A mai időben mind gyakrabban találkozunk e fogalmakkal: testnevelés, sport, testgyakorlás, torna, testedzés, testkultúra, de igen sokszor hibás értelmezésben. Mindenekelőtt tisztázzuk e fogalmakat! E fogalmak közül legáltalánosabb a testnevelés, mely jelenti azt a céltudatos tevékenységet, mellyel az ember saját vagy mások testét erősebbé, munkabíróbbá, életképesebbé, egyszóval tökéletesebbé igyekszik formálni, orvostudományi alapon, a pedagógia elveinek szem előtt tartásával. E fogalom alá tartoznak: a sport, testgyakorlás, torna, testedzés, melyek mind a testnevelésnek csak egyes részei, vagy irányai.
A sport – Siklóssy László dr. szerint –: “az a játék, amely egyoldalú hivatásunkat kiegészíti és egyéniségünket a tökéletesség felé viszi.” Vagyis a sport természetes játék, szórakozás, mely a test- és léleknevelés szolgálatában áll. A sportok feloszlanak: I. szabadtéri, II. teremsportokra. A szabadtéri sportok: 1. téli sportok (korcsolyázás, sízés, ródlizás), 2. nyári sportok (atletika, úszás, evezés, túristáskodás, különböző sportjátékok, mint football, hockey, kézilabda, vizipóló, tenisz, golf, stb. lovas-sport). A teremsportok közé tartoznak: szertorna, vívás, birkózás, boxolás, céllövészet, asztali tennisz.
Testgyakorlás mindazt az effektív tevékenységet jelenti, amit csak a testnevelés érdekében kifejtünk (ezért hívjuk pl. testgyakorlás-órának a testnevelés célját szolgáló órát az iskolában.) Torna, görögösen gimnasztika – a sporttal szemben – a mesterséges tevékenységeket foglalja magában, tehát szabadgyakorlatokat, kéziszer- és szertornagyakorlatokat, vagyis inkább azoknak rendszereit (német-, svéd-, dán-, ritmikus-, stb. rendszereket). Testedzés jelenti a test hozzászoktatását az időjárás és egyéb előfordulható külbehatások egészségi kár nélküli elviseléséhez (hideg, meleg levegő, víz, stb.). Mai napság a testkultúra szóval is igen gyakran találkozunk. Ez ugyanolyan általános fogalom, mint testnevelés, de mégis ezt inkább akkor szoktuk használni, mikor a testi kultúrát más kultúrákkal (pl. szellemi, gazdasági kultúra stb.) kapcsolatban vagy az ezekkel való szembeállításban alkalmazzuk.
De hát voltaképpen miért is van szükség testkultúrára, testnevelésre? Az emberiség szellemi fejlődése évezredek folyamán lehetővé tette, hogy az ember mindig kevésbé van rászorulva testi erejének igénybevételére. A tudomány és technika haladásával a testi erő szerepét a gépek vették át. Az ember teste ma tétlenségre, vagy teljesen egyoldalú, a test fejlődésére és életére károsan ható foglalkozásra van kárhoztatva. Hiszen, ha a teljesen szellemi munkával foglalkozók fizikumbeli károsodását figyelmen kívül is hagynók, a testi munkával foglalkozók munkáját is a legtöbb esetben – a szervezet egyoldalú vagy részleges igénybevétele miatt – károsnak kell ítélnünk egészségi, testi szempontból. Az emberi test teljesítőképessége, formáinak szépsége messze mögötte marad annak, aminek múltja jogán lennie kellene. Az életet megkeserítő és megrövidítő betegségek is mind annak a következményei, hogy az ember már nem éli őseinek természetes életét; testét elhanyagolja, a civilizáció káros hatásait: a test elpetyhűdését és az izomzat elsorvadását szinte mesterségesen segíti elő. A közlekedési eszközök, kényelmi berendezések, technikai vívmányok, a testi munka háttérbe szorulása: mind a többi kényelmet, kevesebb testi foglalkozást és a tisztán szellemi tevékenységre való törekvést szolgálják. Ezért nem véletlen az, hogy a tudatos testi nevelés és intenzív sportélet épen azokban az államokban indult meg leghamarabb, ahol a nép a kultúra és civilizáció igen magas fokán élt: Angliában, Amerikában.
A technika egészségre és testi fejlődésre káros hatásainak legjobb ellenmérge a sport, a testkultúra. Ehhez kell folyamodnunk, ha nem akarjuk, hogy valóra váljék egyes fantasztikus íróknak (Wells) a jövő emberéről alkotott torzképe: a csökevényes, mozgásra alig képes test és a természetellenesen nagyra fejlődött koponya. Ettől azonban nem kell félnünk, mivel a ma embere meghallotta a természet hívó szavát s megtalálta a sportban azt az eszközt, mellyel az egyensúlyt: test és lélek összhangját helyreállíthatja.
Lássuk most, hogy az embernek ezen egészséges életösztönből származó törekvése hogyan fejlődött már a legrégibb időktől kezdve s milyen utakon, törekvéseken és rendszereken át vezetett a mai fejlett testkultúra fogalmához.
