A Duna nyugat-keleti folyásától, majd az Alföld északi peremétől a Kápátokig elterülő vidéknek több, sokszor nem is azonos tartalmú elnevezése ismert. A néprajztudomány – legalább a maga számára – igyekszik a megnevezések között rendet teremteni és egyértelmű névhasználattal élni. Kósa László, majd Paládi Kovács Attila fejtette ki részletesen, hogy a Felföld, mit tájfogalom, a történeti Magyarország északi, hegyes vidékeit jelenti, azt a nagytájat, melyet korábban Felső-Magyarországnak is neveztek. Újabban szűkebb értelemben – a trianoni államhatároktól függetlenül – csak a magyarok lakta területeket értjük rajta.
A Felvidék név újabb. A 19. században még inkább csak az északi, szlovákok lakta területet jelentette, megfelelője Horná Zem, Hornaky. A 19–20. században gyakran a Felső-Magyarországgal azonos értelemben is használták, sőt tartalma bővült is – a Kisalföld Szlovákiához tartozó, magyar és szlovák népességű vidékeit is beleértették és beleértik. Az 1920-ban meghúzott új határok után a köznyelvben csak az akkor Csehszlovákiához került, ma Szlovákiához tartozó területeket nevezték és nevezik ma is így.
A néprajztudomány, amikor az egyes tájak építészete közötti különbségeket vizsgálja, rendszerint a lakóházakból indul ki, és, mint a 20. század első felében Bátky Zsigmond, háztípusokkal, vagy a század végén Barabás Jenő, házvidékkel foglalkozik. Így hosszú időn keresztül az északi magyar háztípusról, majd északi házvidékről beszéltünk. Mindkettő lényegében nem más, mint az úgynevezett palóc ház. Ha azonban a népi építészet egészét nézzük, tehát a gazdasági rendeltetésű épületeket és elhelyezkedésüket, azaz a települések és a telkek elrendezését is, akkor a Felföld, akár történetileg, akár újabb, szűkebb értelmében, jól használható területi elhatárolásnak bizonyul. Nyugaton tehát a Garam, bizonyos esetekben a Vág, északon és keleten a magyar nyelvhatár, délen pedig az Északi-Középhegység Alföldre kifutó pereme határolja ezt a tájat.
Az országútra merőlegesen sorakozó keskeny telkek, elől esetleg egy kis virágoskert, majd az utcára az oromzatával néző lakóház és az ezt követően sorakozó gazdasági épületek, a falu közepén templom, esetleg templomok – ez az a kép, mely a felföldi falvakon átutazóban rendszerint megmarad.
A településtudomány ezt nevezi útifalunak. Ha az út, mint ez domb- és hegyvidéken gyakran megesik, egy patak folyását követi, akkor patakmenti útifaluval van dolgunk. Sok helyen még ma is jól kivehető ez a faluelrendezés, de gyakori, hogy a lakosság és így a telkek gyarapodásával újabb utcák jöttek létre. Jól példázza ezt Diósjenő, ahol ma egy meglehetősen bonyolult utcahálózat van, ugyanakkor a 18. század végén mindössze a falun átfutó patak alatti és feletti út mellett sorakoztak a házak. Nem messze Vadkert, ma Érsekvadkert is egyetlen, középső kis kiteresedésében a templomnak helyt adó utcából állt. Nógrádban, csak kiragadott példákat említve, útifalu Hollókő, Nagylóc, Kazár, Terény, Szügy stb., patak menti útifalu az említett Diósjenő mellett például Csitár, Becske, Csesztve is. A közepén orsószerűen kiszélesedő forma se egyedülálló, ez jellemzi Őrhalmot, Rimócot, Patvarcot és még számos más falut.
Kelet felé haladva Hevesben is gyakori a településeknek ez a formája, a patak a két egymással szemben elhelyezkedő házsor között folyik, például Szilvásváradon, Egerbocson vagy Bekölcén. Megfigyelhető, hogy az egykor gyakori áradások miatt egymástól nagyobb távolságra elhelyezkedő külső- és belső-sor közé, a patak szabályozását követően egy-egy újabb házsor épült be, mint Felsőtárkányon vagy Tarnaleleszen.
A Sályi patakkal párhuzamosan futó főút két oldalán sorakoztak már a 18. század végén is a telkek Sályon, ma már a kis vízfolyás nyugati oldala is benépesült, éppen úgy, mint a mellékvölgyek kezdetei. Hasonló példák egészen a Felföld északi és keleti határáig bőséggel idézhetők: Füzérkajata, Pálháza, Mikóháza az abaúji Hegyközben, a Hernád völgyének peremén Kéked, Zsujta, Vizsoly, Hejce stb. ebbe a településtípusba tartozik. De a német telepesfalvak, pl. Károlyfalva és Hercegkút is ide sorolhatók.
