Hargitai Zoltán (1912-1945) kései siratója
A kisújszállási városházán 1948. április 1-i keltezéssel egy német hadifogolytáborokban elhunyt katonákat felsoroló jegyzéket függesztettek ki, amelyen a következő szöveg állt: „Hargitai Zoltán dr. ref., egy. magántanár, karp. honvéd (szül.: Mezősámsond, 1912. – Anyja: Sós Mária) Lakhely: Kolozsvár. Mh.: Passau, 1945. Hozzátartozó: ismeretlen.”
Hargitai Zoltán 1912. augusztus 7-én született a Maros-Torda vármegyei Mezősámsondon. Mivel apja csendőr volt, állandóan és sokfelé vezényelték, a családja természetesen mindegyik állomáshelyre követte a családfőt. Éppen ezért Hargitai több helyen járta iskoláit, Csimpán kezdte, majd Désen folytatta s Alparéten fejezte be. Ekkor azonban a család válaszút elé került: Trianon után maradjanak, vagy menjenek? – Az utóbbit választották. Mányban telepedtek le, s az ottani református lelkész javaslatára, a gyermeket a híres nagykőrösi Arany János Gimnáziumba íratták be.
Nagykőrösön az akkor még Vinter Zoltán néven szereplő kisdiák számára sorsfordító élményt jelentett a kiváló református kollégium és iskola. Bánóczy Endre igazgató és tanártársai, a környék földbirtokosai megkülönböztetett figyelemmel voltak iránta mind pedagógiai, mind anyagi-támogatási értelemben. A nagyszerű képességű tanuló kitűnt iskolai eredményeivel és nagy természetszeretetével. A gimnázium évkönyveit lapozgatva kiderült, végig eminens tanuló volt, és szinte mindegyik tanévben nyert tanulmányi jutalmat. 1931-ben a Kőröstetétlen környéki kirándulás után egy kitűnő beszámolót írt. Ez az első publikációja, a helyi gimnáziumi értesítőben jelent meg. A magyar alföldi táj különös szeretete sugárzik soraiból, amikor a tetétleni dombon Arany Jánosra emlékezve szemlélődik, vagy a Kutyakaparónál a Tribulus orientalis töveket csodálja – Petőfire gondolva. Íme egy részlet a nevezetes kirándulási élménybeszámolóból:
„A gép gyorsan szaladt. Egyik kedves kép a másik után tűnt el. Az őszi nap rezgő sugarai bearanyozták a sárguló határt. Amerre az ember szeme ellát, mindenütt sík vidék. Itt egy kis tanya áll a zöldellő lomb nyújtotta árnyékban s mellette a gémes kút az eget kémleli. Ott a szénaboglyák közt egy csikó legel, béklyó a lábán. Amott a gulya legelészik csendesen. Messze a halovány bokrok kékje között áll egy szélmalom, régi, jó időknek itt felejtett emléke. Míg nézem, nézem a tájat, azon gondolkodom, hogy milyen jó volna gyalogosan járni a természet nyitott könyvének eme legszebb lapjain. Lelkesen érzem a költővel:
„Börtönéből szabadult sas lelkem, // Ha a rónák végtelenjét látom.”
A gépek egyhangú berregése elhalkult. A három autóbusz megállt. Innen már nincs messze a Kutyakaparó. Vidáman ugráltunk ki és a homokos úton elindultunk a csendes csárda felé, mely magában áll a homoktenger közepén. Körülötte a fák sárguló lombját fújdogálta a pusztáik kósza szele. Mellette egy kút horgadó gémje meredt az égnek. Előtte talán a régi kőszent helyén kopott, rozsdás feszület. Távolabb innen egy rozoga fahíd nyújtózkodik álmosan az árok felett. Ebbe a szomorú, romantikus tájba, könnyű visszaképzelni a régi Kutyakaparót, azt a „kívül-belül szomorú csárdát,” melynek vén falai látták Petőfi Sándort s melyről a Kutyakaparó c. csodás leíró költeményét írta.
Sajnos ezt a régi csárdát megemésztette az idő vasfoga. 1926. március 16-án leégett a teteje s a tulajdonos Kocsér község „rendbe hozatta.” A teteje most már cserép s az épület beosztása is kissé más, így az új csárda csak jelképe a réginek. Falán emléktábla hirdeti, hogy itt járt Petőfi Sándor. Az azonban téves, hogy itt írta volna „Kutyakaparó”-ját, mert az a költemény aláírása szerint Pesten kelt, természetesen az emlékek eleven hatása alatt, mint a csárda ajtajából mondott méltató beszédében Dr. Török László tanár úr kifejtette, kitérve a hely egész történetére, Pefőfivel való kapcsolataira. Majd Éber László VIII. o. t. elszavalta a „Kutyakaparó”-t. Azóta beírtuk nevünket az emlékkönyvbe és miután elteltünk a múlt emlékeivel s a múltnak adtuk a hazulról hozott jóízű tízórait, búcsút intve a csárdának, folytattuk tovább utunkat.
Még valamennyien a Kutyakaparó romantikájának hatása alatt voltunk, midőn két nevezetes látnivaló kötötte le figyelmünket. Az egyik a nyársapáti-út elején lévő új tanyai iskola. Valóságos kis oázis ez a puszta futóhomokjának ölén. A szél fúj szakadatlanul, mintha el akarna seperni mindent, de az Unghváry-család szorgalmas kertész keze legyőzte: a futni akaró fövenyt gyönyörű faültetvényekkel kötötte meg. Benn az iskola padjaiban egyszerű tanyai kis fiúk és leányok ülnek s kerekre nyílt szemekkel nézték a nem várt látogatókat. A futóhomokon nemcsak a növény, hanem az emberi művelődés is gyökeret vert már.
