Cseh Károly a legutóbbi, a mai orosz költők verseit bemutató antológiája (Atlantisz felé) után újabb fordításkötettel örvendeztette meg olvasóit. Ezúttal német, osztrák és svájci alkotásokat kínál a költészet – és a Cseh Károly-i költészet – kedvelőinek. A kötet – esztétikai értékei mellett – erkölcsi teljesítmény, hitvallás és értékőrzés-értékmentés is. A természet mint téma, különösen az ember természethez való kötődése, a Teremtés részeként, a nagy természeti egység egyik kétségtelenül legfontosabb, de korántsem egyetlen és minden másnál magasabb rendű részeként (mozzanataként) való létezése mint téma az elmúlt évek és napjaink nyugat-európai (és magyar?) lírájában kevéssé játszik lényeges szerepet. Pedig a német nyelvű irodalomnak – elég csak Goethe, Haller vagy Lenau nevét említeni – igen komoly természetlírai hagyományai vannak. Cseh Károly a téma fontosságára hívja fel a figyelmet, és egyszersmind értéket is ment és közvetít azzal, hogy Kutyahűség című kötetében német nyelvű, kortársnak tekinthető költők természetet, ember és természet kapcsolatát megéneklő verseit adja közre. Hűség ez is: hűség emberségünkhöz, a természethez – amelyből földi köntösünk vétetett, és amelybe fejlődni, emberré válni beléhelyeztettünk –, és hűség a jövőhöz is: útmutató hozzáállás a fiatalok számára.
A kötet a 20. század – többnyire második felének – német nyelvű költészetébe ad részletes, lélekemelő és gondolatébresztő bepillantást. Cseh Károly 33 költő 99 versét fordította magyarra, ez utóbbi szám – ahogy azt az utószóban Erdélyi Z. Jánostól megtudjuk – az utószóval adja ki a kerek százat. A 33 költő ráadásul három nemzet – Németország, Ausztria és Svájc – alkotója. Ez a számmisztikai játék, avagy szerzői ihletettség, netán sugallat is az Egységre, a természetnek az apró részletek harmonikus összjátékából fakadó lüktető szépségére, és magára a mindezt, a Teremtést és a „napot, csillagot” mozgató Egészre irányítja a figyelmet. S így még erőteljesebben közvetíti a költészet üzenetét, lélekszólító ajándékát.
A versek, kötetbeli egységek a természet körforgását követik. Az alcímek – Virágzó cseresznyefa, Szívalakú levelek bokron,Napnyugat – a bimbófeslő tavasztól a napot és évet is záró lenyugvásig tartó időszakot idézik, s gyakorta az egy szerzőtől fordított művek is a kezdettől (tavasz) a befejezésig (tél) húzódó ívet rajzolják meg. Például a német Jochen Börner művei: a Virágzó cseresznyefa a virágzás fénnyel teli, a természetet formáló „Kezet” dicsérő-tisztelő ünnepét zengi, majd az életforrás-erejű, kőgalambszáj-megnyitó, tollrebbentő (nyári vagy őszi) Reggeli fényután eljön a csöndhozó, hóleplével a magot (a jövőt) őrző tél (Tél). A versek azt tudatosítják az olvasóban, hogy a változó természettel együtt mozog, halad előre az ember élete is: egy sejtett, talán nem várt, de bizonyosan eljövő végső hóhullásig. S mégis, ezen a végbe (vagy inkább új kezdetbe) tartó úton ott rejlik az öröm, ott nyílnak a boldogság virágai, meglehet, éppen az apró teremtésrészletekben, a kicsinyben nyilatkozik meg a hatalmas egész; a fűszálél tükörzöldje mutat rá a minden végtelenjére. Ennek a vigaszt nyújtó gondolatnak egyik legszebb foglalata Christine Busta Sorok egy karácsonyi lapra című költeménye: „Ha nem is találna ránk az angyal:/hoz helyette zöld hírt majd a földről/a köves út szélén gyertyálló/ökörfarkkórószál,/s felragyog a pitypang bóbitája/fénylőn, mint a betlehemi csillag.” Igen. A természet az Úr nyelve, s ha tiszta, kitárt szívvel-lélekkel figyelünk rá, a fénylő pitypangbóbita csillámcseppjében megpillanthatjuk magát a megváltó, fényárasztó betlehemi Csillagalakot.
A versek – a szerzői és a nemzetbeli különbözőségből is fakadó – sokszínűségük mellett is közös hitvallásként hirdetik a „kutyahűséggel kötődöm a fákhoz” (Helga M. Novak: Kutyahűség) érzését, a természet szépségét, s a titoktáró felismerést: a hóviharos karácsonyestén a könyvlapon önfeledten araszoló, „habzó május” emlékét avagy jövőképét elhozó „csöppnyi katicabogár” ráébreszthet minket a lét értelmére – a pillanatmegélő, tudatos, Teremtésben gyönyörködő, világszerető élet erejére. Arra, hogy az életet – szeretettel és minden pillanatban éber tudatossággal – élni kell. E tudatosságnak megfelelően a kötet verseinek világában az ember a természet szerves része, az ember és az őt körülvevő teremtett világ egymásba lényegül: „Pihefehér a nevetésed,/és úgy ring, akár a szél.” (Georg Bydlinski: Nyárfapihék); „Napraforgó a szivem, mindig a fényt keresi” (Hilde Domin: Tájékozódás). S ebből az állapotból fakad a remény: az élet értelme megtalálható, legalábbis megsejthető; meglehet – miként a katicabogár példája mutatta –, éppen a természetben, a természet által. Ezért lehet „Időtlen bennünk a remény:/ittlétünk/Itteni értelmét megtalálni” (Hans Werthmüller: Chasseral – talán nem véletlenül ez a kötet záró verse).