Már a keleti ősnépeknél találkozunk ilyen irányú törekvésekkel. A kínaiaknak már Kr. e. 3000 évvel erőművi gyógykezelésük volt: a gyógytorna és fizikotherápia őse. A babilóniak, asszírok, egyiptomiak sportjáról képzőművészeti emlékek tájékoztatnak; a perzsák sportjáról pedig már írásbeli hagyományok is (Herodotos, Thukidides, Xenophon) beszélnek. Ezek szerint megállapíthatjuk, hogy a babilóniak, asszírok, perzsák főleg a vadászattal és a harchoz, háborúhoz szükséges sportokkal foglalkoztak. Xenophon szerint kiváló szerep jutott az ifjúság nevelésében a lovaglásnak, nyilazásnak. Az egyiptomiaknál labdajátékokkal is találkozunk; voltak már hivatásos erőművészeik is. Egyes sportepizódok leírásával már a zsidóknál is találkozunk (Dávid-Góliát; Jonathán és Létán Jordán átúszása stb.) A játékokat is kultiválták. Az eddig felsorolt népeknek fejlett sportkultúrája és a sport egyetemes kialakulására való hatása azonban nem mutatható ki. Egyetemessé és intézményessé a görögöknél fejlődött ki a sport.
Modern sportkultúránk – némely formai eltéréstől eltekintve – ógörög örökség. A görögök a sportot isteni eredetűnek tartották s épen ezért sporttal ünnepelték és tisztelték isteneiket. Később – az állami élet kialakulása után – a vallástól nem szakadt el, de átalakult, erkölcsi intézménnyé s az állami létet fenntartó és védő katonai nevelés is a sportra támaszkodott. A sport döntő jelentőséget nyert a nevelésben: a kalokagathos anér (szép és derék férfi), a görög férfiideál magában foglalta a test és a lélek klasszikus harmóniáját. “Mert bizony nem tartjuk elégségesnek – mondja Solon Loukianos Anarchasisében – hogy akár testben, akár lélekben úgy nőjenek fel, hogy a természet megalkotta őket, hanem szükségesnek tartjuk nevelésüket és tanításukat, hogy a tehetségesek még jobb kiképzést nyerjenek, a gyengék pedig, hogy – lehetőség szerint – megközelítsék a tehetségeseket.” (Ma is teljes egészében helytálló célkitűzés!)
Testi kultúrájuk eredményes voltát bizonyítják ránk maradt műalkotásaik. Mert a gimnasztika által nyert tökéletes test szemlélete illette a művészeket ma is megcsodált alkotásaik létrehozására. (Pl. Miron Diskobolosa; Alkamenés Diszkoszvetője; Poliklétos Doriphorosa; Lisippos Apoxiomenése stb.) A művésznek csak az ifjak állandó gyakorlóhelyére, a gymnasionba vagy palaistrába kellett elmenni, hogy a legtökéletesebb formájú modelleket szemléltesse. A sport szemléletén fejlődött naggyá náluk az orvosi tudomány is. Közismert, hogy az ó-görög költészetnek is mily bőséges anyagot szolgáltatott a sport Homérostól Apolónius Rhodiusig (eposok versenyleírásai) és Pindarostól Archilochosig (epinikionok). Sőt a szónokok és bölcselők (Platon, Aristoteles, Plutarchos) is méltónak tartották a sport fontosságáról értekezni.
A testnevelés fogalmát a görögök a gimnasztika szóval fejezték ki. Ezt a gymnos = meztelen szóból származtatták, mivel a testgyakorlatokat ruhátlanul végezték; egyrészt, hogy a ruha a mozgást ne akadályozza, másrészt, hogy a testet ezáltal edzzék. (A mai modern fiziológiai rendszer-apostolok törekvése teljesen azonos.) Gimnasztikájuk három részből állott: 1. atletika vagy agonisztika, mely a versenysportokat foglalta magában: futások, ugrások, dobások, birkózás, boxolás, pankration, összetett verseny. 2. sphairistika: labdajátékok, melyeket mint gyógytornát is alkalmazták (Galenus, a híres orvos könyvet is írt róla). 3. orchestika: mozdulatművészet, mely táncokat és célszerűségi mozdulatformákat foglalt magában. Gimnasztikájuk e hármas tagoltságban oly teljesnek és tökéletesnek mondható, hogy ma sem tudunk jobb rendszert elképzelni, legfeljebb a rendszer tökéletesítéséről lehet szó.
A görög gimnasztika hanyatlása az erkölcsök lazulásával, a vallási hit megbomlásával egy időben következett be. Az élvhajhászat magával hozta a túlzott versenyeztetést és a professzionizmus felléptét, mely aztán cirkuszi látványosságá alacsonyította le a gimnasztikát. Csak ezzel a formájával találkoztunk már a rómaiaknál is, kik maguk nem sportoltak, de fantasztikus méretű versenyeket rendeztek. Az atletika nálunk háttérbe szorult a gladiátorharcok, lóversenyek mellett, melyek később, a császárok alatt, nyilvános embermészárlássá alacsonyodtak le. Ezeknek erkölcstelensége nem csoda, ha az újonnan születő keresztyén világ ellenszenvét kihívta. “A klasszikus agón nagy eszméjét a császárkori Róma amphiteátrumainak vértől áztatott porondján végezték ki.”
A keresztyén középkorban nem is beszélhetünk testnevelésről, az egy lovagi nevelésen kívül. A gimnasztikát, mint pogány szellem alkotását, elvetették; ellenben a hűbériség intézményéből kifejlődött a lovagi nevelés. Ez azonban excluzív nemesi tevékenység volt. A nemes ifjakat 14 éves korukig otthon, azután pedig idegen nemes udvarokban nevelték a lovagi ismeretekben való jártasságra (lovaglás, íjazás, ugrás, futás, birkózás, mászás, vívás, stb.) 21 éves korukban lovaggá ütötték őket, s azután részt vehettek a lovagtornákon, melyek lovas harcijátékok voltak. De a középkor általános – az egyház által hirdetett – felfogása az volt, hogy a testre minél kevesebb gond fordítandó, földi létünk csak siralomvölgy, mely alatt fő kötelességünk a túlvilági életre való készülés.