Odább haladva a törteli szélmalom parancsolt megállást. Képzelhető mekkora volt az öröm, midőn végre természetben is láthattam szélmalmot, mert igazat megvallva csak képekről ismertem eddig. Ez a szélmalom a falu szélén terpeszkedik és fehérre meszelt fala már messziről szembetűnik. Jól megtermett vitorlái éppen álltak, azt gondoltuk azért, mert csak gyenge szellő lengedezett.
Fölhasználva ezt a körülményt, néhányan közelebbről akarván megismerkedni vitorláival, egészen közel mentünk azokhoz. A vitorla egész türelmes jószágnak bizonyult és egykedvűen tűrte a fényképezők pergőtüzét, de egyszerre őrölni való érkezett s egy pecek megrántására iszonyatos forgásba kezdett és légi utazással fenyegette a vele incselkedőket. Elég volt erre a gyönge szél is. Hallhatóvá lett a malomköveknek tompa, zümmögésszerű hangja. Felmásztunk a torony legfelső részébe is, csodálva néztük az egyszerű szerkezetet, mely fogaskerék áttételével is ilyen tekintélyes erőt tud kifejteni. Önkéntelenül is arra gondoltunk, milyen nagy segítséget nyerhetnének gazdáink szerte az Alföldön a szélben, melynek eddig inkább csak kártevését tapasztalták, ha a mai műszaki eszközökkel próbálnák kiaknázni…” (Bánóczy 1939).
Érdeklődése és tanárainak segítsége arra ösztönzi, hogy a természet titkainak megismerésében elmélyedjen, ebben még Nagykőrös zseniális polgármestere, Dezső Kázmér is segítségére volt. Több későbbi terepmunkájához segéderőt és lovas kocsit biztosított számára. Nem meglepő, hogy nagy buzgalommal tanult 1932-től a debreceni Tisza István Tudományegyetemen. Már ebben az évben, majd az elkövetkezőkben is, florisztikai, cönológiai és mikroklimatológiai kutatásokat kezdett Nagykőrösön, figyelembe véve a nagy elődök munkásságát is (pl. Kanitz, Holló vagy Boros). De az egyetemi évek nem szakították el Nagykőröstől, sőt fiatal tanárként is visszajárt az erdőkbe. Megfigyelései elsősorban az ottani Nagyerdőre és a Strázsadomb környékére koncentrálódtak. Kutatási tervét 1934. július 16-án kelt levélben írta meg Soó Rezső professzornak.
„Kedves Professzor Úr!
Ígéretem szerint röviden beszámolok eddigi munkásságomról. Még csak a nagykőrösi erdőben jártam. Annak sem minden részén. A fő súlyt a terület megismerésére fektetem. Kora reggel indulok mindig és késő este érek haza. A naplemente mindig a buckák között ér. A most virágzó fajokból eddig kb. 150-200-t begyűjtöttem. Ezeket minden nap gondosan présbe teszem és lehetőleg határozok is. Van természetesen sok amit nem tudok meghatározni. A nálam lévő kis irodalom és a kint szerezett tapasztalatok alapján egy pár növényszövetkezetet eddig megállapítottam. Sajnos még mindig nem jutottam el, hogy a facieseket és subassotiatiókat is el tudjam különíteni. De ha összehasonlítom azt, hogy a tavalyi tudásomhoz képest ma mennyit tudok, akkor nálam egy éven belül az is sikerülni fog. (…)
A nagykőrösi Nagyerdő koránt sincs olyan szép, mint a debreceni. Ennek bizonyára több oka van. Egyik alapos ok az, hogy míg a debreceni erdő vágás forgója 120 év, addig itt 20 évenként vágják az erdőt. Ennek és bizonyos terep viszonyok következtében soha sem tud az erdő záródni, sok benne a tisztás. Hiában kerestem itt azt a nagy fás, árnyékos tölgyerdőt, amit a debreceni Nagyerdőben ismertem meg. Az erdő általában kisebb mélyedésekből és kiemelkedésekből (bucka) áll. Eddigi tapasztalatom szerint a mélyedésekben van mindig a Quercetum, amely igen sok helyt kevert állományú (Betula pendula), a kiemelkedő részeken mindig tisztán van, amelynek aspektusa most nagyon szép és amely érdekesen keveredik erdei elemekkel a szegély formái esetében. (…)
Kirándulásaimról jegyzetet készítek, térképeket és rajzokat és sokat olvasok. Várom a tavaszi aspectust, amely itt is más lehet. A térképeket köszönöm szépen. Holnap megyek a Nyírbe.
Kívánok Professzor úrnak kellemes nyári pihenést, hálás tisztelettel és tanítványi ragaszkodással: Hargitai Zoltán” (Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Adattára).
Kiforrott kutatói elképzeléseiről tanúskodik az első publikációja is, a Nagykőrösi Híradó 1935. július 21-i számában ugyanis egy tárcát jelentetett meg a pótharaszti erdőkről (ma Csévharaszt) „Amiről a pótharaszti homok beszél” címen. Mottónak Petőfitől származó sorokat választott: „Ott tenyészik a bús árvalányhaj, // S kék virága a szamár kenyérnek…”
Ezek a szavak, amikben Petőfi halhatatlanná tette a magyar Alföldet, olyan egyszerűek és mégis egy egész világot rejtők magukban, mint a homok, amiben ezer álom alszik, csak le kell hajolni hozzá és észrevenni.
Az elmúlt napokban Dezső Kázmér polgármester úr szíves jóvoltából volt alkalmam a vidéken (elsősorban Nagykőrösön) folytatott növényföldrajzi tanulmányaimat Pótharaszt pusztára is kiterjeszteni, ahol éppen napjainkban játszódik le az anyaföld felfedezés egyik legszebb fejezete.
Ennek a felfedező munkának mozgatója és irányítója a város tudományért lelkesedő polgármestere, aki korszerű érzékelésével természettudósokat hívott a homok tengerrel körülvett pusztára, hogy győződjenek meg a pótharaszti homok ősi vegetációjáról, aminek ma már tudományos körökben is messze elterjedt híre van.