Nemcsak a falvaknál, hanem a kisebb-nagyobb vidékek központjául szolgáló vagy, a sík és a dombvidék találkozásánál sorakozó, a kereskedelemből, a kézművességből élő, esetleg az olyan speciális „termék”-et, mint a szőlőt és a bort előállító mezővárosokban, városokban is kimutatható az egykori útifalu, vagy annak változata. Sárospatak középkori főutcája a Bodroggal párhuzamosan a Református Kollégium telkétől a várig húzó Nagy-, Piac-, ma Kossuth utca. Az országút viszont ezzel párhuzamosan futott és csak később épült be, mint azt a 18. század hetvenes éveiig használt Új-utca neve is tanúsítja. Hasonlót tapasztalhatunk Göncön is, azzal a különbséggel, hogy ott lényegében a „patakmenti” formát figyelhetjük meg, a Gönc-patak két oldalán egymással szemben sorakoznak a házak, az országos jelentőségű főút a nyugati teleksor mögött fut, és ez is később épült be.
A település rendezettsége szempontjából a másik véglet a halmazfalu, ahol az épületek, porták rendezetlen összevisszaságban vannak. Recsk, Parád, Bodony, Derecske (Mátraderecske), Szajla, Terpes, Füzes (Kisfüzes) a mintegy ötven évvel későbbi, a II. József által készíttetett katonai térképeken is részben vagy teljesen halmazosnak látszik. Ugyanezt tapasztalhatjuk Hontban, ahol Födémes (Ipolyfödémes, Ipeľské Úľany), Gyürki (Ďurkovce), Szelény (Seľany), Sirák (Širákov), Kőkeszi (Kamenné Kosihy), Nógrádban Fülekpilis (Pleš), Gömör-Kishontban Egyházasbást (Újbást, Nová Bašta), Tajti (Tachty) ragadható ki a településforma jó példájaként. Az egykori Gömör megyéből a Sajó völgyében lévő Bejét (Behynce), Oldalfalvát (Stránska), a Tornaalja alatti Királyit (Sajókirályi, Králik) valamint Lenkit (Sajólenke, Lenka), Hubót (Hubovo), Tornából Pamlényt, Abaújból (Hernád)Petrit, Himet (Perényhím, Chym) – és sorohatnánk tovább – mint az egykor halmazos falvak tipikus képviselőit.
A falvaknál is előfordul, városoknál pedig még gyakrabban, egy társadalmi alapokon nyugvó települési elkülönülés. Lajos Árpád Szuhafőről írta le, hogy az út, a patak mentén a módosabbak, a nemesek laktak, fent a „parton”, vagyis a domboldalban a pedig a szegények, a többnyire földdel nem, csak házzal rendelkező zsellérek. Gyakran maga a falu rendezett, csak a szegények apró házainak helyt adó településrész halmazos. A városoknál, vagy a Tokaj-hegyaljai mezővárosoknál gyakori, hogy a kétkezi munkások, a kapások lakta félreesőbb településrészek mutatnak rendezetlen képet. Esetleg ennek történeti előzménye van, mint Sárospatakon a Hécén, ahol a valamikor Újkeresztény-udvarnak nevezett, ma is zegzugos részen habánok laktak.
A megosztott településeken a gazdáknak két telke van, az egyiken a lakóház áll és a település, vagy a település határának egy más részén helyezkednek el a gazdasági rendeltetésű épületek. A Dunától keletre inkább az Alföldre jellemző elrendezésnek egyes változatai a Felföldön is megfigyelhetők. Bakó Ferencnek köszönhetően Heves megyéből részletes ismereteink vannak. Mikófalván a takarmány tárolásáras szolgáló csűrök külön csűröskertben álltak, Balatonon hasonlóan, ott azonban nemcsak a takarmányt tárolták, hanem istállók is voltak, tehát az állatokat is a beltelektől elkülönítve tartották. Tarnaleleszen és Szarvaskőn ezek a kertek a határban voltak, az utóbbi helyen több mint egy kilométerre a településtől. Mivel a falu a szűk völgyben húzódott meg, az ólaskert az istállókkal fent a platón volt. Ez esetben viszonylag új jelenséggel van dolgunk, csak a jobbágyfelszabadítást követően, a 19. század közepén jutott a parasztok kezére a korábban a földesúr birtokában lévő terület. Tarnaleleszen ezzel szemben a 17. század első felére vezethető vissza a települési megosztottság.