A középkori sötétség után – éppen úgy, mint a tudományokban és művészetekben – a harmonikus nevelésben is a renaissance és humanizmus jelenti az ébredést. Pietro Paulo Vergelio és utána sokan (Philerphus F., Aeneas Silvius, Maffeo Vegio, stb.) egyre jobban hangoztatják a testi és értelmi nevelés egyensúlyának szükségességét. Vittorio de Feltre már nevelő intézetet is alapít, melyben a testi nevelés első helyen állott. Hyeronimus Mercurialis híres orvos “De arte gimnastika” c. művében gimnasztikai rendszert nyújt. Az olasz humanisták után a német (Erasmus Rotterdamus, Luther, Zwingli), francia (Rabelais, Montaige, Rousseau) és angol (Locke) nevelés elmélkedői állandóan hirdetik írásaikban a testnevelés fontosságát. Különösen ki kell emelnünk e korban a Sárospatakon is működött Comenius Amos János munkáját, ki modern szellemben, korát messze túlhaladó éleslátással tárgyalta a test és lélek nevelését. Az első, ki a testgyakorlást az iskolába bevonta. Ianua és Orbis pictus c. híres munkáiban sürgeti a komoly és tréfás testgyakorlatok bevezetését. Különösen a játékokat becsüli sokra.
Az eddig felsorolt törekvések azonban legnagyobbrészt csak elméleti fejtegetésekben merültek ki. Gyakorlati megvalósítással csak a német philantrop mozgalom megindításánál találkozunk. Ennek megindítója Basedow János Bernát, ki már iskolát is alapít; munkáját folytatja Salzmann Keresztély. Ekkor lépnek fel Guts Muts és Vieth, a természetes német torna megindítói, követi őket Jahn Lajos Frigyes, a német torna apja, utána Massmann, Eiselen, Spiess, Jahn tanítványai s rendszerének részletes kidolgozói és továbbfejlesztői.
A Jahn által alapított német tornarendszer honvédelmi célzattal keletkezett. A jénai csata (1806) után Napóleon leigázta a német népet. Az elnyomatásból a német nép vezetői a testgyakorlással, akarat- és jellemneveléssel akarták kiemelni a népet. Jahn állott a mozgalom élére. Az ő munkálkodásának eredménye lett, hogy az ifjúság nagy lelkesedéssel elfogadta a harci alapon nyugvó gimnasztikát. Törekvésüket teljes siker koronázta. 1812-ben a hívó szózatra ezrével tódultak a tornászok a haza segítségére s a lipcsei csata meg is pecsételte Napóleon sorsát. A tornászat azonban nem szűnt meg a hazafias cél – Németország felszabadításának – elérése után, hanem tovább folytatódott s csak ezután kezdett rendszerré válni. Jahn testgyakorlatai csupa természetes mozgásból állottak (futás, ugrás, játék, kirándulás, menetelés, stb.) s a gyakorlás lehetőleg mindig a szabadban folyt. Később – a rendszer továbbfejlesztői – szereket kezdtek készíteni s egyre több és több gyakorlatot gondoltak ki. Különösen Spiess Adolf volt nagy mester a gyakorlatoknak íróasztalnál való kitervezésében. Köteteket írt gyakorlatvariációkról. Ez lett aztán a német torna lényege. A gyakorlaton volt a hangsúly, nem az emberen. Gyakorlatokat találtak ki – a szerekhez, de nem az emberekhez. Nem az volt a cél, hogy az ember kapja meg a gyakorlás által fizikuma számára a neki szükséges mozgásokat, hanem az, hogy minél komplikáltabb és minél tetszetősebb mozgásokat tanuljon meg az ember. E gyakorlatoknak feltétlenül van erősítő és ügyesítő hatásuk, de – éppen mesterséges voltuk miatt – a legtöbbször egyoldalúan túlfejlesztik és merev tónusúvá teszik az izmokat, nem szólva estleges káros hatásaikról (a korlát- és lótornászok apró emberek maradnak; merev tartások szögletessége; a túlzott erőgyakorlatozás tüdő- és szívmegerőltetései a mellűri nyomás fokozása révén, stb.) A gyakorlatok változatossága és szemre tetszetős volta miatt a német torna csakhamar meghódította nemcsak a német, de a többi európai nemzet ifjúságát is. Bevonult az iskolai nevelésbe is, mint tornatanítás, melyhez – éppen mechanikus volta miatt – nem kellett egyéb szakismeret, mint egy csomó gyakorlatnak az ismerete, amit aztán bizonyos fokozatos sorrendben tanítottak.
A német rendszer hiányait a Ling Péter Henrik által alapított svéd rendszer igyekezett pótolni. Ling az emberi szervezetet vette alapul, abból indult ki (alapvető munkájának – A testgyakorlás alapjai – is első része: az emberi szervezet és működése) s rendszere gyakorlatanyagának összeállításánál állandóan a szervezet harmóniája lebegett a szeme előtt. Egész gimnasztikája fiziológiai ténykedés; minden egyes mozgásának és mozgáscsoportjának megvan a maga kimutatható élettani hatása. Katonai-, orvosi-, nevelő-, gyógy- és aesthetikai gimnasztikát különböztet meg. Különösen nevelő- és gyógygimnasztikája gyakorolt nagy hatást korának (19. sz.) testkultúrájára. Nevelő gimnasztikáját mindenütt átvették, még Németországban is. E rendszer hibája volt, hogy a túlzott rendszeresség mellett az érdeklődés és kedv fenntartására nem fordított kellő figyelmet: a gyakorlatok végzése unalmassá, sőt az idegekre fárasztóvá válik; a mozgások sokszor merevítenek is; sok bennük a tartásra való törekvés.
