Témaközelítés
A) Világunk mozgatórugója a tömegtermelés, -fogyasztás, filozófiája a Brown-féle mozgás abszolút értékké nyilvánítása, matricája a “New”, bonctana és nyelvezete anyagcserefolyamatoktól kölcsönzött, meditációs temploma a bank, kulturális centruma a bevásárló központ. Korunk hőse a handlé.
B) A vakondmama alagútásásra tanítja kisfiát. A gyerek elvéti a tempót és a felszínre túrja magát. Vaksin hunyorog, ámul és csodálkozik. Megpillantja a viruló veteményeskertet, a zöld lombjával magasra nyújtózkodó fát, az égen futó felhőket és a szikrázó napot. Mi ez mama? – kérdezi ámulva. Ez a világ – feleli tömören a vakondős. Gyönyörű – ámuldozik a vakondfióka. Ámbár – folytatja tétován – ha ilyen pompázatos, fényes és illatos a világ, miért lakunk mi ebben a sötét, büdös alagútban? – Azért, mert ez a hazánk – zárja le a dialógust a vakondmama. Ebben maradnak.
Előzmények
Kezdjük a bizonyossággal: már a régi görögök is ismerték a piacot. Lehet, hogy fecsegni, harcolni, hetvenkedni jobban szerettek, de a városok központi terei – az agórák – leggyakrabban piacként fungáltak a hétköznapok során. Adták, vették a kívánatosabbnál kívánatosabb portékákat – olívaolajat, bronzfegyvert, kecskét, rabszolgalányt, filozófiai paradoxont – vagyis mindent, amit közelebbi-távolabbi tájakról összehordva elcserélhettek egymással. De ismerve a mohó szapiensz örök természetét, jó okkal gyaníthatjuk, hogy már a pattintott kőkorszakban is, rendszerint a másik ember kacatja volt a kívánatosabb. Csakúgy, mint ma, és az elkövetkező időkben. A világ már csak így megyen.
Kissé didaktikusabban leszögezhetjük, hogy az árucsere egyidős az emberiséggel. Csakhogy végtelen hosszúságú idők alatt mindez, vagyis maga az aktus közvetlen, mondhatni személyes jellegű maradt. A paraszt behozta faluról a szalonnát, krumplit, vaklovat, az iparos a városból a csizmát, kaszát, selyemkendőt. Ezeket körülményes áru-tapogatások és -pocskondiázások után, helyben elcserélték, majd kezet fogtak az alkura és komótosan áldomást ittak rája. A bizalom jegyében és kölcsönös megelégedéssel zajlott a biznisz. E míves dramaturgiával felépített műveletsor lényegén a pénz közbeiktatása sem változtatott sokat. Egy normális ember számára a rézpeták, vagy ezüsttallér semmiféle önálló értékkel nem rendelkezett. Mindössze egyszerűsített valamit az olykor elkerülhetetlenül áttételes üzletmeneteken.
Olykor előfordult ugyan, hogy a látáskárosult paripát kifejezetten bátornak igyekezett feltüntetni a leleményes kupec, de az áruk rendszerint értékükön cseréltek gazdát, hacsak az előrehozott alkoholos befolyásoltság nem módosította némileg valamelyik fél ítélőképességét. Látni, tapintani, tudni lehetett ugyanis a kívánatos jószág állagát, előéletét, várható élettartamát, ezért ISO-tanúsítvány felmutatását rendszerint nem igényelték a műveltebb csiszárok sem. A becses vásárfia megszerzésének bensőségessége a tömegtermelés megjelenésével ért véget. A műszaki áruház ábrándos tekintetű eladó-kisasszonyának gyakran az is fejtörést okoz, hogy egy szeg a jobb-, vagy baloldali falba verhető-e, de a hifi torony, vagy csőgörény előállításának helye, módja, némely paramétere már egyenesen többismeretlenes rejtvény.
A korlátlan mennyiségben gyártható egyenfazonú termékek korában ezért természetes módon merült fel a védjegy, a márkanév, a szabvány, a minősítés és a tanúsítvány igénye. Beleértve a termékhasználat filozófiáját, vagyis az eredetileg szükségtelen portékák szükségességének megértetését is. A folyamat végeredményét azért nevezzük természetesnek, mert az áttekinthetőség visszavételét egyaránt igényelte (és máig igényli) mind a termelô, mind a fogyasztó. A tömegtermék előállítóját természetesen a minél szélesebb (ha mód van rá totális) piac, és a minél nagyobb profit érdekli, a vásárlót a bizonyosság, hogy a csomagban az van, amire gondol. A termelő ezért az önérdekű racionalitás szükségéből erényt kovácsolva gőzerővel hirdeti, hogy az egyforma jó, az egyenszabású szép. (Habár mindenki tudja, hogy ugyanabba a folyóba nem léphetünk kétszer, valamint nincs olyan halászléfőző mester, aki azzal dicsekedne, hogy mindig ugyanolyan halászlét főz.) Igaz viszont, hogy a tömegtársadalom fogyasztóját némileg megnyugtatja a hitelesség pecsétje, ezért a fogyasztóvédelem érdekében elfogadja a sztenderdizálást.
