Balázsi Károly: Hemingway – Baktay – Kós, avagy olvasni jó

Ha esernyő és varrógép találkozhat a boncasztalon,[1] miért ne férne meg békességben Ernest Hemingway, Baktay Ervin és Kós Károly olvasólámpám szelíd fénykörében? Úgy adódott, hogy a fonyódi bolhapiacon szerény befektetéssel jutottam három erős könyvhöz. Így aztán egy bikaviadalról szóló szakszerű munkával, egy kasmíri útikönyvvel és a Varjú nemzetséggel a hónom alatt ballagtam szállásomra a szemerkélő esőben. Mivel a felhők kitartóan vonulásztak az állítólag mindig napfényes pannon dombok felett, néhány nap alatt végeztem a három opusszal. A hosszabb, rövidebb álomperiódusokkal megszakított műélvezetet így mindenek előtt a bádogtetőn kopogó eső monoton dobolása kötötte össze.[2]

 

2.

A Halál délután különleges helyet foglal el Hemingway életművében.[3] A közép-amerikai préri vidékről jött, s az „elveszett nemzedékhez”[4] sorolt író igazi fenegyerekként szerzett magának nevet mindkét kontinensen. A csavargó (hobó) életformába belekóstolt kamaszévek után ifjúsága javát Párizsban, az osztrák Alpokban, a görög, török forrongásokban, no meg az első világháború európai hadszínterein töltötte különböző amerikai lapok tudósítójaként.[5] Itt szerezte azokat a szörnyűséges, gyönyörűséges és gyönyörűségesen szörnyűséges élményeket, amelyektől élete végéig nem tudott és nem akart szabadulni. Miközben a halál és szerelem ősi és mindig új élményeit szívta magába zsibbadásig, a vörös és fekete izzó színeit keverte nagy lendülettel írói palettáján – mondhatnánk közhelyesen-tanárosan. De az igazság voltaképpen az, hogy Hemingway bárhol és bármikor megtalálta-megkereste az életveszélyes helyzeteket, élte, élvezte az egyensúlyozást, lélegzetelállítóan billegve a halál peremén. Paradox módon súlyos harctéri sebesülése teremtette meg e dinamikus egyensúly élményalapját, amely – feltehetőleg – apja öngyilkosságának soha fel nem dolgozott traumájával egészült ki. Lehet, hogy mindez önkényes, lélektani kombináció csupán, annyi azonban bizonyos, hogy a világháborúk, a görög, török forradalmak és a spanyol polgárháború békebeli szüneteiben afrikai vadászatokon, viharos szerelmi ügyekben, gleccsersíelés közben, kényszeres utazásokban, brutális ivászatokban, no meg a véres bikaviadalokon találjuk hősünket. De vadászott német tengeralattjárókra is az atlanti vizeken, némileg átalakítva tengeri jachtját, ott volt a normandiai partraszállás pergőtüzében és szabadcsapatával elsőként hatolt be Párizsba a szövetséges harci alakulatok közül. Ott, hogy-hogy nem, mindjárt a Ritz szálló bár helyiségébe fészkelték be magukat, miközben a városban ádáz harc dúlt. Egy szó, mint száz, eszelősen nyughatatlan és vakmerően eredeti fickó volt.