A modern testnevelési rendszerek igyekeznek e hibákat javítani. A svéd rendszerekből fejlődtek ki a dán- és különféle vegyes (Mensendieck, Laban, Bode, stb.) rendszerek. A dán gimnasztika – rendszeralapítója: Niels Bukh szerint – feladatának tartja az alapjavítást, mert az egyoldalú testi vagy csak szellemi munkát végző embereken kimutatható a merevség az ízületekben, az erőhiány az izomzatban, a félszegség a mozdulatokban. Az alapjavítás három iránya tehát: hajlékonnyá, erőssé és ügyessé kell tenni a testet, hogy olyan testet nyerjünk, mely e tulajdonságokat harmonikus egészében és szépségében egyesíti. E célját állandó mozgással igyekszik elérni. Ezért hívják a modern dán gimnasztikát mozgásos gimnasztikának is. Mozgásai fiziológiai alapon felépült, természetes mozgások, melye bizonyos tartásos gyakorlatokkal helyesen kombinálva el is érik kívánt hatásukat és céljukat, emellett a kedélyre is élénkítőleg, frissítőleg hatnak. Amint Niels Bukh mondja: “a cél egy sugárnövésű és szép, erőtől duzzadó és képességekkel rendelkező ifjú, akit az akarat és eleven tetterő lelkesít, s aki ez utóbbiakon uralkodik, s aki a jó szolgálatában fel is használja.”
A tökéletes – lelki és fiziológiai harmóniára törekvő – testnevelés a célja a vegyes modern ritmikus-, mozgásos- és lendületgimnasztikai rendszereknek is. Van olyan, amelyik a svéd rendszert egyéni és pszichikai alapon igyekszik továbbfejleszteni (Mensendieck); van, amelyik a zenei ritmust veszi alapul a mozgás aesthetikai érzékeltetésére (Dalcroze); van, amelyik a mozgás ritmusának és formáinak aesthetikai megérzését egész a művészetig igyekszik fokozni (Laban) stb. A mai modern magyar iskolai testnevelési rendszerünk igyekszik egyesíteni mindazt, amit csak helyesnek tartunk a különböző rendszerekben. Legfontosabb alap természetesen az egészségügyi, élettani követelmény, melyet a svéd rendszernek a dánnal való kiegészítése nyújt. Megtartottuk a német rendszerfigyelmet, élénkséget fokozó, érdeklődést keltő ügyességi gyakorlatait, melyeknek hasznos hatásuk is kimutatható. Alkalmazzuk a ritmust és igyekszünk egyes aesthetikai érzékeltetésére a mozgásoknak. Igen fontos részei továbbá testnevelő rendszerünknek a szabadtéri sportolás rendszerbe nem foglalható, ógörög eredetű mozgásai, sportjátékai és a kirándulások, melyeknek kifejlődéséről alább szólok.
Eddig láttuk a rendszeres testnevelés történeti fejlődését. E rendszerek, illetve ezeknek legcélszerűbb kombinációja képezik a gerincét minden iskolai testnevelésnek. Lássuk most, hogyan fejlődött a társadalmi sportélet idők folyamán mostani hatalmas, tömegeket mozgató és lelkesítő stádiumáig.
Az ókori keleti népek és egyiptomiak szórványos és főleg harci nevelésre irányuló törekvései után a görög sportkultúrában már olyan ideális sportfelfogással találkozunk, mely sok tekintetben ma is megszívlelésre méltó. Sportéletünk éltető elemei nemzeti játékaik voltak: az olympiai, pithiai, nemeai és isthmosi; ezek közül is legnevezetesebb az olympiai. Az olympiai versenyek (Kr. e. 776 – Kr. u. 394-ig) eredete mitikus homályba vész; az azonban bizonyos, hogy halottaik, hőseik iránti kegyeletből és isteneik tiszteletére kezdték azokat rendezni. Idővel e versenyek az összes görög államok nemzeti ünnepeivé lettek és legerősebb összekötő kapcsot alkottak a politikailag gyakran széthúzó államocskák között. Részletes és szigorú versenyszabályaik voltak, melyeket Iphitos elisi király Lykurgosszal, a híres spártai törvényhozóval közösen alkotott. A versenyeket négyévenként (olympias = négyévi időköz) rendezték; időszámításuk alapját is az olympiasok képezték. A versenyek alatt szent béke volt: minden háborúskodás szünetelt. Szépen kiépített stadionjaik (versenypályáik) is voltak. A versenyek programján eleinte csak futások szerepeltek; idővel fokozatosan bevezették a birkózást, pentathlont, ökölvívást, fegyverfutást, kocsiversenyt, stb. A játékok gerincét – mint a modern olimpiai versenyeken is – az atlétikai versenyek alkották. Eredményeikről nincsenek pontos adataink, mégis egyes adatokból teljesítményeik elég magas színvonalára következtethetünk, annál is inkább, mivel a versenyben csak az indulhatott, aki 10 hónapig szorgalmasan gyakorolta magát: szabályszerű tréninget kellett nekik tartani. A versenyeken csak feddhetetlen életű, erkölcsileg érintetlen, szabad ember vehetett részt. A győztes díja egyszerű vadolajfa-koszorú volt, melyet elnyerni azonban a lehető legnagyobb dicsőségszámba ment. A győztest szülőföldjén nagy ünnepségekkel fogadták. Egy olympiai győzelem megszerzése csaknem többet jelentett egy háború megnyerésénél. A testi kiválóságnak ilyen megbecsülése a görög ifjúságot a testi erő rendszeres fejlesztésére, észszerű életmódra sarkalta. Az olympiai versenyek így legdúsabb tápláló forrásai lettek a görög nemzeti erőnek.