A puszta növényi ritkaságait már felkutatták (Boros Ádám), én csupán a növények társulására, a növényszövetkezetekre voltam kíváncsi. Bár csupán egy rövid délelőtt nézhettem szembe a puszta szépségeivel, de meg kellett állapítanom, hogy a puszta e téren is egyedülálló. A Nyárfaerdő buckáinak homokján Festucion vaginatae asszociáció csoportba tartozó legfontosabb magyar alföldi növényszövetkezeteket (Festuca vaginata ass., Stipa joannis – Stipa capillata – Salix rosmarinifolia és Juniperus communis subass.) ilyen kifejlődésben és annyi ősi jellemvonással sehol nem láttam.
A buckák háta tele borókával (Juniperus communis) , aminek örökzöld kúpszerű bokrai egészen keleti tájat varázsolnak elénk. A napsütésben izzó homokon összeszáradt különös zúzmók ropognak lépéseink alatt és a magyar csenkesz (Festuca vaginata) szürkén deres csomói között a lilapiros színű pótharaszti szegfű (Dianthus diutinus) virít, aminek itt ring a bölcsője és itt van igazi hazája ezen a homokon.
Nem akarom itt felsorolni azokat a ritka érdekes homoki növényeket, amik ezeknek a növényszövetkezeteknek karakterfajai, amiket egy egészen kis területen futólagosan is fel tudtam jegyezni. Meg sem kísérlem, hogy leírjam a homokra boruló színek végtelen finom nüanszait, amik még ebben a perzselő nyárban is felejthetetlenné teszik a pusztát és csak sejtetik a tavasz ezer szépségét, amikor árvalányhaj díszbe öltöznek a buckák.
De azt meg kell említenem, hogy a pótharaszti Nyárfaerdő homokja az egykori ősi sztyepp vegetatiót olyan szépen megőrizte, mint az Alföldön nagyon kevés helyen. A terület rendkívül alkalmas a homoki növény szövetkezetek életének tanulmányozására és így minden bizonnyal a hazai és külföldi tudósok hosszú sora fogja felkeresni.
E táj ősi képe csak a puszta minden kultúrától távol álló elszigeteltségével magyarázható meg. Akkor tehát, amidőn a város emberi kultúrához egészen közel akarja hozni a pusztát és messzemenő idegenforgalmi tervei vannak vele, nagyon helyesen megértette az idő parancsszavát és a természet védelmébe részesítette azokat az ősi foltokat, – közöttük az Alföld egyetlen gyertyánosát (Carpinetum betulae) – amik ma az egész Alföldön pusztulóban vannak és amikkel eltűnnek lassanként az Alföld természettörténetének jelei is. Ezzel a város a természetvédelem terén a magyar tudománynak olyan megfizethetetlen értéket adott, amikkel ma csak egy-két város dicsekedhetik. Nagy jelentőségű esemény ez, akkor, amidőn a természetvédelem terén messze a külföld mögött járunk! Fontos közérdek, hogy a pótharaszti ősi növényvilág a maga háborítatlan szépségében viruljon, mert ez fogja vonzani nemcsak a tudósokat, hanem a szépért lelkesedő turista közönséget is és így lassanként megvalósulhat egy tudományos idegenforgalom.
A magyar pusztának különös szépsége van, mert benne visszatükröződik az Alföld ezer arca. Mennyit tudna beszélni az éger és a kőris liget, a tölgyerdő és tisztásai, a zsombék és a nádas, a füzes és a tündérrózsa, a hínár virágos szőnyege, amik egész kis területen itt mind megvannak.
A látóhatár szélén a pesti hegyek kéklenek és a nagy rádióleadó tornya belerajzolódik a lilaködös messziségbe. A Duna felől hűvös szél fúj Pótharaszt pusztára, amire lassanként új álmok rajzolódnak: artézi kutak vize tör fel, villany huzalok futnak végig, betonutak kanyarognak, a fenyvesek ölén üdülő paloták fehérlenek, vidám nevető emberek mindenütt a sétatereken, a tó tükrén, a fürdő hűvös vizében vagy erdők végtelen csendjében! Egy pár pillanat és az ember új arcvonást vés a puszta homokjára. És ebben a zajos új életben is ott fognak élni a buckák virágai, hogy örökké hirdessék a magyar föld szépségét.”(Hargitai 1935).
Hargitai összesen 40 kutatóutat tett Nagykőrös környékén, a jegyzeteinek csak egy része (maradt meg vagy) jutott Soó birtokába, s onnan a Természettudományi Múzeum adattárába került. Érdekes az a megállapítása is, amelyben a kőrösi és a debreceni Nagyerdő növényvilágát, fajait, diverzitását hasonlította össze, kimutatva, hogy a rövid vágási forduló valóban káros, illetve előnytelen. Későbbi eseményekhez, szomorú sorsához kapcsolódik, de nagykőrösi éveit idézi fel a néhai Csongor Győzőhöz Érsekújvárról írott tábori levelező lapja; a következőket írta: „Miután mindenemet elvesztettem (nagykőrösi dolgaimat is) és itt vagyok Érsekújváron, már nem is gondolkozom.” Eddigi kutatásaink szerint tervezte a kőrösi orchideákról szóló munkájának, majd egy nagy hazai orchidea monográfiának megírását is, már a tanári szemle munkája ezt igazolta. A megsárgult cédulák, pepitafüzetek lapjain érdekes rajzok találhatók. A Kőrös-érhez kapcsoltan írt a fehér vízről, amelynek partján semmiféle növényzet sincs. Gógányban és a vasútállomás mellett Menyanthes trifoliata, Trapa natans és Thelypteris palustris termőhelyeit is megtalálta.