A könyv abban az életszakaszban született, amelyről három évvel később a Kilimandzsáró havában ír brutális őszinteséggel.[6] Második házasságában egy tehetős, léha és kalandkedvelő nővel él.[7] Utazgatnak, szafarin élvezkednek, sokat isznak, sokat szerelmeskednek, élik a gazdagok fantáziátlan és terméketlen életét. Már dolgozik a bikaviadalok különös világáról szóló könyvén, amikor meghal gyermekkori – s talán élete egyetlen – bálványa, csodált és szemérmesen szeretett apja, aki búcsúüzenet hátrahagyása nélkül, ismeretlen okból, fegyverrel vetett véget fegyelmezett, férfias életének.[8] Úgy tűnik, mindkét élettény – a megmagyarázhatatlan dráma és az operettes, nagyvilági díszletek – nyomot hagyott a műfajilag be nem sorolható műben. Ott van a törzsanyag titkokat kutató mélységében, kegyetlenül tárgyszerű koncentráltságában és a tömény mondanivalót oldani kívánó laza párbeszédekben, a kortárs alkotókat illető, fölényes ítéletalkotásokban és a nyájas olvasónak szóló, pimaszul hányaveti kiszólásaiban. De ugyancsak idegen test maradt a halottak természetrajzának szinte olvashatatlanul naturális szövegrészlete is,[9] habár a téma formálisan illene a könyv tónusához. Ezekről a morbid frivolitással szövegezett betoldásokról az jut az olvasó eszébe, hogy azokat a fáradtság, a reménytelenség és a túlcsorduló whiskys poharak diktálták. Más művekben ezeket a részeket utólag gondosan kigyomlálta a jéghegy elmélet kidolgozója,[10] ezúttal azonban a gondos korrekciót hagyta a fenébe, vagyis az ájuldozó utókor megvilágosodott esztétáira. Így e munka már csak e műfaji és minőségbeli egyenetlenségek miatt sem illeszkedik az írói életmű szabályos sorozatába, hiszen nem regény, de nem is szakkönyv, noha nincs olyan metszete e különös attrakciónak (misztériumnak, művészetnek, halált megvető bátorságpróbának), amelyet ne világított volna át röntgen-tekintete, mesterségének egyik csúcsteljesítményeként. Vagyis miközben kimeríti egy szakmunka legkényesebb mesterségbeli kritériumait, messze több is annál. Olvassuk csak figyelmesen az egyes matadorok stílusát értékelő-csepülő részletek között az író mély és összetéveszthetetlenül eredeti gondolatmenetét: „…a bikavívás mérhetetlen érzelmi varázsának lényege a halhatatlanság érzése, ezt érzi a bikaviador egy faena közepén, és ezt adja át a nézőnek. Művészi munkát végez, a halállal játszik, egyre közelebb, és közelebb, és közelebb vonja magához a halált, amelyről tudod, hogy ott vár a bika szarvában, mert bizonyítékul ott vannak előtted a porondon a ponyvával letakart lótetemek. Ő adja a halhatatlanság érzését, és miközben nézed, magad is magadévá teszed. És mikor már mindkettőtökben benne van, ő bizonyítékát adja a karddal.”

Vajon tetszenek-e ezt érezni-látni Spanyolba’ kiruccanó, vörösbort szivornyázó, bikának drukkoló magyar honfitársaim ott a nézőtéren vagy már itthon az egzotikumokról anekdotázva? Mert nem kell nekünk – arénába tévedő vagy csak elmélyülten olvasó – gondolkodó lényeknek érteni a mitikus időkig visszavezethető rítus mai szabályrendszerének részleteit, hogy felfogjuk, mi történik itt valójában. Itt van mindjárt a gondosan kitenyésztett vérvonalú harci bika. Ezek szabad legelőkön felnevelt igazi vadállatok és nem jól tejelő, vagy igavonásra szánt európai, indiai szarvasmarhák. A bika harcra, öklelésre, ölésre termett, az égvilágon nem fél semmitől. Beszorítva, feldühödve, gátlás nélkül nekiront embernek, állatnak, palánknak, járműnek, ami csak útjába akad. Elég egy pillantást vetni az arénába bevágtató, fujtató, tomboló, toporzékoló bikára, hogy az ember a nézőtér legfelső karéjában se érezze magát biztonságban.[11] A toreró e száguldó gyilkos útjába áll köpenyt, mulétát lobogtatva, fokozatosan kényszeríti rá akaratát a dühöngő vadállatra, s mintegy negyedórányi színjáték végén, egy szál karddal öli meg, mélyen behajolva az iszonyatos szarvak közé. Addig persze hosszú dráma játszódik le. Az első harmadban a bika a lovaknak ront, s akárhányat felöklel, megöl közülük, noha a pikádor keményen bünteti őt pikája acélhegyét mélyesztve a nyakán meredező izompúpba. Az állat ekkor még győztesnek érzi magát, hiszen támadásai többnyire eredményesek. Dühét csak fokozza a banderillerók pimaszsága, akik futás közben párosával ütik nyakába a banderillákat, a hetven centiméteres acélhegyű fapálcákat, anélkül, hogy ő elkaphatná őket. Végül a szertartás harmadik részében következik a bika elbizonytalanodása és igazi megaláztatása, amikor a viador újabb és újabb eredménytelen rohamra, hipnotizált keringésre, bávatag megtorpanásokra készteti, a mulétával végzett szakszerű és végletekig szabályozott munkájával. Az öléskor – spanyolul az igazság pillanatában – azért még ereje teljében van, habár már bizonytalan és gyanakvó. Éppen ezért életveszélyes. Brutális agresszivitással bünteti a hajszálnyi hibát elkövető viadort, amely előbb vagy utóbb menetrendszerűen be is következik. Általában csak ezután dől el, hogy elgyávul, vagy igazi mester lesz-e a matadorból. No és ott van a felhevült, szakértő közönség, amely ugyancsak kegyetlenül bünteti nemcsak a szakszerűtlenséget, a gyávaság legcsekélyebb megnyilvánulását, hanem a könnyedség, elegancia hiányát, a biztonságra törekvés bármely jelét. Egy csontot talált és levegőbe felperdülő kard nyomán párnák, gyümölcsök, kiürült borospalackok zápora zúdul a porondra. Az inspiráló ollé!-kat akár azonnali lincshangulat követi.

