Régi, kedves versem az Altató. Hangulata, mesés világának képei gyermekkoromat idézik; a családot, az együtt töltött estéket, a sok-sok verset, mesét. Az élet mély, alapvető varázsát, törvényeit csakis nyitott szívvel és füllel hallhatjuk meg. Érteni az életet, és megélni tudni – ezt nem lehet könyvekből tanulni. A könyvek utat mutathatnak egy költemény értelmezéséhez, a vers élménye azonban csak a miénk.
Minden, ami fontos kis Balázsnak: fények, hangok, élmények, ízek ott vannak az Altatóban. Az életről beszélnek, s azt üzenik, nincs egyedül. Amíg alszik, a világ is alszik, minden apró részletében. Engedje el, amit szeret, engedje el kincseit, amelyek a valósághoz kötik, hiszen minden megvár, amiben bízni tudunk. A fontos dolgok szokott helyükön lesznek holnap. Érintetlenül, álomtól feltöltődve, a találkozás reményében várnak majd. Ha elengedjük a világot, megnyugszunk. A ház, a rét, a darázs, a robogás, a kabát százezer csodával átitatott álmunkból visszatér, ha beléjük vetett hitükkel megmutatjuk a hozzánk vezető utat.
Az Altató a bizalomról szól. Arról, hogy a kisgyermek nincs egyedül. És arról, hogy nincsenek hatalmas, ’eget rengető’ ügyek. Kis dolgok vannak, amelyeknek nagy jelentősége lehet a kicsi számára. Sohasem szabad elfelejteni, mi teremtjük a tárgyak, hangok, ízek fontosságát, mi töltjük fel lüktető erővel az élet apró mozaik-darabkáit. Ezért nem jelenthetik mindenkinek ugyanazt. A gyermekhez vezető utat akkor találjuk meg, ha tudjuk, minek tulajdonít jelentőséget játékaiban és álmaiban. Ha ráérzünk az őt mozgató mágikus erőkre, valósághoz kapcsolódásának módjain át meg is tudjuk nyugtatni, el is tudjuk altatni.
Az alvás az anyával való bizalmi kapcsolat erősségének tükörképe. Regresszió az ősállapotba, az anya-gyerek szimbiózisba, amikor még nem szakadtak sokfelé a dolgok. Az ősbizalom állapota. Bármilyen törés keletkezik ebben a kapcsolatban, bizonytalanságot, pótolhatatlan hiányt teremt, amely elsősorban nem mindennapi sürgésünkben jelentkezik, hanem álmainkban. Nyugtalanná válunk, idegenné vagy éppen függővé a világban. Az Altató feltételezi ezt az űrt, de még a szoros anya-gyermek kapcsolatról szól: az édesanya altatja kis Balázst. A kötődés azonban a hiány miatt kiszolgáltatottá tesz: a végességet és az elmúlást is magában hordja.
Az Altató utolsó két versszaka ígéretet ad, reményre buzdít: „A távolságot, mint üveggolyót, megkapod,” (…)„tűzoltó leszel, s katona”. A gyermeknek szüksége van erre: reményre, bizalomra a megnyugváshoz. A már említett regresszió pozitív eleme az Én szolgálatában áll. Ilyenkor azt keressük, ami gyermekkorunkban még adott, és magától értetődő volt. A gyermek életében vannak olyan korszakok, amikor el kell hitetni vele: ő a legjobb, a legügyesebb, és minden úgy lehet, ahogy akarja. Ezt a „nárcisztikus” tükrözést idézi az utolsó két versszak. A nárcisztikus ellátás a pszichoanalízisből fejlődött modern tárgykapcsolat elméletek fontos eleme. Margaret Mahler szeparáció-individuáció fázisait áttekintve ennek igénye a második, a gyakorlás alfázisában jelenik meg. A csecsemő, akit elismerő és libidinálisan tükröző felnőttek vesznek körül, a tükröző csodálat által stimulálódik, feltöltődik energiával. Az anya ezt az ellátást leginkább a 10-16. hónap környékén tudja biztosítani gyermeke számára. A szülő különleges figyelme, csodáló öröme „nárcisztikus tüzelőanyag”, amely az Én kialakulásának energetikai töltetét adja, és elengedhetetlen feltétele az autonóm Én és az egészséges énhatárok létrejöttének. Az Altató már nem csecsemőhöz szól – mégis benne rejlik ez a tükröző funkció. Úgy tölti fel energiával a gyermeket, hogy kezébe adja a jövő lehetőségeiben rejlő reményt. Elhiteti, megkapja, amire vágyik, és azzá válhat, amivé szeretne. Ezt a feltétlen szeretetet és bizalmat ilyen mélységben csakis az édesanyánktól kaphatjuk meg. Federn szerint az énérzés, az énünk kialakulása ezeknek a szeretet-energiáknak a függvénye, s hiányuk pszichiátriai sérülékenységhez, deperszonalizációs zavarokhoz vezethet. Felvetődik a kérdés: nem káros-e a nárcisztikus ellátás későbbi életkorokban, amikor már elválaszthat a valóságtól, és téves illúziókat kelthet? Ha az édesanya „elég jó anya”, akkor ráérez a gyermek szükségleteire, és a realitásban tartja. Szeretetével ugyanúgy táplálja a gyermek egészséges önértékelését, mint a valósághoz való viszonyát. A gyermek ebben a folyamatban idővel, az Én és a felettes Én kialakulásával párhuzamosan partner lesz: az ösztönén, az örömelv impulzusaitól fokozatosan átveszi a realitáselvet működtető Én (ego) az irányítást. De bármilyen meglepő, illúziók az egészséges személyiségműködéshez is szükségesek, így tudunk hinni a jövőben és a haladásban. Az Altató a kicsit hinni és bízni tanítja.