Idáig tehát beszélhetünk érdekazonosságról, noha nem azonos súlycsoportba tartozó felekről van szó. A középkori céhek és a helyi parasztszövetkezetek még jó esélyt adtak a választás szabadságára, ám a nemzetközivé duzzadó tőkés társaságoknak már korlátlan erők állnak rendelkezésre érdekérvényesítési céljaikra. (A nemzetgazdaságokét meghaladó tőke, a monetáris pénzpolitikai zsarolás, a csábító hitelkihelyezések, a mindent elborító, gigantikus reklámipar, stb.) Ellenkezhetnénk persze e gondolatmenettel, miszerint a szabadpiaci szisztémákban egymással is versenyeznek a multinacionális cégek, így mindig a jobbik győz. Csakhogy globalizálódó világunkban a multik már nem akarnak egymással annyira versenyezni. Inkább felosztják a világpiacot, és együttesen teszik tönkre a helyi ökoszisztémákat. Ezt diktálja az ésszerűség. Ész meg van, mivel az is felvásárolható.
Mindezt persze senki nem vágja ilyen brutális őszinteséggel az arcunkba. A nagytőke manapság filozófusokat és esztétákat foglalkoztat, informatikusokat, rendszerszervezőket alkalmaz, humánpolitikai intézetekkel szolgálja dolgozóit (a Nagy Családba tartozókat), életmódmintákat kínál bazár-templomaiban, művészekkel készítteti a mennybemenetel gigaposztereit, vadonatúj (New!) sztárokat parádéztat – bárki számára elérhető – holmijaival. A vak is látja, hogy kizárólag a mi vacak, szürke, földhözragadt életünket kivánja kiszínezni, becukrozni, soha el nem múló vándorünneppé tenni.
Fogalomértelmezések
Naivnak tűnő összehasonlításaink alapját azok a természetadta közösségek alkotják, amelyek évezredek során működtek a különböző paraszttársadalmakban. Az utóbbi kétszáz évben persze nagyot fordult az idő kereke. Előbb az ipar (a második szektor) szorította háttérbe a mezőgazdaságot, majd az utóbbi évtizedekben a szolgáltatói szféra és az önállósuló tudatipar (harmadik, negyedik szektor) válik fokozatosan meghatározóvá. E történelmi trend természetesen nemcsak a gazdaság világában érvényesül egyre látványosabban, hanem behatol mindennapjainkba. Vélekedhetünk mi erről a tényről bárhogyan, azzal tisztában kell lennünk, hogy elkerülhetetlen világtendenciával állunk szemben. E nyugati irányból felénk tornyosuló hullámok ugyanúgy végiggörögnek majd rajtunk, mint a T-34-esek Budapest utcáin ötvenhatban. (Egy kicsit visszalövöldözünk, majd megszokjuk az új berendezkedést, amíg az magától ki nem múlik.)
Mivel a globalizációt a harmadik és negyedik szektor dominanciája hozta el számunkra, nem csodálkozhatunk azon, hogy az anyagi javak és információk egyetemes csereviszonyai határozzák meg életünk, szokásaink keretét, életérzésünk, gondolkodásunk, nyelvünk anyagát. Az értékek tankhajókon és teherszállító repülőgépeken jönnek-mennek, az eszmék és gondolatok szabad áramlását elektronikus eszközök biztosítják. A korszerű élet összerakható elemei gondosan csomagolt termékek formájában jutnak el otthonainkba. Ennek – a tömegek által olyannyira óhajtott új világnak – a teminológiáját kell elsajátítanunk az iskolapadban, az utcán, a munkahelyen, a televízió bűvöletében, az alap-, közép-, felső- és túlzófokú menedzsertréningeken. (Merő kalandvágyból) ezt teszem én is, csupán arra kérek engedélyt, hogy – mintegy önvédelmi reflexből – a tradicionális európai és magyari értékrend prizmáján keresztül szemlélődhessek.
