A honfoglaló magyarság történetét, helyét az európai kultúrában, műveltségben döntő módon az határozta meg, hogy I. István király a keresztyén egyház nyugati ágát fogadtatta el népével. Az első hittérítő szerzetesek német tartományokból érkeztek hazánkba, alapítottak kolostorokat, s tevékenységük révén kezdték meg működésüket az apátsági, kolostori iskolák. A pannonhalmi apátság kiváltságlevelét Szent István 1001-ben adta ki. Kétségtelen, hogy a katolikus egyház a hittérítést, a templomok építését tekintette elsőrendű kötelességének, az iskolák ügye ekkor még háttérbe szorult. Csak a 16. század végétől a kegyes tanítórend tagjai, a piaristák szánták rá egész életüket az iskolai nevelés ügyének. Ezek az iskolák ott jöttek létre, ahol kolostorok voltak; egyéb városi, falusi iskolák szervezése nem szerepelt a katolikus egyház terveiben.
Az oktatás, nevelés területén gyökeres változást hozott a reformáció. Az 1567-es alkotmányozó zsinat 65. cikkelyében ezt olvassuk: „Itt is jámbor szorgalmat, hűséget, engedelmességet kíván a Szentlélek a tanítóktól és hallgatóitól, továbbá mérsékletet, szerénységet az erkölcsben, viseletben, ruházatban és öltözetben. A tanulni nem akaró tanítványokat pedig, akik mindig kószálnak, helyöket szerte változtatják, folyvást új tanítókat keresnek, az iskolai munkát és gyakorlatokat folytatni nem bírják, a szent beszédeket is az Urnapokon nem hallgatják s gyakorlatul leírni nem akarják, könyveik nincsenek, kik mindent dobzódásra, részegeskedésre fordítanak, s nem is avégett tanulnak, hogy az Istennek és egyháznak kedvére legyenek vagy szolgáljanak: az ilyeneket az egyházból kivettetendőknek nyilvánítjuk és az egyházi jótéteményre méltatlannak ítéljük”. A netán részegeskedő tanulókon az akadémiák hallgatóit kell értenünk, és nem az elemi vagy – mai szóval élve – az általános iskolák növendékeit. A református prédikátornak tehát nemcsak az volt a kötelessége, hogy végezze az egyházi szolgálatokat, hanem hogy kifejezetten pedagógiai tevékenységet is folytasson. Arra a sokszor használt kifogásra, hogy nincs pénze a falusi gyülekezetnek iskolát építeni, Méliusz Juhász Péter debreceni püspök ezt válaszolta: „Csináljatok a templomból iskolát”, vagyis a gyermekek oktatása a templomban folyjék.
Az 1595-ben kiadott „Felsőmagyarországi cikkek” 26. pontja elrendeli: „Tanulni és tanítani kell. Mivel az iskolák az egyháznak azon veteményes kertjei, melyekből az Isten a maga gabonájába munkásokat szokott hívni, a tanulóknak maguknak is – kik az iskolában a hasznos tudományokkal foglalkoznak, – ki kell tüntetniök nemcsak erkölcsökben, hanem még külviseletökben is a kegyességet és példás szerénységet, – még ruházatot is ehhez az álláshoz kell viselni. Azokat pedig, akik ő hozzájok nem illő katonai öltönyt, felmetszett süveget, lovagcsizmát, török hajnyiratot és más efféléket bitorolnak s helytelenül fegyvereket viselnek és dorbézolnak, az iskolából ki kell csapni”. Ugyanennek a zsinati határozatnak a 6. cikke kimondja: „emlékezzenek meg a lelkipásztorok, hogy ők nem tunya heverésre, sem külső gazdálkodásra, hanem az Úr gabonájába hivattattak, a melyben olvasással, tanulással és tanítással kell foglalkozniok. Különben a nem tanulók és hanyagok és a Szentírásban jobban-jobban elő nem haladók, mint haszontalan béres szolgák fognak elüzetni”.