Az Altató az anya-gyerek kapcsolat mély, intenzív kötődéséről szól, amely József Attilánál az Anya, a Mama, és a Kései sirató című versekben is megjelenik. Az Altató azonban akkor is érdekes, ha a költő alváshoz való viszonya felől közelítünk hozzá. Testi-lelki problémái mellett József Attila komoly alvászavarral küzdött, gyakran szedett altatókat. Ő maga így ír erről: „Dacára neuraszténiámnak, ha már elaludtam, határtalanul alszom, de az elalvás nehezen megy. Nagyon sokszor ébren vagyok még az ágyban, amikor besüt a nap, tehát reggeli 7 órakor, ilyenkor aztán felkelek, mert különben elvész a nap.” Kezelőorvosa szerint kórisméje: paranoid schizophrenia. A szkizofrénia örökletes betegség. De a hajlamért felelős sok-génes rendszer egyes génjei sokunkban megtalálhatók, a betegség létrejöttében a környezeti hatásoknak komoly szerepük van. A költő élettörténete, édesanyja korai halála közismert. A biztos családi háttér és a szeretet hiánya mellett különleges érzékenysége hozhatta elő betegségeit. József Attila versei mélységes fájdalomról és szenvedésről tanúskodnak. Szerb Antal írta: „Normális ember egyáltalán nem képes ennyi szenvedésre. Nincs rá semmi oka. Egy ember sorsa túl kevés ahhoz, hogy ennyi fájdalmat okozzon.” Beney Zsuzsa szintén hasonlóan vélekedik: „semmilyen más költő műveiben nem nyilatkozott meg ilyen erősen a létezés tragikuma.” Édesanyja akkor sem tudott mellette lenni, amikor szüksége volt rá: négy évesen skarláttal feküdt kórházban, és nagyon sokáig nem látogatta meg. Az Altatóban minden bizonnyal ez a hiány is benne van. A vágy, hogy bárcsak őt is így altatták volna. A vágy, hogy az álom megnyugvást és békét hozzon. A költő az alkotásban elveszett lelki egyensúlyát, önfegyelmét és személyisége teljességét keresi.
József Attila egyetlen gyermekverset írt, az Altatót. A költeményben zseniálisan utat talált a gyermeki lélek szükségleteihez: a világgal, szeretettel és reménnyel van tele. A mű gyermeknyelven szól. A kisgyermek elementárisan él meg mindent. Nem különböztet meg verset és életet. Az Altató életdarabkái a gyermekek számára világos és fontos jelentéssel bírnak. A refrén vissza-visszatérő kérésként, kívánságként megadja az elalvás ritmusát: „Aludj el szépen, kis Balázs”.
Az Altató azt üzeni nekem és mindnyájunknak: felnőttként se veszítsük el a gyermeki világ rugalmasságát, a titkok, a végtelen lehetőségek játékterét. Akármi is történt, akármit is hozunk a múltból, mindig lesz egy pont, ahol megnyugvást találunk. Egy találkozás, egy élet-darabka mindent megváltoztathat. Ameddig erre nem lelünk rá, nem léphetünk túl az elmúlás és hiány határmezsgyéjén. Lehet, hogy álmok segítenek át az életen, de boldogságot csak egy másik ember adhat.
Irodalom
Beney Zsuzsa: József Attila-tanulmányok, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989
Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő, in: Stöckert Károlyné (szerk.): Játékpszichológia. Szöveggyűjtemény, Eötvös József Könyvkiadó, 1997
Bognár Tas: A magyar gyermekvers, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001
Czeizel Endre: Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni? Magyar költő-géniuszok testi és lelki betegségei, GMR, 2001
Fábián Dániel: József Attiláról, Múzsák Közművelődési Kiadó, 1989
N G. Hamilton: Tárgykapcsolat-elmélet a gyakorlatban, Animula, 1996
József Attila minden verse és műfordítása, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980
Kulcsár Zsuzsanna: Korai személyiségfejlődés és énfunkciók: pszichoanalitikus elméletek biopszichológiai elemzésben, Akadémiai Kiadó, 1996
Jean Laplanche: A pszichoanalízis szótára, Akadémiai Kiadó, 1994
S. E. Taylor: Pozitív illúziók, in.: Szakács Ferenc és Kulcsár Zsuzsanna. (szerk.): Személyiséglélektani szöveggyűjtemény, 2. kötet, Tankönyvkiadó, 1980
Tverdota György: József Attila, Korona Kiadó, 1999
(Lubinszki Mária írásának közlésével szerkesztőségünk a József Attila Emlékévet köszönti.)