A görögök rendkívüli éleslátással felismerték a szabadtéri, természetes testmozgások testi és lelki áldásait. A görög kultúra pusztulása után azonban sokáig nem találkozunk hasonló törekvéssel. A középkori sötétségből a 12. századtól Anglia emelkedett ki. A 13-14. században a quádok énekei dicsőítik a futást, versenyzést. Népmulatság volt náluk a versenyfutás. A 16-17. sz.-ban már az atletikai mozgások kinetikájával is foglalkoznak. A 19. sz. első felében már rendszeresen rendeznek Angliában atlétikai versenyeket, és szorgalmasan tanulmányozzák a görög sportkultúrát. Ugyancsak ekkor kezdenek intenzíven foglalkozni a többi szabadtéri sportokkal is (evezés, úszás; különféle sportjátékok: football, tenisz, krikett, rugby, hockey stb.) Amerikában is korán (1840 körül) megkezdődik a szabadtéri sportolás. Mondhatjuk tehát, hogy a modern sportgondolat kialakítása az angolszász népek érdeme, habár azóta már minden művelt nemzet felismerte és átvette a sportolás nemzetfenntartó eszméjét.
Az ókori görög sportkultúrából kisarjadt modern sport megteremtette – görög mintára – a modern olimpiai játékokat is. Coubertin francia báró kezdeményezésére 1894. jún. 16-23-ig tartó nemzetközi kongresszus kimondta: “a sport ápolása és fejlesztése, de különösen a népek közötti kapcsolatok erősítése érdekében, az ókori görög olimpiai versenyek mintájára, minden negyedik esztendőben más-más államban, nagy sportverseny tartandó, amelyre valamennyi kultúrnemzet meghívandó.” A modern olimpiai versenyek programjában az összes (téli-, nyári-, szabadtéri-, terem-) sportok helyet foglalnak. (…) Így újult fel a klasszikus görög agón eszméje, mely hivatva van – a testi kultúra híveinek nemes versenyben való egyesítése által, – a nemzetek közötti békét és megértést munkálni. (…)
Ezeknek az előrebocsátása után – azt hiszem – rátérhetek a rendszeres iskolai testnevelés feladatainak és célkitűzésének ismertetésére. A kultúra és civilizáció a test fejlődésére káros hatásairól már szóltam általánosságban. Ez a káros hatás már a gyermekkorban kezdődik az iskolában, mikor az apró embereket nem hagyják szabadon futkározni, hanem órák hosszat zárt levegőn padokban görnyedni kényszerítik őket. S amint nőnek, a kultúra mindig többet kiván tőlük. Mindig többet kell nekik szellemi munkával foglalkozniuk, egyre kevesebb idő jut a test gondozására. Az iskolai testnevelés feladata, hogy a megbillent egyensúlyt helyreállítsa s a test és lélek harmóniáját munkálja. (…) Legfőbb célja kell, hogy legyen az iskolai testnevelésnek az egészségi, fizikai átlagnívó emelése. A modern iskolai testnevelésnek tehát nem fő célja többé – ami a régi rendszerű tornatanításnak volt – egyes kiválóságok nevelése és kitenyésztése. Ma a cél az ifjúság egészének sokoldalú testgyakorlása, mely ha céltudatos és tervszerű, “erősíti és edzi a tanulóifjúság egészét, elősegíti testének természetes kifejlődését, neveli a test szép tartását és ügyes mozgását, acélozza az akaraterőt, szilárdítja a jellemet, a tetterőt és munkabírást, nemesíti az erkölcsöket és általában arra törekszik, hogy mindkét nembeli ifjúságból testben acélos, lélekben nemes, jellemben szilárd és minden áldozatra kész honpolgárok váljanak.” Így a testnevelés nemzeti célt szolgál azáltal, hogy a nemzetnek munkabíró és jellemes, tettrekész, testben és lélekben erős, nemzetépítő – s ha kell –, a hazát megvédő, munkára kész honpolgárokat nevel. Éppen az elmondottak miatt kellene mindenütt a testgyakorlás alól való felmentettek számát minimálisra csökkenteni. A felmentettek többsége sápadt, vézna, gyenge, de alapjában véve egészséges s így éppen nekik lenne legnagyobb szükségük a testgyakorlásra – az átlagnívó emelése szempontjából. Másik kérdés ezzel kapcsolatban a gyengébb, vagy fejlődésben visszamaradt gyermekek külön, egyéni foglalkoztatása külön gyógytorna órákon, hogy így a gyengébbek se szégyenkeznének erősebb társaik előtt, hanem hozzájuk erősödnének és a nemzet munkaképes polgárainak számát növelnék.