Mindezt egyben látja az író (mivel ő a bika, a torero és a néző) ráadásul még valami olyan extrát, amely nem látható, nem megfogalmazható, de ott lapul az elismerő szavak és kegyetlen ítéletek mögött, ami messze a normális kíváncsiság mögött rejlik s a személyiség legmélyéről motiválja, kínozza az élet és halál nagy misztériumának pontos megértésére. Vajon ő maga végére járt-e ennek a félelmetes, örök rejtélynek? Vajon megadatott-e meggyötört, elhasznált testének, lelkének a tudás és megbékélés, azon a jó harminc évvel későbbi végzetes napon, amikor szájába vette kedvenc vadászfegyverét és éber tudattal meghúzta a ravaszt?[12]

 

3.

Baktay Ervinnel kapcsolatban elfogultságot jelentek be. Úgy adódott, hogy középiskolás koromban levelező barátságba kerültem a neves indológussal. Az utólagos barátságot arra alapozom, hogy ő leveleiben előszeretettel használta a kedves fiatal barátom udvariassági formulát, s most, hogy közel vagyok ahhoz a korhoz, amelyben akkoriban ő járt, megengedem magamnak ezt az ártatlan hencegést. Voltaképpen azon kevés számú jelességek közé tartozik, akiket mesteremnek tekintek. Tényszerűen ma már azt sem tudom megmondani, mikor támadt fel érdeklődésem a bölcselet, a vallások és a keleti kultúrák iránt, mivel sem családomban, sem a dialektikus és történelmi materializmus hőskorának szűkebb-tágabb kulturális környezetében nem inspirált erre a titokzatos, ám ingoványos útra senki. Mégis úgy él emlékeimben, hogy már tizenhárom-tizennégy esztendős koromban, bár éretlen, de odaadó híve voltam az indiai eredetű hatha jógának. Akkoriban nem lehetett hivatalos fóruma a marxizmustól eltérő tudományosságnak, bölcseleti, világnézeti iskoláknak, hacsak nem a Micsurin-, Zsdanov-, Makarendo-, Révai-féle ortodoxiák interpretációiban. Még Lukács György is gyanús elhajlónak minősült, mint ahogy a fiatal Marx sem bizonyult elég marxistának. De (szerencsémre) hiányzott az ezoterikus ponyvának az a dömpingje is, amely burjánzó silányságával elborítja a mai – hazai és külföldi – könyvpiacot. Így magánkönyvtárak rejtett zugaiból kölcsönzött (és kézírással sebtében lemásolt) művekből ismertem meg Vivekananda, Selva Raja Yesudián, Weninger Antal, Schmidt József, Hetényi Ernő és Baktay Ervin tárgyra vonatkozó gondolatait.[13]