Itt van mindjárt a termék, még pikánsabb szóhasználatban a végtermék szakirodalmi használata. Szó sincs arról, hogy az anyagcserefolyamatokból ismert, eufemisztikusan megfogalmazott csúnyaságról beszélnénk. Nem, egyáltalán nem erről van szó. Olyannyira nem, hogy a legkülönbözőbb technológiákkal előállított, bármely – ipari, mezőgazdasági – készáru is durva leszűkítése lenne annak a produkciónak, egyetemes entitásnak, amit a fogalom jelöl. Nemcsak a szeletenként csomagolt kendermagos kenyér és fedélzeti komputerrel ellátott gépkocsi számít terméknek, hanem a frissdiplomás politológus, és kozmetikai sebész által áthúzott arcbőr is. Mindössze annyi a különbség, hogy az előbbieket programozott ipari üzemekben, az utóbbiakat egyetemeken és műtőszobákban állítják elő. Az átszabott emberi arc és a sikert garantáló férfias tekintet bizony dollárral, jennel, sékellel kifejezhető végtermék.
Mármost az ilyen-olyan módon előállított termék minősége, illetve annak minőségbiztosítása áll figyelmünk középpontjában, mivel rakétasebességgel száguldunk a minőség társadalma felé. (Qualitas ante portas!) Végre otthon vagyunk, hiszen ez egy nagy magyar álom. A Trianon utáni megszaggatott haza lámpás fejű kultúrpolitikusai is úgy gondolták, hogy ha már hadsereget nem fejleszthetünk, földünk kétharmadáról, véreink egyharmadáról le kell mondanunk, hát majd megmutatjuk magunknak és a világnak, hogy milyen értékeket rejteget a kultúra, milyen hozadéka lesz a kiművelt emberfők sokaságának. Klebelsberg fel is épített vagy háromezer iskolát, amelyek még ma is ontják azokat a tehetségtől duzzadó nemzedékeket, amelyek sorra nyerik a matematikai olimpiákat, s nagy leleményességgel domesztikálják a harmadik-negyedik rendszerváltás politikusainak vad álmait. Illyés Gyula a Párizsban lődörgő európai avantgard elit megbecsült társaságából egyenesen Rácegrespusztára tért vissza, hogy segítsen felépíteni a “hazát a magasban”. Németh László A minőség forradalma címmel írta a század legszínvonalasabb társadalomfilozófiai művét. Helyben vagyunk.
Nos, valóban erről van szó? Vizsgáljuk meg közelebbről. A minőség a célnak való megfelelés, szögezi le a szakirodalom. Amennyiben ezzel a tárgynak (terméknek) azt a lényegi meghatározottságát kívánja kifejezni, ami miatt a tárgy, az ami és nem más, aminek révén más tárgyaktól megkülönböztethető, egyet is érthetünk. Azzal együtt, hogy ez végeredményben – bárhogy is ragozzuk – nem több, mint a tárgy önazonossága, lett légyen szó bármilyen értékű, hasznú, rendeltetésű termékről. Ugyanakkor, eddig úgy tudtuk, hogy az emberi munkával és leleménnyel megkonstruált tárgy, termék, objektiváció megkülönböztető jegye (differencia specifikája) a benne testet öltött érték. Régi magyar szóval a becs (lásd: becses tárgy). Az értékek kettős természeteként pedig megkülönböztetünk egy relatív aspektust (előnyben részesítés), és egy abszolút dimenziót. Ekképp az értékek hierarchikusak, egymás alá-fölé rendeződnek. A szellemvilág örök természete, avagy a kultúrák közmegegyezése szerint, ahogy tetszik. Az egész nevelés, tágabb értelemben a szocializációs folyamat az értékek elsajátításából áll. Az anya évekig nem tesz mást, mint folyton felhívja a gyerek figyelmét arra, hogy mi a jó (érték), és mi a rossz (értéktelen). Ezek a szép sorjában elsajátított értékelemek aztán idővel hierarchikusan elrendeződnek, és mint minták bennemaradnak Pistike fejében. (Ott lapulnak akkor is, amikor titokban rossz fát tesz a tűzre.) E hierarchikus sorozatok aztán Istvánban – ha kellő szerencséje van – egy koherens értékrendszerben állnak össze. Ez azért jó, mert ennek mentén fogja elrendezni maga körül a világ dolgait.
Természetesen többféle értékrend létezik egy-egy kultúrán belül is, csak a mindent szétkenő viszonylagosság képtelen közösséget, társadalmat fenntartani. A naponként újabb szenzációkat óhajtó, arctalan tömeg védtelen és kiszolgáltatott. Elsöpri az első (történelmi) szélfúvás. A szilárd értékrend nélkül tévelygő embereket pedig nem lehet pozitív gondolkodással, önfejlesztő tréningekkel, villámkurzusokkal karban tartani. Mint ahogy az arcbőr áthúzása a belső tartást, a hangerő sem pótolhatja a mondanivalót.