Fontos ma nálunk, Magyarországon az átlagnívó emelése az iskolai testnevelés keretében azért is, mivel a kötelező katonáskodás szünetelése miatt az iskolai testnevelésnek kell pótolnia azt az erősítő és edző szerepet, melyet – a honvédői készségek begyakorlása mellett – a kötelező katonáskodás az iskolából kikerült szűkmellű, vézna ifjúnak jelentett. Nem nélkülözheti azonban a testnevelés az iskolai, rendszeres nevelésnél sem a versenyt, a küzdelmet. Hiszen a sportban mindig a verseny az az indítóerő, mely bennünket a jobb teljesítmény eléréséhez szükséges fizikumbeli készség megszerzésére ösztönöz. A verseny adja azt a lelki momentumot, mely nélkül a test gyakorlása, sokszor unalmassá, sőt fárasztóvá válna. Éppen ezért az iskolai testnevelés is felhasználja a versenyt nevelési programjában, de főleg a csapatversenyt igyekszik kiépíteni, másrészt az egyoldalúan specializált versenyzők helyébe a többoldalúan képzett ifjak nevelését helyezi – éppen a fentebb említett tömegnevelési szempontból. Az egyes kiválóságok nevelését későbbre – 18-19 éves koron túlra – hagyjuk, nehogy a sporttehetségek kutatása hamis becsvágyat ébresszen az ifjakban. Hiszen e korhatár alatt nagy teljesítmény elérése nagyon ritka, de egészségi szempontból legtöbbször káros is, másrészt a tehetségek úgyis megnyilvánulnak az általános testnevelés folyamán is.
Mindezen célok megvalósítására van a mai tantervben – elemi- és középiskolában – heti két óra testgyakorlás (a középiskolában – legtöbb helyen csak a négy felső osztályban – a harmadik testnevelési óra, mely a fegyelmező rendgyakorlatokra van szánva). Ez az idő pedig rendkívül kevés. Nem elegendő még a szellemi munkában elfáradt ifjúság testi felfrissítésére sem, nemhogy a testi nevelésnek az értelmi neveléssel való összhangját el lehetne vele érni. A gyermek így csak ízelítőt kap abból, amit naponta rendszeresen kellene végeznie. Ma, amikor az egész világon egyre nagyobb jelentőséget nyert a sport és testkultúra; amikor Amerikában a legszebb parkokban bárhol játszhatnak a gyermekek s az egyetemeken a sportbeli képzettség elsőrendű fontosságú; amikor Angliában a középiskolákban mindennapos testgyakorlási órák mellett szombaton szünetel a tanítás és egész nap sportolás folyik; amikor Németországban az 1927. áprilisi érettségi szabályzat a tornát és atlétikát az érettségi-tárgyak közé felvette: az ifjúról alkotott jellemkép tökéletesítése céljából, akkor nálunk is egyre sürgetőbbé válik a mindennapos délelőtti frissítő és erősítő – ha csak félórás is – testgyakorlási óra bevezetése és a délutánoknak sportok gyakorlására, játékra való fokozottabb felszabadítása.
A sportkiképzés ma a sportkörökben történik délutánonként. Azonban olyan minimális idő és kedv áll e célra rendelkezésre – az elméleti órák nagy száma és a követelmények sok előkészületet és tanulást igénylő magas foka miatt –, hogy komoly eredményt elérni nem lehet. Értem ezt az eredményt természetesen nem csupán egyeseknek egyoldalú sportkiképzésére – bár itt a sportkörben néhány igazán tehetséges és jól fejlett ifjú speciális kiképzéséről is lehet szó –, hanem egy-egy kedvelt sportágban az alap megvetésére és egészséges sportszellem, versenyszellem fejlesztésére. Az iskolai testnevelés itt kapcsolódik be a társadalmi sportba, amikor a kiváló ifjak tehetségét szakszerűen helyes irányba tereli s az általános, sokoldalú testi nevelésen kívül megalapozza az ifjú speciális fejlődési lehetőségét és sportfelfogását. Így gondoskodik az iskolai testnevelés arról, hogy a társadalmi sport állandóan jó anyagot kapjon tőle. A testnevelésnek ugyanis nem szabad megszűnnie akkor, amikor az ifjú elhagyja a középiskolát és kilép az életbe. A különbség csak annyi lesz, hogy amit eddig részben szintén kényszerből végzett – saját fizikai nevelését –, most önként, tudatosan folytassa.
A mindennapi munka és foglalkozás közben a kultúra és civilizáció fentebb többször említett, egészségre és testre káros hatásait sporttal kell ellensúlyozni. A sportnak tehát elsősorban felfrissítő, üdítő hatásának kell lenni a felnőtt életében. Épen ezért a nagy tömegek sportolásánál sem az eredményekre való törekvés a fontos, hanem maga a jó kedvvel végzett mozgás. A sportnak szórakoztató játéknak kell lennie elsősorban, mely az élet küzdelmeiben elfáradt embert felfrissíti, testi kondícióját javítja s derűs, nyugodt életfelfogásúvá, jókedvűvé teszi az embert. Ezért helyesebb az angolok és svédek, finnek sportfelfogása az amerikaiakénál. Előbbiek ugyanis a sportot ruganyos, könnyed, friss mozgással való szórakozásnak tekintik, míg az amerikaiak az eredményességet, a csúcsteljesítményeket igyekeznek szolgálni, teljes tudományos felkészültséggel, anyagi és fizikai megalapozottsággal, de már sokszor az emberi teljesítőképesség túlhajtásával. Mi az angolok és északi népek felfogását kell, hogy helyeseljük: a sport legyen testre-lélekre egyaránt felüdítő szórakozás.