Mindazok a rendelkezések, amelyeket a 16. században tartott zsinatok megalkottak, nem maradtak papíron, mert a már idézett 1567-es debreceni zsinat 65. cikkelye az esperes kötelességévé tette az évenkénti egyházlátogatást: „A látogatás alkalmával pedig a lelkipásztorokat, egyházszolgákat, tanítókat, harangozókat, énekvezéreket s mindazokat meg akarjuk vizsgáltatni, akik egyházi szolgálatban vannak, jelesen a tanulókat is, kik megesküdjenek és tanítójokról nyilatkozzanak”. Ez a kötelesség a prédikátor és a gyülekezet közötti viszony feltárását is előírta, vagyis kölcsönösen „eskü alatt” nyilatkozott a prédikátor a gyülekezetéről, az pedig a prédikátorról. A zsinati határozatok demokratikus jellegét mutatja, hogy a gyermekek is elmondhatták véleményüket a tanítójukról. Az iskolák látogatását mindaddig végezte az illetékes esperes, amíg ezeket nem államosították. Persze a régi szokás elmaradt, a tanulók már nem mondhattak véleményt a tanítójukról. Az idők folyamán létrejöttek az iskolaszékek, amelynek elnöke a mindenkori lelkipásztor volt, és a tanítót az egyháztanács, a presbitérium választotta.
Az egyházlátogató esperes számára kérdőpontokat állítottak össze, ezek alapján végezte a vizitációt. A legrészletesebb ilyen jellegű utasítás 1762-ben készült Debrecenben. Százharmincnyolc (!) kérdőpontot tartalmaz, s részletességére jellemző, hogy megtiltja a korábbi fenyítő eszközök használatát. Amelyik iskolában „nyakvas van, döntessék ki, mert törvényházat illet az, gonosztevőt”. A nyakvas börtönben használatos, faoszlophoz szerelt, lakattal ellátott kínzóeszköz volt. A vizitációt végző esperes csak a vessző alkalmazását engedélyezte az eddig szokásos korbács helyett.
Korábban a fiú- és lánygyermekek együtt tanultak, de a városokban a 18. század folyamán létrejöttek a külön leányiskolák. Az 1762-es szabályzatnak megfelelően az esperes ezeket az osztályokat is ellenőrizte. A leányok tanítója nem végzett magasabb képzést, mert ilyen intézmények még nem voltak hazánkban. Ő önképzés útján jutott el odáig, hogy alapfokú ismereteit továbbadhassa növendékeinek.
A tanításhoz, akár alsó, akár felsőfokú oktatásról beszélünk, tankönyvekre volt szükség. Amint láttuk, a reformáció a magyar nyelv terjesztését tűzte ki célul. Ezt segítették elő a magyar nyelvű bibliafordítások, s az a tény, hogy az istentisztelet, az éneklés teljes egészében magyarrá lett. Iskolákról lévén szó, az igyekezet a tankönyvek kiadásában is megnyilvánult, vagyis nem véletlen, hogy az első magyar nyelvű ábécés könyvet Sylvester János írta 1538-ban, majd az Újszövetséget fordította magyar nyelvre, s nyomatta ki 1541-ben. Ettől kezdve sorra jelennek meg a részleges bibliafordítások és velük párhuzamosan az ábécés könyvek. Ez persze korántsem jelentette azt, hogy minden iskolás kezébe vehette volna ezeket. Még a prédikátor vagy tanító is nehezen juthatott hozzá egy-egy példányhoz, mert a korabeli nyomdák képtelenek voltak ezres példányszám előállítására. A lényeg azonban mégis az, hogy a magvetés munkája elindult: akár könyvből, akár anélkül, de a református iskolákban, a falvakban és városokban egyaránt magyar nyelven folyt a tanítás.
Szinte a hazai reformáció elterjedésével egyidőben alapították hazánkban a felsőbb oktatást célzó intézeteket: Pápán, Sárospatakon 1531-ben, Debrecenben 1538-ban kezdi meg tevékenységét a Kollégium, hívja és várja a falusi, városi iskolák kiválóbb növendékeit, hogy ezek akadémiai szinten tanuljanak tovább. Az iskolahálózatok központjai, a nagymúltú református kollégiumok társadalmi és tudományos téren a magyarországi kálvinizmus fokozatosan emelkedő jellegét tükrözték. Szigorú, személyválogatást nem ismerő, felelősségre és öntevékenységre serkentő belső életük miatt közösségteremtő szellemi gócokká váltak. Debrecenben márványtábla hirdeti: „1538 óta áll ezen a helyen a református Kollégium. Ez alatt az idő alatt aranybetűkkel írta be nevét a magyar és az egyetemes művelődés történetébe. Falai között kezdettől fogva a legalacsonyabb foktól a legmagasabbig folyt a nevelő és oktató munka. Diákjai a nép fiai közül kerültek ki. Tanulmányaik végeztével, majd sokszor évekig tartó külföldi tanulmányaik után is a nép közé tértek vissza, és a nép körében szórták gazdagon szellemi kincseiket. Munkájuk nyomán falusi iskolák százai létesültek, magyar nyomdák keltek életre, templomokkal népesült be a magyar Alföld, és magyar nyelven szólalt meg Isten igéje. A Kollégium könyvtárába szüntelenül gyűjtögették a mindenkori haladó tudomány legértékesebb alkotásait és ezzel a művelt világ legjelentősebb tudományos gyűjteményei sorába emelték, de tankönyvekkel, tanszerekkel látták el a falusi iskolákat is. Ezek bizonyságait a kollégium múzeum őrzi. A Kollégiumot minden időben a magyar nép páratlan áldozatkészsége tartotta fenn, azért szolgálhatta az egyetemes emberi művelődést és haladást”.