Nógrádban is, különböző okokra visszavezethetően, élt ez a településforma. Csitáron, Hollókőn, Szügyön, Ősagárdon stb. a falu szélén, külön csoportban álltak a pajták. Őrhalomban a falutól délnyugatra, de attól némi távolságra voltak a szálláskertek. Sámsonházán is így volt egykor, ahol még élt az emléke annak, hogy éjszakánként nemcsak a legények aludtak kint a pajtáknál, ügyelve a jószágra, hanem a fiatal házasok is gyakran ott éjszakáztak.
A jelenség észak felé, a magyar nyelvhatáron túl is nyomon követhető, a láznak nevezett hegyi szállások, mint nevük jelentése is mutatja, irtványokon jöttek létre.
Ma legáltalánosabbak a bonyolult, többutcás települések, ahol már alig, vagy első pillantásra nehezen ismerhetők fel a településtörténeti előzmények. A városokban, mezővárosokban ez különösen szembeötlő, Pásztón, Gyöngyösön, vagy keletebbre Szerencsen, Mádon, Tolcsván egyaránt. De a falvaknál sincs ez másként, így a Hernád völgyében Abaújkéren, vagy Vily és Vitány ikerközségekben az abaúji Hegyközben, bár ez utóbbi esetben nem kizárt, hogy eredetileg halmazos lehetett a település. Sokszor a földrajzi viszonyok miatt alakultak ki bonyolultabb településszerkezetek, a hegyek között meghúzódó falvak terjeszkedésük során a mellékvölgyekbe is benyomultak, esetleg útelágazások mentén az eredeti főútba betorkolló mellékút vagy utak mellékét is elfoglalták. Így lett például Telkibánya, ahogy arrafelé mondják, „háromlábú”.
A településforma nagyban meghatározza, hogy a falvakban a telkek milyen formájúak és hogyan helyezkednek el rajtuk az épületek. Az útifalu, vagy patalkmenti utifalu esetében az útra merőleges porták keskenyek és felfutnak a völgyet szegélyező dombra, hegyre. Így egy telken belül is jelentős szintkülönbség alakulhat ki.
A keskeny telkek helyenként még a középkori osztásrendszerre vezethetők vissza, amikor az egész jobbágytelekhez rendszerint egy holdnyi belterület tartozott, és ennek utca felőli oldala 12 királyi öl, azaz mintegy 37,5 méter volt. Marjalaki Kiss Lajos Miskolcról írta le az ilyen telkeket, de érdekes, hogy Gönc régi részén még ma is fele, azaz mintegy 18 méter szélességűek a porták.
Ez utóbbi helyen közvetlenül az utca vonalára épültek ki a házak, és ezt máshol is megfigyelhetjük. Tanulságos a Viski Károly által 1922-ben az abaúji Pusztafalun készített fénykép, amelyen az látható, hogy az egymás mellett sorakozó házak közül az egyik előkert nélküli, a következőnél egy hevenyészett kis körülkerített rész van, majd ez után megint nincs semmi a ház előtt. Nyilvánvaló, hogy a 20. század húszas éveiben ebben a faluban még csak terjedőben van ez előkert. Ugyanebben az időben osztottak új telkeket Őrhalomban (Nógrád m.) a Budapest–Kassa főútvonal mellett, és itt épültek a faluban először úgy a házak, hogy előttük egy kis előkertnek való helyet hagytak. Zólyomi József általánosságban is arra az eredményre jutott, hogy errefelé az első világháborúig a kiskertet, virágoskertet nem nagyon készítettek. A Magyar Néprajzi Atlasz 1900 körüli állapotokat rögzítő térképén ennek ellenére a Felföldön nagyobb részén az előkertes elrendezés figyelhető meg, és csak szórványosan, de egyenletes elosztásban tűnnek föl az utcáig kiépült házak.
A lakótelkek eleje és lába közötti, sokszor jelentős szintkülönbség miatt az előkert komoly méreteket ölthet. Az utcától erős emelkedéssel induló portán a háznak úgy alakítottak ki vízszintes helyet, hogy az udvar elejét kőfallal megerősítve feltöltötték. Így azután az előkert bástya-szerűen magasodik az út fölé. Erre a legszebb példákat Füzéren, átellenben a Hernád völgyében, Abaújszántón figyelhetjük meg. A másik megoldás, akár előkerttel, akár a nélkül, amikor a ház elejét emelik meg, akár úgy, hogy az épület alatti teret pincének használják.