Az ember csak akkor lehet boldog, ha a természet részeként él, annak rendjébe tagozódik. Minden beavatkozás ebbe a rendbe, még ha a tudomány nevében történik is, ősi, eredendő egységet bont meg: „Csont csont mellett:/egyek a halálban is./Mikor rájuk leltek végül:/hatvanezer éve/porladtak így már./S párja kezét kivették a férfi kezéből” (Heinz Kahlau: Páros lelet). Mert a legfontosabb a kapcsolat, a közösség. A halálban is egymás kezét fogó emberpár is része a láncnak, melyben egymásba fonódik minden élő a Teremtésben. S ha egyik élet megérzi a másik élet szívdobbanását, szeretetből fakadó lélekremegését, feltámad benne az életösztön. Mint a nagyvárosi gesztenyefában, aki „betonba/ágyazottan/egy rigóért/él még/mely teljesen/más idő szerint/éjjel/dalol/a csúcsán” (Alfred Gesswein: Nagyvárosi gesztenyefa). A versek azt tanítják tehát, hogy a másikban, a másik által nyerhetünk életet. Hiszen a természet hívó szava a másikra figyelés létmegtartó fontosságára eszméltet; a természethez, a napfivérhez, holdnővérhez való Assisi Ferenc-i odafordulás, a világgal való együttlüktetés ráébreszt minket az emberi kapcsolatok szükségességére. Mert „Milyen szomorú is az ember, ha elfelejti/a másik…” (Erika Burkart: Együtt), aki önmagába fordulva jár körbe-körbe, elfeledvén a szomszéd házra figyelés tétjét, reményt adó csodáját: miként egykor „odaát az istállóban” született meg a Gyermek, úgy – örömben-nevetésben, fájdalomban-szenvedésben, egy segélykérő mosolyban vagy fáradt mozdulatban – most, ma is, mindennap visszanézhet ránk a szomszéd házból Krisztus arca. S ez a kegyelmi lehetőség felülírja a nagypénteki felelősséghárító magyarázkodást: „Tehetünk talán róla,/ hogy közel kétezer éve Palesztinában/azzal az emberrel történt valami?/Nem volt ott egyikünk sem” (Franz Hohler: Nagypéntek). De most itt vagyunk, s a legkisebb cselekedettel megkezdhetjük a jóvátételét annak, amit az ember kétezer éve a Legnagyobbal elkövetett. Szeretet a másik iránt, szeretet a természet: minden élő iránt – a küldetéses, szerető, áldozatos, bárány-tiszta lét a jövő záloga; mert „Heródes vára porba omlik,/ha falainál a bárányok/rázendítenek” (Christine Busta: Evangélium). Számomra – fenntartva a személyes értelmezés jogát – ez a versek egyik fő üzenete, örömhíre.
Az erőteljes, egyedi képiségű („pókhálóangyalhajas fenyő”, „fecskék körhintája köröttünk az ég”, „rovarok násztornyai”) és kivételes zeneiségű – Erdélyi Z. János szerint is az eredetit gyakran jócskán felülmúló zeneiségű – versek a természet szeretetét zengik, s ekképpen küldetést teljesítenek, elénk tárják a „napnyugati fogyó zöldet”, reményt adnak, s nem utolsósorban megmutatják az igazi, a természet harmóniájából ihletet merítő, a fa-, bokor- és virágmuzsikát szavakba öntő-mentő költészetet. A kötet nem csupán versfordítások összessége, antológia, versgyűjtemény; sokkal több annál: egységes alkotás, üzenet – s mindez Cseh Károly érdeme, aki értő gondoskodással válogatta egybe a német nyelvű költeményeket, és saját költői tehetségével, verszene-teremtő ösztönével-tudásával gazdagítva nyújtotta át ezeket az élő, kérdéseket feltevő, ugyanakkor válaszokat is kínáló verseket az olvasóknak. Köszönet érte a magunk és a kötetben szereplő német, osztrák és svájci költők nevében is.
Minden fordításkötet – mivel más népek irodalmát anyanyelvünkön közvetíti – egyúttal a magyar nyelv ünnepe is. A magyar nyelv és a széphalmi mester évében, a fordító Kazinczyra is emlékezvén és Cseh Károly Kutyahűség című (küllemében is elegáns, borítóján a természet zöldjét idéző) könyvét olvasva gondoljunk erre is!
(Kutyahűség. Német, osztrák, svájci költők versei Cseh Károly fordításában. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2008)