Munkahipotézisként maradjunk annyiban, hogy karmikus kapcsolat fűzött a Mesterhez, aki különös figurája volt a két háború közti maradék Magyarország ugyancsak tarka világának. Eredetileg festőnek készült, Hollósy Simon ígéretes tanítványa volt Münchenben, jelen volt a nagybányai műhely forrásvidékén. De ebbéli képességeit inkább csak pénzszerzésre használta későbbi keleti utazásain, ahol is részben portréfestészetből tartotta el magát. Ez a családi, kulturális vérvonal egyébként unokahúgában folytatódott, aki Amrita Sérgil néven a modern indiai festészet legismertebb, világhírű művésze lett.[14] Később bölcsészeti, históriai, nyelvészeti tanulmányokat folytatott, hiszen élete nagy témája India volt, az indus, hindu, buddhista kultúrkör hazai megismertetése. Emberi, magyari, tudósi példaképe az aszkéta életű Körösi Csoma Sándor, a magyarok őshazájának megszállott kutatója és az első angol-tibeti szótár megalkotója volt és maradt. A nagy előd nyomdokain járva jutott el Tibetbe, Bengáliába, az Indus völgyébe, Pandzsábba, Kasmírba, s az akkor még brit fennhatóság alatt álló indiai szubkontinens jelentős részébe. Elmélyült tanulmányai és helyszíni élményei nyomán írta tudós munkái és ismeretterjesztő művei sorát, többek közt a Szanatana Dharmát, A diadalmas jógát, Az India művészetét bemutató bölcseleti, művészettörténeti alapvetéseit,[15] a 19. századi nagy székely-magyar nyelvész életútját és munkásságát feldolgozó műveit és igényes úti könyveit.

Így múltat szembesítő emlékezéseinknek inkább ürügyéül, mint tárgyául szolgál A boldog völgy országa. Barangolások Kasmírban című munkája,[16] ez az igényesen megírt útikönyv, az európai rangú geográfus Cholnoky Jenő iskolájához tartozó sorozatok egyik etapja,[17] amely az érzékletesen fogalmazott, leíró tudományosságnak, mint klasszikus módszernek egyik, azóta elveszett példája. Érezhető az is, hogy a szerző sem döntötte el még akkortájt (1935–36), hogy író, festő vagy tudós lesz-e belőle. Némi frivolitással azokhoz az úri kalandorokhoz is hasonlíthatjuk, akik megfelelő anyagi háttérrel és merész felfedezői hajlamokkal vágtak neki a földabrosz egy-egy ismeretlen foltjának, hogy veszedelmes élményeket és egzotikus ismereteket szerezve számoljanak be felfedezéseikről, távoli tájak és emberek furcsa szokásainak csudáiról a kandalló mellett borongó nyájas és művelt olvasónak. Az angolszász hagyományban utazónak nevezték ezeket a nyughatatlan úriembereket, akiknek egyként derogált a pénzkereset és az írásművészet. Ami mégis kiemeli Baktayt ebből az igényesen populáris vonulatból, az a mély humanizmus, amely szerencsésen egyesíti a beleélő képességét szenvedélyes kutató hajlamával. A tárgyat szemlélve, a jelenségeket gyökerénél megragadva, egyszerre tud objektív tudósító és empatikus szemlélődő lenni. Így lesz hiteles, tudós kutató. Mert természetesen az embervilágfoglalkoztatja első sorban. Otthon van a bennszülöttek – a halotthamvasztótól a maharadzsáig terjedő – hihetetlenül tagozott társadalmában és a gyarmati intelligencia szokásrendszerében. Van szeme az árnyalatok finomságához, és van bátorsága az erények és hitványságok felmutatásához, minden oldalon. Marx-szal ellentétben – aki szerint az ember lényege nem valamiféle benne rejlő elvontság, hanem az adott történelmi-társadalmi viszonyok összessége – ő úgy gondolja, láttatja, hogy embervoltunk lényege bizony sokkal titokzatosabb annál, mintsem az szociológiai paraméterekkel leírható lenne. Így a geográfiai, históriai környezetnek is csak, ennek az embernek nevezett, érző lénynek a működése szempontjából van relevanciája. Az egyének és közösségek cselekvéseinek, értékrendszerének, hiedelemvilágának belső motivációi érdeklik. A körülmények hatalmára adott közösségi és szubjektív válaszok. A közérzet állapota, a boldogság foka érdekli, a megbillenő belső egyensúly helyreállításának, kultúránként eltérő technikái. Bizony elhiteti velünk, hogy ennek kutatásához differenciáltabb és érzékenyebb műszer kell, mint a stratifikációs elmélet vagy a rétegződés vizsgálat, azaz a modern szociológiai episztemológia hidegen objektivált kelléktára.