Vinter Zoltán 1934-ben megfogalmazta kulturális-etnikai hovatartozását, nevét megváltoztatta, s ezután Hargitai családnév szerepelt adatlapjain. 1937-ben természetrajz-vegytan-földrajz diplomás tanárként pályázott a Sárospataki Református Tanítóképzőbe, de kapcsolata megmaradt a Soó-intézettel. 1941-ig maradt főállásban Sárospatakon, tanártársai és diákjai beszámolóiból kiderült, hogy Hargitai doktort már akkor legendák övezték: szerénysége, felkészültsége mindenkire hatással volt. Rendszeresen járta Bodrogközt, a Zempléni-hegységet, ezekről több tanulmánya is megjelent.
Soó Rezső 1941-ben Kolozsvárra hívta, ahol 1944-ben növényföldrajz és ökológia tárgyakból habilitált, megkapta magántanári oklevelét, s az Erdélyi Múzeum Egylet őréül választotta. Amíg lehetett, sokat dolgozott terepen, Csongor Győző nagylelkű segítségével két korabeli fotó is igazolja, hogy Soó professzor munkatársaival nagy hangsúlyt fektetett az erdélyi flóra kutatására, ennek sajátos üzenete volt ekkor az országban. A személyes sorsára vonatkozó adatgyűjtésben sokat segített Csongor, tőle tudom, hogy amikor Kolozsvárról menekült, kénytelen volt gyűrűs menyasszonyát is szinte búcsú nélkül hátrahagyni. További kutatások szükségesek annak kiderítésére, vajon mi lett a sorsa az őt hűségesen váró Doinea Bobnak. Érkezett-e levél Hargitaitól? Sajnos, a gyűrűs menyasszony felkutatására tett eddigi kísérleteink nem jártak sikerrel…
Egy drámai erejű fotón Hargitai Zoltánt a Szamos menti Hajtásvölgyben kapta lencsevégre Priszter Szaniszló. A további sorsdöntő epizódok mozaikjait tábori lapokból és Csongor Győző leveleiből raktuk össze.
„… (1944.) szeptember 22-én hagytuk el Kolozsvárt, a holmikkal megrakott konflissal, melyet a Sztálin elnevezésű lovacska húzott. (H.) Zolin s rajtam kívül, még velünk volt Bruder János, a (Kolozsvári) Botanikus Kert főkertésze, s aki a lovakat hajtotta – a nevére már nem emlékszem… Viszontagságos úton, felváltva olykor pihenésre a kocsinkat, de sokszor gyalogmenetben, többszöri légitámadás után, Debrecenen keresztül, Ceglédig még együtt voltunk, azután én Szegedre mentem vonaton. Zoli és Bruder János Makóig együtt voltak, időközben engem Szegeden is kerestek, a Virág cukrászdában…” (Mint elmondta Csongor Győző sosem felejtette el, hogy a Sors nem engedte meg neki: rábeszélje Hargitait a szökésre. Élete végéig mardosták Csongort ezek az érzések.)
A következő levelezőlapot Csongor Győző már Esztergomból kapta. Hargitai Zoltán nagyon reménykedett, segítenek neki, hogy múzeumi állásba s nem a hadseregbe osztják be. Ugyanebben olvasható egy talányos mondat: „Viszem a pénzt holnap a Profhoz (és ezen sokat gondolkozom). Dojna okt. 4-én írt Kolozsvárról…”
„E sorokat Érsekújvárról írom (ti. SAS-behívójával ide irányították) Gyengélkedőn lévén kis időm van levélírásra. (Kezem egyik ujját felvágják, meggyűlt, szalma hordás, óh szép katona élet)… A nagy események dobálnak, mint vihar a levelet…” A 4. Karpaszományos Kiképző Központból nem lehet tudni pontosan, merre irányították alakulatát, Ausztriába vagy előbb Csehországba s Ausztriába – kideríthetetlen. Tény viszont, hogy német alárendeltségbe került százada.
Utolsó ismert levele Bautzenből való, horogkeresztes német háborús jelszavakkal díszített tábori levelezőlap formájában. A benne írtak szívszorítóak. Személyes emlékek, két ember igaz barátságáról a karácsonyi ünnepkörben, a fiatal emberek bohóságaival együtt. „Győzőkém! Ne lepődj meg: boldog karácsonyi ünnepeket kívánok és katonai kiképzésünk új helyéről sok-sok üdvözletet küldök. Sokszor gondolok azokra az őszi napokra, amelyeket jól eltöltöttünk a sok kiránduláson, a kirándulások locsolására, ivásra és fröccsökre meg a zömmögő dobozokra…. Írj, mert egy levelet sem kaptam senkitől. Akitől várok, az nem tud írni. Gondolatban sokat vagyok vele és csak (ti. Doina) képeit nézegethetem. A jó Isten legyen velünk…”
- január 14-én még látták Löbauban, vagyis Bautzen közelében, majd Drezda felé vonultak. Igen legyengült állapotban volt, szekéren vitték a századbeli társai (Simon – Egey – Molnár 1975). További adatkezelőt nem találtunk, de hogy tényleg pontos képünk lehessen az elkövetkező hónapok eseményeiről, a következő irányokban folytatjuk a kutatásokat:
1) Megvizsgáljuk a M. kir. 4. Karp. Kiképző Központ, majd a 3/II. Újonckiképző század iratait a Hadtörténeti Levéltárban. Ez felelősségi kérdéseket is felvethet (ti. Miért kellett őt oda bevetni? Érdeke lehetett esetleg valakinek?) – célszerű átnézni bizony majd a dokumentumokat.
2) Menyasszonyának vagy családjának felkutatása Kolozsvárott – ha rábukkanunk, több adatot is megtudhattunk volna.
3) Leánytestvérét azonban megtaláltuk Németországban, a munka jelenleg is folyik.
4) Hargitai környezetében, vagy a lágerben körülötte levő személyek leszármazottainak megkeresése, talán így sikerül kideríteni halálának okát.