Nagy jelentősége van a sportolásnak a betegségek megelőzésében is. Általános testi gyengeség, étvágytalanság, görbe hát, lúdtalp, vivőértágulatok, gyomor- és egyéb szervsüllyedések esetén a gyógyszerek, fűzők, betétek és pólyázások helyett sokszor hatásosabb a helyesen alkalmazott gimnasztika. Vérkeringési zavaroknál ideges szívbajoknál, sőt szervi szívbajoknál is lehet alkalmazni mozgásgyakorlatokat sikerrel. Tüdőhurutnál, tüdőcsúcshurutnál, mellhártyaösszenövéseknél nagy szerepet játszhatnak a légzési gyakorlatok. A kövérségnek sokszor beteges állapotánál, a köszvény és más mozgásszervi szervmegbetegedések megelőzésében és gyógyításában a mozgás és mozgatás régi orvosi gyógyeljárások. A sport, mint terápiás tényező általános, fejlődésre ingerlő hatást gyakorol a szervezetre, az egészséges ember számára pedig a leghatékonyabb profilaktikum. Dr. Bickert Frigyes Vilmos és más kutatók vizsgálódásának adatai bizonyítják ma már, hogy az aktív sportemberek betegség- és halálok-statisztikája sokkal kedvezőbb, mint a nem sportolóké. Innen ered az az optimisztikus eugenetikai felfogás (pl. Németországban), mely a faj nemesítését a sporton át igyekszik elérni, úgy, hogy a sporton, tudományos testnevelésen át mind egészségesebb és munkára rátermettebb generáció álljon a haza rendelkezésére. A sportszervezetek így részesei lesznek a világszerte végzett szociális munkának: a népegészségügyi tevékenységnek.
A társadalmi tömegsportok nemcsak testi, de lelki hasznot is jelentenek a társadalomnak. A sport, mint szórakoztató játék, kellemessé teszi a fizikai közérzést és jó kedélyűvé formálja a sportolót. Az igazi sportembert derűs életfelfogás, kiegyensúlyozott kedélyhangulat, a humor iránti fogékonyság, jószívűség jellemzi. A szabályok betartása: a közösség érdekeinek való szolgálás (csapatversenyzés, játékok) fegyelemre, önfegyelmezésre, vezetői tiszteletére, a tekintély elismerésére szoktatja a sportolót. Ezeket a tulajdonságokat: az önfegyelmezést, tekintélytiszteletet és mások megbecsülését a sportoló kiviszi az életbe is. A sport, mint nemes szórakozási lehetőség elvonja, elsősorban az aktív sportolókat, de még a versenyek, mérkőzések közönségét is az erkölcsre, egészségre károk szórakozásoktól. Így a sportnak, mint látványosságnak is van létjogosultsága azért is, mert a nyilvánosság előtti szereplés a sportolókra is ösztönzőleg hat. Megvan a létjogosultsága – ezzel kapcsolatban is – a legkiválóbb sportteljesítményeknek, illetve a rekorderek, bajnokok, egyéni kiválóságok nevelésének és munkájának. De ma már végtelenül fontos nemzeti ügy is kell, hogy legyen a sportban való eredményesség. A világon tömegeket semmi egyébbel megmozgatni nem lehet, mint sporttal. A magyar nemzetet semmivel sem lehet a külföld előtt nagyobb érdeklődés középpontjába állítani, mint azzal, hogy pl. cserkészeink bírják az egész cserkészvilág tiszteletét és rokonszenvét; atlétáink megverik a legjobb európai atlétanemzeteket; kardvívóink évek óta elsők a világon; vízipólózóink, úszóink hősies küzdelemmel elsők Európában. Finnországot is Nurmi és a többi kiváló sportembere tette híressé és ismertté az egész világon. A sport óriási jelentősége éppen abban van, hogy egyesíti a nacionalizmus és internacionalizmus előnyeit: biztosítja a nemzeti erők fejlődését; s egyszersmind összekötő kapcsot teremt a nemzetek között; lehetővé teszi a nemzetek egymással való békés érintkezését s ezzel a népek közötti megértést s talán a világbékét munkálja. Ezért fontos az, hogy a tehetséges sportember tudatosan és rendszeresen fejlessze sporttudását hazája és nemzete javára is.
Nekünk, trianoni magyarságnak ma még sokkal fontosabb, úgy a rendszeres iskolai testneveléssel, mint a társadalmi sporttal való foglalkozás, hogy kettős feladatunknak: megmaradásunknak és Trianon eltörlésének megfeleljünk. A népesedés csökkenését – ami a nyugati kultúra általános jellemzője, és ami nálunk is megvan – fokozott erővel kell a meglevő népesség élettartamának meghosszabbításával ellensúlyoznunk. Ennek a problémának megoldásában pedig a testnevelő, orvos és közgazdász egyforma fontos feladatot kell, hogy kapjon. Az iskolai testnevelésnek fentebb részletezett kibővítése és kellő állami pártfogása; a társadalmi sportok terjedése és – az angolhoz vagy némethez hasonló – eugenetikai értelmezése kell, hogy a magyar testkultúra fejlődési irányát megszabja. A trianoni magyarság számára a testnevelés nem divat, szórakozás, luxus, hanem létkérdés, melynek érdekében küzdenie kell minden olyan intézménynek és tényezőnek, amelyik csak felelősséget érez magában az ország talpra állítása iránt.