Ezt a közelítésmódot persze részleteiben a későbbi munkáiban fejti ki, elsősorban a Szanátana dharmában, amely máig legteljesebb összefoglalása India ősi tudományának, az ortodox védikus rendszereknek. A hat legfontosabb alapműben (a szutrákban, azaz tömör vezérfonalakban rögzített szent iratokban) kanonizált rendszerek kulcsát a szánkhja és a jóga adja meg az elmélyülten tanulmányozónak. E két, előtanulmányok nélkül értelmezhetetlen mű a világ keletkezését, szerkezetét, működési módját (szánkhja) és az emberi létforma helyzetét, útját, lehetőségeit taglalja (jóga) olyan tárgyszerűséggel, ahogy a kvantummechanikai paradoxonokat fejti ki egy tudományos szakcikk. Semmi líra, semmi ködösítés, csak a látni- és tennivalók sorrendje, sebészi pontossággal. Látni- és tennivalókról beszélünk, mert az ind bölcseletben (mellesleg a kínaiban, japániban, tibetiben is) a makro- és mikrokozmosz – a világegyetem és az ember – a legteljesebb egységet alkotja. Lényege és részletei pontosan megfeleltethetők egymásnak. Így az ember útja és cselekvései (gondolat, beszéd, tett) a kozmikus történések rangjára emelkednek, avagy megfordítva, az ember tettei, tudatmódosulásai kozmikus következményekkel járnak. Ezt ugyan nyugaton mágikus gondolkodásnak, mitikus hiedelemrendszernek szoktuk címkézni, de nem a modern tudományosság fogalmazta meg azt a meghökkentő lehetőséget, hogy egy pillangó szárnycsapása tornádót idézhet elő egy távoli kontinensen?[18] Nota bene, nem a kvantummechanika szűrte le azt a sommás megállapítást, hogy nincs objektív valóság?[19] Nincs szándékunkban állást foglalni abban a kérdésben, hogy melyik kultúrkör a naivabb, mert a kultúra szövete mindenütt tartós és kipróbált fonalakból szövődött, generációk hosszú sorának együttműködése nyomán. Csak azt gondoljuk, hogy az egzisztenciájában meggyengült, értékeiben elbizonytalanodott nyugati világ bölcsen teszi, ha türelmesen meghallgat az övétől eltérő narratívákat is (mint ahogy Micimackó is elballagott időnként Malackához megnézni, hogy ő mit csinál ebben a zord időben). Különösen időszerű lenne ez Európa számára, amely egzisztenciájában meggyengült, s alkotóerői végérvényesen elapadni látszanak.[20] Feltehetőleg be is fog következni e fordulat, hiszen a kínai hagyomány – a gazdaság meghökkentő növekedése nyomán – máris magára vonta Nyugat kitüntető figyelmét és irigy csodálatát. A mélyebb rétegek után nyomozva majd értékelni fogjuk a konfuciánus társadalomszervezés konzervatív tradicionalizmusát, azután felfedezzük a taoizmus holisztikus látásmódját, életmód-vezetési hatékonyságát, s ez végül elvezet majd az ind bölcselet komoly tanulmányozásához, a gyökér tudáshoz, amelyhez hasonlóan mély és kontinuus kultúrát nem nagyon ismerünk fajunk kultúrhistóriájában.

Nyugat számára persze a tudomány hozza majd az áttörést, az új valláspótló cselekedet, amit a szédületes technikai eredmények állítottak erre a kitüntetett helyre. Ahogy az elmúlt évszázadban az elméleti fizika (relativitáselmélet, kvantummechanika) forradalmi felismerései nyomán a biológia (transzplantáció, géntérkép elkészítése) vette át a big science szerepkörét, úgy közeledik a tudatkutatás nagy korszaka a közeljövőben. Ekkor jön el a keleti és nyugati tudás összevethetőségének termékeny ideje.[21]