Bár sok feladat van még hátra, s a sikerhez szerencse is szükséges, megtesszük a lépéseket, mert személyében a magyar botanika egyik legnagyobb tehetségét veszítette el. Hargitai Zoltán egyetemi magántanár halálának pontos dátumát a véletlen folytán ismertük meg. A ceglédi német katonák földi maradványainak exhumálása után átvették kérésemet Cegléden a német illetékes szervek. A válasz előbb érkezett Münchenből, mint remélni lehetett: „DR. HARGITAI ZOLTÁN elhunyt 1945. május 27-én, Kiss Ferenccel közös sírban nyugszik Passauban, a Nyugati temetőben, 33/8/28 jelű parcellájában”.
Talán egyszer lesz egy olyan nemes lelkű vállalkozó, aki csontjait is segít hazahozni!
Irodalom
- E. (Bánóczy E.) 1939: Dr. Hargitai Zoltán. Nagykőrösi Ref. Arany J. Gimnázium Évkönyve 1938-1939. pp. 3-5.
Csongor Gy. 1944 a-d: Hargitai Zoltántól kapott levelek (közlésre).
Csongor Gy. 1996: Adatközlő levél Surányi Dezsőnek.
Hargitai Z. 1935: Amiről a pótharaszti homok mesél. Nagykőrösi Híradó 1935. júl. 25.
Hargitai Z. (1937): Nagykőrös növényvilága I. A flóra. Debreceni Református Kollégium Tanárképző Intézetének Dolgozatai, 17: 1-55.
Hargitai Z. (1940): Nagykőrös növényvilága II. A homoki növényszövetkezetek. Botanikai Közlemények 37 (5-6): 205-240.
Hargitai Z. (1942): Nagykőrös növényvilága III. Mikroklíma vizsgálatok a nagykőrösi Nagyerdőben. Acta Geobot. Hung. 4 (2): 197-242.
Magyar Életrajzi Lexikon (MÉL) I. köt. 1967. föszerk: Kenyeres Á. Akadémiai Kiadó, Bp. p. 676. p.
Módos L. – Ludányi V. 1956: Bibliographia Universitatis Debreceniensis Pars I. Fac. Sci. Nat. 1914-1955. Bp. 245 p.
Priszter Sz. 1995: Adatközlés egy fotó keletkezéséről.
Simon T. – Egey A. – Molnár A. 1975. Emlékezés Hargitai Zoltánra (1912-1945). Botanikai Közlemények 62: 159-163.
Surányi D. 1997: Dr. Hargitai Zoltán – egy tragikus életút Nagykőröstől Passauig. Botanikai Közlemények 84: 59-71.
Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Adattára é. n.: Hargitai Zoltán kéziratainak doboza Soó Rezső hagyatékából.
Tuba Zoltán
Hargitai Zoltán sárospataki évei
Hargitai Zoltán 1937-től 1941 tavaszáig élt, tanított és alkotott Sárospatakon. Egyetemi tanulmányainak befejezése után élete nagyobb részét tehát Patakon töltötte. Itt fejtette ki oktatási és egyetem utáni kutatási tevékenységének meghatározó részét. Ez akkor is így van, ha Sárospatakon végzett kutatásait tartalmazó tudományos munkáinak egy része már Patakról Kolozsvárra való távozását követően jelent meg.
A kitűnő természetrajz-vegytan tanári diploma mellett földrajzból is alapvizsgával bíró friss pedagógust hét pályázó közül egyhangúlag választotta a tantestület tagjává a Tiszáninneni Református Egyházkerület Sárospataki Tanítóképző Intézetének igazgatótanácsa. (A pályázók között ott volt például Máthé Imre botanikus, a későbbi akadémikus is.) Hargitai kiemelkedő szaktanári és emberi nevelőmunkájával meghálálta a bizalmat. A tanári kar egyik legképzettebb tagja volt, pedig ott olyan személyiségek tanítottak, mint a szintén botanikus Dr. Egey Antal, az akkori intézetigazgató, a Pázmány Péter Tudományegyetem Növénytani Tanszékének korábbi adjunktusa (Sipos, 1996) vagy Képes Géza. Tanítási órái magukkal ragadták diákjait. Egyik tanítványának írásos emlékezése kiválóan jellemzi: „Amikor az Internátusban reggel 6 órakor ébredtünk, már hatalmas hátizsákkal jött haza a tanítóképzőbe. A szobájában lépni is alig lehetett a növényektől. Szekrény, asztal, padló, ágy, minden a növények szárítója, raktárterülete volt. Tanítási óráin sokat rajzolt és sokat szemléltetett. … Szigorú, pontos tanár volt, de nagyon megértő. Osztályát, ahol osztályfőnök volt, különösen szerette. Egyénenként foglalkozott velük, hasznos tanácsokkal, útmutatásokkal látva el őket. Haladó gondolkodású ember volt, olvasta a népi írók könyveit. A diákok előtt nagy tekintélye volt, felnéztek rá.” (in: Simon et al., 1976 forrás megjelölése nélkül).
