akkor listázunk, mint valami naplóban. És ha ez a könyv napló, akkor lehet bárkié, és ha ez a könyv líra, akkor ismerős már a zene.
(Puskás Balázs: Élő szövet, Parnasszus Könyvek, 2006)