Ez intézmények közt nem utolsó helyen kell, hogy helyet foglaljon – és a testi nevelés eszméjének propagálója és munkása legyen – sárospataki Főiskolánk. Erre kötelezi múltja is; hiszen talán nem ismeretlen, hogy iskolánkban a testnevelés régibb, mint az ország bármely iskolájában; Comenius Amos János már a 17. sz. közepén iskolai, rendszeres testnevelésről írt és azzal próbálkozott. (Az oeconomusok és custosok a játszókra is felügyeltek e korban.) Később is – a német tornarendszer kialakulásának korában – elsők között volt iskolánk, hol tornát rendszeresen tanították, sőt kiváló eredményeket értek el. Ezeket a hagyományokat mostani – modern alapokra fektetett – iskolának annál is inkább tovább kell fejleszteni, mert hiszen ma – az angol tagozat és internátus megnyitásával – az egészséges angol sportszellemnek is termő talajt kell hogy nyújtson iskolánk vezetősége és ifjúsága. Test és lélek harmóniájára kell törekednünk. Hogy ez nem vezet a képzettség csökkenésére, mutatja az angol-amerikai közép- és főiskolai oktatás példája, amely – amellett, hogy a testnevelésre, aránytalanul nagyobb súlyt helyez, több időt és pénzt fordít rá, mégis – olyan embereket nevel, kik az életben jól megállják a helyüket s szaktudásukban sem maradnak el.
Főiskolánk régi hagyománya, hogy kiváló szellemeket ajándékoz a hazának. További feladata kell, hogy legyen, hogy a Kossuthok, Tompák, Kazinczyak mellett híres sportembereket is neveljen. Így ha rendszeres testneveléssel az átlagnívó emelésében és az eugenetika munkálásában eredményesen igyekszik és tud működni, emellett tehetséges sportemberek fejlődésének megindításával nemzeti kiválóságok nevelésében is részt vesz, mondhatjuk, hogy teljesítette nemzetnevelő hívatását a testi kultúra terén is.
Utószó
Minden jel szerint az európai gondolkodás természetes előítéletei közé sorolhatjuk azt a felfogást, hogy kulturális érték csak a szellem tevékenységének eredményeképpen, szellemi alapokon jöhet létre. Ez az előítélet makacsul tarthatja magát még akkor is, mikor a társadalmi élet szinte valamennyi területe szembetűnően tár elénk olyan értékeket, melyek közvetlenül a test működéséhez vagy annak használatához köthetők. Különös, hogy egy olyan kultúra – az európai – látszik gyakran elfeledkezni a test értékteremtő képességéről, amely története folyamán egyedülálló módon hozott létre és fejlesztett igen magas szintre egy a test gyakorlatához kizárólagosan kapcsolódó értékrendet: a sport intézményét. Az olimpiai eszme több mint 2500 éves kulturális emlékezete, és különösen a modern sportnak az utóbbi évszázadra visszatekintő hallatlan fejlődése mind azt látszik tanúsítani, hogy a test nem pusztán egy szükséges funkció a „szellem” értékei között, hanem maga is önálló kultúrateremtő tényező.
Szabó Károly 1931. szeptember 12-én, a Sárospataki Református Főiskolán tartott rendes tanári székfoglaló értekezésének újraközlésével célunk nem csupán az, hogy e kiváló sportember és pedagógus munkássága előtt tisztelegjünk születésének közelgő századik, halálának tizenötödik évfordulóján. Legalább ennyire fontos, hogy – történetesen egy kiváló pataki tanár tollából – egy a testkultúra és testnevelés jelentőségét elemző írást adjunk közre egy olyan időszakban, mikor a sport a társadalmi élet és kultúra majd minden területén érezteti alapvető hatását, de annak jelentőségéhez méltó elméleti feldolgozása jobbára még várat magára. Ez a több mint hetven éve keletkezett szöveg rendkívüli éleslátással vezet be azokba a történeti és rendszeres összefüggésekbe, amelyek a sport jelentőségének megértését egészen napjainkig hatóan lehetővé tehetik. Nem pusztán az európai sporttörtének fő vonalainak felvázolására vállalkozik, de – teljességgel összhangban a mai szociológia bizonyos irányadó elméleteivel – a sportolásnak a civilizációs folyamatban betöltött alapvető szerepét is elemzi. Emellett rámutat arra a jelentős funkcióra, amit a sportnak a nevelés területén kell betöltenie. Egy olyan korszakban, amelyben a sport mai állapotához képest még gyerekcipőben járt, Szabó Károly már világosan látta: a sportolás jelentősége nem merül ki sem a testedzés gyakorlatában, sem a professzionális szórakoztatás teljesítményében. Létrejöttében és működésében a test tapasztalatához köthető kulturális teremtés érvényesül.
Az előadás szövegét terjedelmi okból a jogkörös hozzájárulásával néhány ponton lerövidítettük. A kihagyott helyeket szögletes zárójelek jelzik. A tulajdonnevek és szakkifejezések írásmódján nem változtattunk, egyébként az újraközlés során a mai helyesírás szabályait alkalmaztuk. A közlés forrása: A Sárospataki Református Főiskola Theológiai Akadémiájának és Gimnáziumának értesítője az 1931-32. iskolai évről (LXXVI. évfolyam) Összeállították: dr. Vasady Béla akadémiai és Elekes Imre gimnáziumi és közigazgató, Sárospatak, 1932.
Szabó Károly életútjának átfogó bemutatása és értékelése megtalálható Csajka Imre művében: Kis pataki sporttörténet, Sárospataki Népfőiskolai Egyesület, 2002, 15-23.o. Az értekezés közlésével szerkesztőségünk folytatja sorozatát, amelyben már nem élő pataki tanárok máig aktuális tartalmú, eddig kiadatlan, vagy megjelent, de nehezen hozzáférhető munkáit tesszük közzé.
A szöveget sajtó alá rendezte és az utószót írta Takács Ádám.