A zsidó-keresztény értékrendet és az antik (görög-római) tradíciókat egyaránt magáénak valló Európa például a humanisztikus értékeket egyetemes érvényűnek tartja. Elítéli az ölést, lopást, hazudozást, védi az életet, tiszteletben tartja a tulajdont, nagyrabecsüli a kimondott és leírt, igaz szavakat. Az egyén érdekénél értékesebbnek tartja a közösség érdekét, a partikuláris érdeknél a hazáét, az emberiségét. A transzcendencia felé való nyitottság pedig mifelénk az Istent helyezi az értékpiramis csúcsára. Végső soron tőle származtatja az összes értéket. (Ezt a logikát egyébként a sátánista hajlamú marxizmus-leninizmus is követni kényszerült a fehér kultúrában, mivel hatni akart. Mindössze annyit tett, hogy a fejlett kommunizmus társadalmát nevezte meg a szabadság végtelen birodalmaként, s a mindenoldalúan fejlett kommunista embertípust állította az eljövendő korok célkeresztjébe. Sajnos lőtt is rá.)
Nagyon is életbevágó kérdésekről, és nem szőrszálhasogatásról van tehát szó, amikor az axiológiai dimenziót kérjük számon a minőség meghatározásában. Hogyan is lehetnének a minőség és az olyanság egymást fedő fogalmak? Nem lehet becses az értéksemleges minőség. Ez éppen az európai civilizáció lényegét tenné zárójelbe. Már pedig a szakirodalom folyton ezzel a gumifogalommal operál.
Mielőtt azt gondolná valaki, hogy ágyúval lövöldözünk verebekre, sietünk megjegyezni, hogy szóra sem érdemesítenénk a handlé-világ erőfeszítéseit, ha csupán fráziskészlete felfrissítésén munkálkodna. Különböző korok piaci forgatagában mindig jelen voltak a csepűrágók, szemfényvesztők, kardnyelők, tűzokádók, a költekezést inspiráló vásári filozófusok. Mostantól viszont a színházakban és egyetemi katedrákon hintik az igét, nemcsak a szilvóriumot szabványosítják az almáriumban, hanem a betegellátást a klinikákon, és a halotthamvasztást a krematóriumban.
A mi utcánk
A Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO) ismertsége és általános elfogadottsága ma már befejezett tény. A piaci viszonyok körében mindenütt evidenciaszámba megy, hogy egy-egy szervezet akkor biztosíthatja hosszabb távon kedvező piaci helyzetét, ha nemcsak termékeit, de egész tevékenységét minősítteti, aláveti magát a minőségbiztosítási eljárásnak. A teljes körű minőségirányítás (total quality management) részletesen és módszeresen behatol a termékelőállítás minden fázisába és elemébe, a tervezéstől a folyamatellenőrzésig, a kutatás-fejlesztéstől a vezetésen át az értékesítési módozatokig. Ez a folyamat megállíthatatlan. Napjainkban zajlik teljes kiépítése a versenyszférán kívüli területeken is. Nálunk még folyik némi értelmiségi berzenkedés (tekinthetjük e dolgozatot is ezek közül valónak), ám a multik gigantikus erőfeszítései előbb-utóbb érvényre jutnak. Máris vannak több-kevesebb szerencsétlenséggel konstruált kísérletek, amelyek a termelési és képzési folyamatok geometriai párhuzamosságát vizionálják (amely vonalakról tudjuk – mivel be van bizonyítva – hogy a végtelenben találkoznak).
Mi hát a teendő ebben a helyzetben? Barátainknak, a siker reményében nem javasolhatjuk a csúzlit a tankok ellenében. Ugyanakkor kenyérrel és sóval sem kell okvetlenül a seregek elé járulni. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy mint fátumot kell elfogadnunk a korlátozás nélküli nyomulást. Csak a fél-gyarmati országokban szokták megengedni, hogy az ásító római pápával népszerűsítsenek gagyi-tévé-csatornát, hogy a sugárutakon lábszagtalanító poszterek takarják el a napot. Az írországi repülőtereken ugyanis, példának okáért, az ősi kelta múlt tekint az utazóra a falfelületekről, a szárnyasbetét reklámokat diszkrétebb helyekre dugják.
Csak mi lehetünk a megmondhatói, hogy nálunk mi az érték, a minőség, a jövőnek tartogatott ajándék. Nekünk kell kidolgoznunk intézményeink minőségbiztosítási rendszerét, átláthatóvá kell tennünk akkreditációs paramétereinket, közérthetővé tenni céljainkat és módszereinket.