A hosszú felföldi portákon már a 18. században is meglehetősen sok épület sorakozhatott egymás után. Zólyomi József Nógrád megyéből közölt tűzkár-jelentéseket, olyan iratokat, melyek az akkoriban nem is ritka tűzesetek után számbavették egy-egy falu, ezen belül a gazdák épületeiben esett károkat. 1735-ben Felsőtiszovnyikon (Felsőtisztás, Horný Tisovník) Dóbiás Mátyás féltelkes jobbágynak minden épülete a tűz martalékává lett. A háza 27 öl hosszú és 4 öl széles volt (mintegy 45×7 m.), amely a következő helyiségekből állt: „ház, pitvar, két kamra és öt istálló”. Majd folytatódik a felsorolás: „Más rendben 8 öl hosszúságú, 3 öl szélességű épület, melyben volt három életes kamra. Harmadik rendben 10 öl hosszúságú és 9 öl szélességű csűrös pajtája”. Poltáron Gruber Márton portája 1763-ban pusztult el. Ezen a következő épületek álltak: „háza, pitvara, kettős Komorája, azok felett hasonló kettős komorája egy fedél alatt. Más födél alatt két marha istálló, szekérszén, és egy sertés ólja. Ettől távolabb csűrös pajtája egy felül való rakodóval”.
Az utóbbi esetben sejthető, hogy a beltelek egyes részei elkülönülnek – a pajta távolabb van a többi épülettől. Ez általános a felföldi keskeny portáknál, az utca vonalára, esetleg kis előkerttel kiépített lakóházat követik a gazdasági épületek, az istálló, egyéb ólak, rakodók, majd a telek gazdasági részét az esetleg keresztben elhelyezkedő csűr zárja. Mögötte van a gyümölcsös, ahol a méhes, aszaló, és ahol volt, a szénatároló kapott helyet. Az általánostól természetesen vannak eltérések. Heves megye déli részén, Makláron például a rendkívül hosszú telek lakóházzal ellentétes végében álltak az istállók. Ugyanezt tapasztalta Bakó Ferenc Gyöngyöspatán, Füzesabonyban is.
A Felföld keleti felében a keskeny telkeket lezáró csűrök szérűjén keresztül lehetett csak a gyümölcsösbe, vagy a kertvégi kaszálóra jutni. Az egy vonalban sorakozó, sokszor tekintélyes méretű épületek szinte falként övezik a beltelkeket. Martonyiban vagy Füzéren fából készültek ezek a csűrök, Hejcén a zárt sorba épített kő csűrök alkottak falat. Itt mögöttük egy út is volt, tehát hátulról közvetlenül is meg lehetett őket közelíteni.
Az a telekelrendezés, mikor egy-egy telken több lakóépület is található, a Kárpát-medencében nemcsak a Felföldön fordul elő, de errefelé is gyakori. A közös-, hosszúudvarnak, esetleg hosszúfolyásnak nevezett udvarforma a magyar településkutatás a nemzetségi-, vagy hadas településrend egyik formájának tekinti. Közös jellemzőjük, hogy az telken együtt lakók között valamiféle rokonsági viszony van, vagy volt valamikor, esetleg a közös őstől való leszármazás tudata él bennük. A MagyarNéprajzi Atlasz a Bodrogközben, innen északra Abarán (Oborín), nyugatra pedig Erdőhorvátiban és a Hernád völgyében Pányokon ábrázol olyan zárt településeket, ahol a portákon több lakóépület van. Magam az abaúji Hegyközben Alsóregmecen, Kovácsvágáson, Vilyban (Vilyvitány), Füzérradványon, nyugatabbra Baskón stb. találkoztam ezzel az udvarformával. Hevesben Nagyvisnyóról ismert részletes leírásuk, az egy had által lakott porta Bátorban, Balatonban, Egercsehiben, Tarnaleleszen is megvolt, igaz nem mindig szalagtelkek esetében. A jobbágyfelszabadítást követően Nógrádban a korábban a gazdaságot együtt tartani kényszerített családok elválakoztak, de a településeken belül egyre kevesebb helyen volt lehetőség új beltelkeket kimérni. Így a külön életet kezdett házas gyermekeknek csak a szülő funduson tudtak házat építeni. Ezzel magyarázzák a hosszú udvarok kialakulását Érsekvadkerten, Szendehelyen, Nógrádmarcalon, Kállón és még számos más faluban.
(Szerkesztőségünk a téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánlja Balassa M. Iván kismonográfiáját: A Felföld népi építészete. Terc Kiadó, Budapest, 2010. 147 o. ISBN 978-963-9968-06-6. Népi kultúra sorozat. Sorozatszerkesztő: †Sabján Tibor. A tanulmányban hivatkozott szakirodalmi források jegyzékét lásd a kötetben.)