Megkülönböztetett figyelmet szentelt a szemléltetésnek és az élő természetben való természetismeret-oktatásnak, amely még sajnos ma sem teljesen általános. Mindezeket a Tanítóképző Intézet évkönyvei (pl. Egey, 1940) jól dokumentálják: „Elhelyeztünk az intézet folyosóján két természetrajzi szemléltető szekrényt, melyben óráról órára váltogattuk az időszerű növény- és állattani szemléltető anyagot.”A diákokkal folyamatos szertárgyarapítást végzett: „Növendékeink adományoztak… közel és távolabbi vidékekről származó kövületeket, növénylenyomatos diatomaföldet, és nagyszámú kőzetféleségeket.” Fontos eszköze volt a tanulmányi kirándulás, az 1938-39-es tanévben hat félnapos, négy egynapos és két kétnapos utazást szervezett Miskolc – Lillafüredre és a fővárosba. „1939. október 29-30-án… 25 növendékünkkel Budapesten jártunk, ahol megtekintettük a főváros nevezetességeit, többek között az Országházat, a Nemzeti Múzeum gyűjteménytárait. Kiállításokat látogattunk meg, és elvittük növendékeinket a Nemzeti Színház előadására.”. Előszeretettel és rendkívül gyakran használta az oktatási szemléltetés akkori legmodernebb módszerét az oktatófilmet, melyet igazgatója vezetett be a hazai tanítóképzés oktatásába (Sipos, 1996): „Bemutattunk összesen 41 állattani és 52 földrajzi, ebből 23 magyar földrajzi vonatkozású, 11 növénytani filmet. Összesen 12013 méter hosszú filmszalag pergett intézetünkben 24 óra 56 perc pergési idővel.” (Mindez az 1939-40-es tanévben; in: Egey, 1940).
Fentiek után nem meglepő, hogy volt új mondanivalója a természettudományos és természetrajzi oktatás módszertanához. Pedagógiai elképzeléseit három dolgozatban tette közzé, amelyek közül kettő (Hargitai 1940a és b) még pataki munkássága alatt meg is jelent.
Oktatómunkája mellett Patakon készítette el doktori értekezését Nagykőrös növényvilágának flórájáról. Értekezése és kitűnő növénytani, állattani és földtani szigorlata alapján 1938 decemberében avatták „sub auspiciis gubernatoris” doktorrá anyaegyetemén, a debreceni Tisza István Tudományegyetemen. Ezzel tovább gyarapította az oktatás mellett a tudományt magas színvonalon művelő pataki tudóstanárok már addig is tekintélyes számát, s erősítette ezzel Patak igen lényeges oktatási hagyományát. Ugyanis a tudóstanárok – köztük az ötvennél több akadémiai tag – jelenléte fő záloga volt a pataki kiemelt színvonalú, nemzetközileg is jegyzett kollégiumi, egyetemi (jogi és teológiai) és tanítóképzői oktatásnak és képzésnek (Bolvári-Takács, 2000).
Utólagosan jósolni lehetetlen, de nagyon valószínű, hogy Hargitai Zoltánt kiemelkedő tudományos tevékenysége nyomán a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába választotta volna. Ezzel tovább gyarapodott volna azon akadémikusok száma, akik diákként vagy tanárként Patakhoz kötődtek, Kazinczy Ferenctől Teleki Lászlón, Szemere Bertalanon, Tompa Mihályon, Szádeczky-Kardoss Lajoson, Gárdonyi Gézán és Szabó Gáboron át a mai egyetlen élő pataki „öregdiák” akadémikus Fésüs Lászlóig.
Természetesen a tanárok tudományos eredményeinek eléréséhez nélkülözhetetlen volt a pataki iskolák támogatása és áldozatvállalása. Hargitai Zoltán esetében ez többek között úgy valósult meg, hogy az intézete ajánlásával elnyert 400 P-s (a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által adományozott) geobotanikai ösztöndíj és tanulmányút igénybevételét igazgatója lehetővé tette azzal, hogy kutatómunkára fordítandó szabadságot biztosított számára. Mindez része volt a több évszázados pataki hagyománynak, amely a pataki iskola tanárainak tudósi tevékenységét mindig kiemelten támogatta. Nyilvánvaló, hogy ezt az iskola saját érdekében is tette.
Patakra kerülése után írja meg egyetemi évei alatti kutatásainak összegzéseként Nagykőrös növényvilágáról (flórájáról, növényszövetkezeteiről és ezek mikroklímájáról) szóló dolgozatait, amelyek közül az utóbbi kettő úttörő jellegű hazai ökológiai tanulmány. Már fenti tudományos dolgozatainak írása mellett megkezdte Patak szűkebb és tágabb környékének, majd a Zempléni-hegység még döntően feltáratlan botanikai értékeinek és viszonyainak a kutatását.
Ezek eredményeként elsőként a Bodrog síkján lévő Long-erdő leírását közli rekonstruált 1870-beli és akkori jelenbeli vegetációtérképpel együtt (Hargitai, 1939). Figyelmét Dr. Egey Antal hívta fel az erdőre, amelynek jelentőségét az adja, hogy a tenger szintje fölött mindössze 90 m-re fekvő erdőben bükk, gyertyán (utóbbi nagy mennyiségben) fordul elő, aljnövényzete pedig olyan, mint a hegyvidéki bükkösöké (Tuba, 1994 és 1995).
Új tudományos szemlélettel tanulmányozva írta meg a pataki előhegyek (délnyugatról északkelet felé haladva a Mancsalka, Szt. Vince, Páncél-hegy, Mandulás, Gombos-hegy, Botkő, Somjód, és Koholya) növényzetéről szóló munkáját (Hargitai, 1940c), amelyet a Zempléni-hegység flórájának feltárása és annak professzorával, Soó Rezsővel együtt történő publikálása (Soó és Hargitai, 1940), majd a mogyoróstetői forrásláp növényszövetkezeteinek leírása követett (Hargitai, 1942).
Kétévi előtanulmány és hosszú technikai előkészítés és szervezés után végezte el hét tanítványával Patak környéki – általa korábban is tanulmányozott – öt élőhely párhuzamos összehasonlító mikroklimatológiai méréseit 1939-ben. Célja a növényzet és a mikroklíma közötti összefüggések megismerése volt. Munkája eredményeként a vizsgált növénytársulásokban mikroklíma-típusokat állapított meg, az egyes mikroklíma-típusokat pedig indikátor növényfajokkal jellemezte (Hargitai, 1943). Mindez a hazai növénytársulástanban és növényökológiában új távlatokat megnyitó munka volt.