Három református főiskola közül csak a debreceni kollégium hozta létre a partikula – résziskola – rendszert, amely abból következett, hogy az intézmény évtizedeken át az ország egyetlen református főiskolája volt. A két előbbi működését az ellenreformáció lehetetlenné tette, így még a dunántúli eklézsiák is Debrecenből kértek lelkipásztort, tanítót. Az idők folyamán 84-re növekedett az ország különböző részein létrejött partikuláris iskolák száma. Ezekben a résziskolákban, a mai értelemben vett gimnáziumokban, a kollégiumi tantervnek megfelelő szinten folyt az oktatás, az akadémikus diák ugyanúgy mehetett külföldre, mint a debreceni, s a kapcsolat soha nem szűnt meg az Alma Materrel.
Ugyanis túl azon, hogy a partikuláris iskolákban az oktatás, nevelés magasabb fokú volt, és nagyobb követelmények elé állították a tanulókat, a rendszer lehetővé tette az ilyen iskolákban szolgálatot teljesítő debreceni diáknak a külföldön való továbbtanulás lehetőségét, tehát a diák előbb két-három évig falusi, városi tanító volt – illetve addig, amíg a külföldi egyetemek látogatásához szükséges pénzt össze nem gyűjtötte. Jóllehet a külföldi iskolázást Debrecen városa, a céhek, az erdélyi fejedelmek is támogatták kisebb-nagyobb adománnyal, az alapot mégis az az összeg jelentette, amit a diák a partikuláris iskolában megtakarított. A 16. század elején Krakkó, majd a nyugati egyetemek közül Németország, elsősorban Wittenberg, illetve Svájc volt az úticél, de amikor az angol puritanizmus eszméi elterjedtek Európában, az irány Anglia és Hollandia lett. A diákok nemcsak a tudásukat hozták haza, hanem a különböző tudományos könyveket is, amelyekkel évente gyarapodott a Nagykönyvtár állománya. A diák a könyvek vásárlására külön összeget kapott a kollégiumtól. Persze nem szabad arra gondolnunk, hogy a külföldről hazatért diákot professzori katedra várta a kollégiumban. Több olyan prédikátor, tanító oktatta a gyermekeket az ábécére, az egyszeregyre, aki Wittenbergben, Londonban vagy az utrechti egyetemen szerezte diplomáját.
Comenius, a szemléltető oktatás úttörője csak négy évig, 1650-1654 között tanított a sárospataki kollégiumban, itt írta az első magyar nyelvű, fametszetekkel illusztrált tankönyvét, de pedagógiai elvei később hazánkban és Európa-szerte is ismertek lettek. Ennek bizonyságai az iskolai szertárak, gyűjtemények, amelyeket „múzeum”-nak neveztek. A szertárak zömét a 18. század elején hozták létre, és az eszközök mind az oktatás színvonalának emelését voltak hivatva elősegíteni. A fizikai eszközök, az ásvány- és növénytárak, az állatgyűjtemények nem kiállítási céllal létesültek a református kollégiumokban, hanem oktatási céllal, s úgy hozzátartoztak a tanításhoz, mint a fekete tábla, a kréta, a palatábla vagy a palavessző. Kivételként Debrecenben, a 19. században, a szertárakat a városi közönség számára is láthatóvá tették, amennyiben vasárnaponként megadott időben bárki ingyen megtekinthette például az ásvány- és növénytárat vagy az állatgyűjteményt. Később aztán a szertárak, a fizikai eszközök valóban muzeális tárgyakká váltak, s a kialakuló iskolatörténeti múzeumok unikum példányai lettek.
A reformáció pedagógiai hatása az egyetemes neveléstörténet fontos fejezetét alkotja, magyarországi elterjedése hazánk oktatásügyének, társadalmi és nemzeti fejlődésünknek és a magyar nyelv művelésének fontos közvetítő közege volt.