Tudományos munkásságának, köztük a Sárospatakon végzetteknek eredményeit és azok hatásait saját dolgozatai, majd később a róla készült írások (Simon et al., 1976; Surányi, 1997) részletesen tárgyalják. Ezért itt most inkább tudósi tevékenységének és egyéniségének eddig nem közölt jellemzőit mutatom be, melyek új oldalról világítják meg kivételesen széles és nem szokványos természettudományos látásmódját és tudósi zsenialitását.
Már 1940-ben leírja az egyes évek időjárásbeli különbségeinek, de különösen a szélsőséges időjárású éveknek növényzetre kifejtett hatásait: „Azt is megfigyelhetjük, hogy az egyes növényfajok viritási ideje nem minden évben esik a naptár ugyanazon napjára. Pld. a leánykökörcsin és a délikökörcsin 1938-ban március 20-án virított, 1940-ben csak április 16-án kezdett nyílni. Hasonló az eset a homoki pimpónál is.” (Hargitai, 1940d) Mindezzel jó hatvanöt évvel ezelőtt azokról az ún. interannuális időjárásbeli különbségekről és azok botanikai-ökológiai fontosságáról beszél, amelyek tizenöt, de inkább csak tíz éve a globális klímaváltozás biológiai hatásainak világméretű kutatásában az egyik fő központi kérdéssé váltak.
Szinkron analizáló és szintetizáló tudományos látásmódjával a pataki előhegyek tanulmányozása során felismeri, hogy a nagy léptékű éghajlati hatások hogyan jelennek meg és befolyásolják kis térléptékben a növényzet összetételének kialakítását, egy-egy terület flóráját. Egyik munkájában (Hargitai, 1940d) ezt szemléletesen így fogalmazza meg: “…Végeredményben a Mandulás európai alapszövetű növénytakarójába két európai főtáj-típus a dél-orosz sztyep, és a Földközitenger-vidék (közelebbről a Balkán) hímezte bele virágdíszeit. Ezek a jellemző növényfajok figyelmeztetnek arra, hogy a mediterrán és kontinentális Európa éghajlati hatásai érvényesülnek tájunkban. Ezeket a hatásokat a délre néző lejtők összegyűjtik és megerősítik. Ezeknek a klimahatásoknak eredőjét legtökéletesebben a növénytakaró összetétele, a balkáni sibljakra emlékeztető külső megjelenési formája és életritmusa fejezi ki.” .
Ugyancsak a pataki előhegyek kutatása segíti hozzá a szárazföldi (!) szigetbiogeográfiai szemlélet jelentőségének a felismeréséhez már 1940-ben (Hargitai, 1940c): „…az előhegyek tetőin, tehát a domború lejtő pusztulásnak legjobban kitett részén, ahol a talajréteg alig 30 cm vastag, annak is nagy része kőtörmelékes (l. talajprofil) és az anyakőzet sziklás tuskói is kipreparálódtak, a szőlők is elmaradnak. Így valamennyi előhegy tetejét értéktelen, legfeljebb legeltetésre alkalmas sziklás, cserjés, füves kis parlagok borítják. Ezek a kultúra teremtette cserjés sztyeppfoltok (Hügelsteppe) már régen elvesztették kapcsolatukat a Sátorhegység összefüggő növénytakarójával, izolált helyzetük (szigetekként emelkednek ki a szántóföldek és szőlők szintjéből), érdekes, fajokban gazdag növényzetük miatt gyakran kerestem fel őket. …”. Ez azért meghökkentő, mert a sokkal nyilvánvalóbb óceáni/tengeri szigetbiogeográfiáról szóló ökológiai diszciplína-terület is csak az 1960-as években indul útjára (McArthur és Wilson, 1967), a terresztris hegyi szigetek („inselbergek”) ökológiája pedig csak az elmúlt években tette meg az első lépéseket (Porembski and Barthlott, 1994).
Egyaránt művelte a makro- és mikroléptékű biológiát, mai szakzsargonnal szólva a szupraindividuális és infraindividuális (avagy molekuláris) biológiát. Világszerte ma is kevés azon biológusok száma, akik a biológia eme két igen eltérő léptékű és szemléletű területét képesek átlátni és alkotóan művelni. Ezt mindennél ékesebben bizonyítja időben párhuzamosan készített két egyetemi szakdolgozata, melyeket a növényi fehérje biokémiáról és az orchideák európai növényföldrajzi szerepéről írt (Hargitai, 1936a és b). Ugyanilyen erejű bizonyíték erre az, hogy tihanyi 1943-as tanulmányútja során párhuzamosan tanulmányozta a citológiai és mikroklimatológiai módszereket.
A természetet nem csupán kutatási objektumnak tekintette. Számára a természetismeret, a természetvédelem és a természet szeretete egymástól elválaszthatatlan fogalmak voltak, amelyek nála egyben a szülőföld szeretetének az alapjait is jelentették. Ezért tudott egyéb írásaihoz hasonlóan a hazaszeretet és a természetvédelem kapcsolatáról és a természetvédelem szükségességéről is emelkedetten és lenyűgöző stílusban szólni: „…A szülőföld tájat jelent, minek füve, virágja, fája hozzánk nőtt. A honszeretet legszentebb érzésében tartalmilag nagyon sok szál a honi táj, a hazai természet világához vezet, amin a kenyérért folytatott harcban úgy keresztül gázolunk, hogy annak ősi képéből semmi sem marad. A haladó gazdasági kultúra semmiképpen sem állhat ellentétben a természetvédelem gondolatával, és különösen nem itt, az iskolák városában. Tudomásom szerint természetvédelemben részesített táj Patakon még nincs, maholnap nem lesz semmi a táj hamisítatlan szépségeiből. Mi akadálya lenne annak, ha a védelemre mindenképpen érdemes Mandulást természeti emlékké nyilvánítanánk és a pataki tájnak ebben a bájos, virágos múzeumában tanítanánk a jövő emberét több természet-szeretetre, több ideálizmusra? Miért nem akarunk menni e téren is a haladó nyugat után?” (Hargitai, 1940d).
Széles körű humán műveltsége természettudományos munkáiból is kitűnik, mert ahol csak tehette, a kutatott helyszín irodalmi és kultúrtörténeti vonatkozásaira is kitért megjegyzések vagy jegyzetek formájában. A pataki előhegyek növényzetét leíró munkájában (Hargitai, 1940c) a Gombos-hegynél az alábbi megjegyzést teszi: „Ba1assi Bá1int 1577-ben a Gombos-hegy szőlőskertjében fejezte be Lurialus és Lucretía c. verses szerelmi regényét. A XVI. és XVII. sz.-ban a várhoz tartozó szőlők és gyűmőlcsösök voltak itten, Lorántffy Zsuzsánna a Gomboson és a Manduláson szépen gondozott kerteket tartott, (Harsányi: Sárospataki kalauz; Gu1yás: Sárospatak Monografiája) L. még a sárospataki róm. Kath. plébánia birtokában lévő 1833-ból származó térképet.”
Ha a természetvédelemmel kapcsolatos fenti óhaja a gyakorlatban is megvalósul, akkor Hargitai Zoltán legkedveltebb pataki természeti helye, a mára már ugyan védetté nyilvánított, de a bányászattal félig elhordott Mandulás még sokáig őrizheti a jövő számára annak általa leírt növényzetét, benne legkedvesebb növényeivel, a kökörcsinekkel, köztük a kizárólag csak itt élő és általa felfedezett kökörcsin hibriddel, a Pulsatilla hargitaiana-val (amelynek előfordulása sajnos ma már nem teljesen biztos), és sok-sok természetszerető és ismerő embernek lehet még megkapó élménye az, ahogy „…Március közepe után a Mandulás nyugati lejtőjén a még fakó füvek és elszáradt kórók között sallangos gyapjas virágburkából kiemeli bájosan bókoló sötétlila harangjait a délikökörcsin (Pulsatilla australis)….” (Hargitai, 1940d).
Felhasznált irodalom
Bolvári-Takács, G. (2000): Pataki tudósok az Akadémián. Magyar Tudomány 5: 612-620.
Egey, A. (szerk.) (1940): A Tiszáninneni Református Egyházkerület Sárospataki Líceumának 1939-40. évi Évkönyve. Sárospatak, p. 48. (Nyomtatta Kisfaludy Károly a Református Főiskola betűivel).
Hargitai, Z. (1936a): A növényi fehérje anyagcsere biokémiája. Tanári szakdolgozat. Debrecen.
Hargitai, Z. (1936b): Az orchideák növényföldrajzi szerepe Európa vegetációjában. Tanári szakdolgozat, Debrecen.
Hargitai, Z. (1939): A Long-erdő és vegetációja, Acta Geobot. Hung. 2: 143-149.
Hargitai, Z. (1940a): Állattani oktatófilmjeinek felhasználása a Líceumban. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Oktatófilm Kirend. Hiv. Közl. 5: 81-88.
Hargitai, Z. (1940b): A tanulók nyári munkájának irányítása. Magyar Tanítóképző, pp: 1-4.
Hargitai, Z. (1940c): A sárospataki előhegyek vegetációja. Acta Geobot. Hung. 3: 18-29.
Hargitai, Z. (1940d): A Mandulás és növényvilága. In: Tiszáninneni Református Egyházkerület Sárospataki Líceumának 1939-40. évi Évkönyve. (szerk. Egey, A.), pp. 3-13.
Hargitai, Z. (1942): A Mogyoróstetői forrásláp növényzete. Acta Geobot. Hung. 4: 262-287.
Hargitai, Z. (1943): Mikroklíma vizsgálatok a Sátorhegységben, Sárospatak környékén. Acta Geobot. Hung. 5: 290-314.
McArthur and Wilson (1967): The theory of island biogeography. Princeton University Press. Princeton.
Porembski, S., Barthlott, W. eds. (1994): Inselbergs (Biotic Diversity of isolated rock outcrops in tropical and temperate regions). Springer. Berlin, Heidelberg, New York, Barcelona, Hong Kong, London, Milan, Paris, Singapore, Tokyo. p. 526.
Simon, T., Egey, A., Molnár, A. (1975): Emlékezés Hargitai Zoltánra (1912-1945). Botanikai Közlemények 62: 159-163.
Sipos, I. (1996): Egey Antal. In: Tanúim lesztek. Emlékkönyv. Vallomások, megemlékezések Sárospatakról és a 465 éves Református Kollégiumról, a magyar honfoglalás 1100. évében. Sárospatak. p. 90-94.
Soó R., Hargitai Z. (1940): A Sátorhegység flórájáról. Botanikai Közlemények 37: 169-187.
Surányi, D. (1997): Dr. Hargitai Zoltán – egy tragikus életút Nagykőröstől Passauig. Botanikai Közlemények 84: 59-71.
Tuba, Z. (1999/2000): Megemlékezés Dr. Egey Antalról. Botanikai Közlemények 86-87: 43-44.
Tuba, Z. (1994): A Bodrogköz növényföldrajza. Észak- és Kelet-Magyarországi Földrajzi Évkönyv, 187-196.
Tuba, Z. (1995): Overview of the flora and vegetation of the Hungarian Bodrogköz. Tiscia 29: 11-17.
(Szerkesztőségünk Hargitai Zoltán halálának hatvanadik évfordulóján ezzel az írással emlékezik a Sárospataki Református Tanítóképző Intézet egykori, legendás hírű természetrajz-vegytan-földrajz szakos tudós tanárára, aki 1937-41 között élt és alkotott Patakon. A két tanulmányban a hivatkozások a természettudományos közleményeknél szokásos formai követelményeknek megfelelően olvashatók.)