Kasmíri könyve írásakor a szerző már túl volt India című nagy, összefoglaló, két kötetes művén, egy Körösi Csomáról és egy Rabindranáth Tagoréról szóló könyvön. Még a húszas évek végén töltött három évet keleten, ahol is maláriás fertőzést kapott, amit a helyi orvosok nem tudtak rendesen meggyógyítani. A harmincas, negyvenes években írta nagy műveit itthon, szellemi szabadfoglalkozásúként. Mivel szava sem volt politikai kurzusokhoz, hivatalos elismerésben sosem részesült.[22] A két háború között, talán az eredeti neve miatt (Gottesmann),[23] a korai szocializmus évei alatt rendhagyó témaválasztása okán számított gyanakvást kiváltó csudabogárnak, Hamvas Bélához hasonlóan. Azért később is tett rövidebb utazásokat, többek között 1956–57-ben kapott meghívást Indiába, a Buddha születésének 2500-adik évfordulója alkalmából rendezett világkonferenciára, az elenyésző számú, nem buddhista tudósok egyikeként. Itt vállalta – civil tudósként – élete egyetlen politikai megbízatását. Inkognitóban, részletesen beszámolt Dzsaváharlál Nehrunak, a szabadságát nemrégen kivívott India köztársasági elnökének a levert magyar forradalom valódi történéseiről és hátteréről.[24] Az ötvenes években egyébként a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum szürke eminenciása volt, ami nem akadályozta abban, hogy az egyszerű magángyűjteményt igényes, korszerű, tudományos intézménnyé formálja.[25] Szerepét e tekintetben Újszászy Kálmán sárospataki – ugyancsak ez időben folytatott – értékmentő küldetéséhez hasonlíthatjuk.

Baktay Ervint, az embert azonban semmiképpen sem kell megkeseredett, háttérbe szorított szobatudósként elképzelnünk. Eredeti humora, sugárzó egyénisége mindig vonzott tisztelőket, barátokat, tanítványokat. A két háború közti fővárosi, bohém művészvilág például arról ismerte és becsülte, hogy megalapította számukra az első magyar indián tábort a Szentendrei szigeten, ahol nyaranta, maguk készítette kenuk, tipik segedelmével mozgalmas vízi életet éltek.[26] A Mester az indián keresztségben a megtisztelő Ülő Bika nevet érdemelte ki. Fontosabb persze, hogy a Hetényi Ernő által alapított, korabeli, magyar Buddhista Misszió[27] és a mai felsőoktatási iskolarendszer átlagszínvonalát messze meghaladó A Tan Kapuja Buddhista Főiskola[28] egyaránt nagyra értékeli úttörő munkásságát. Ha műveinek korhoz kötődő részei értékes dokumentumokká váltak is, korokhoz nem kötött elemei tovább élnek a végső kérdéseket kutató nyughatatlan lelkek körében.

 

4.

Kós Károly fajtánk mintapéldánya. Termetében sudár, szíjas, mint a havasok viharban hajlongó faóriásai. Arcéle, varjúszárny bajusza, távolbalátó tekintete, mint a megfontolt szavú indián főnöké, aki a harc kezdetén éppen ezt suttogja maga elé: jó nap ez a meghalásra. Kaszalendítő karjának széles ölelését, meleg tenyerének, csontos ujjainak holt tárgyakat életre bűvölő erejét, pusztába kiáltott szavainak sziklagörgetegét, jellemének vídia keménységét, értékítéleteinek lefegyverző tisztaságát, egyediségének, magányosságának fenségét csak ámulattal csodálhatjuk. Egy szó mint száz, szélnek eresztett képzeletünkben ilyennek látjuk az embert, a magyart, a férfit. Ám szél, fúvatlan nem fú, mondja a székely. Fejedelmi tartása, grandiózus életműve a huszadik század szörnyűségeire adott imponáló válaszok gazdag példatára.

Fajtánk reprezentánsának mondottuk, pedig szepességi szász családból származott, Temesváron született, Kolozsvárott, Budapesten, Kalotaszegen élt, Kárpát-medence szerte építkezett, s Trianon után a transzszilván eszme, az egymás ellen uszult népek együttélésének lett a leghitelesebb szószólója. Hívták sokfelé, főként a maradék hazába. Stallumokkal kecsegtették, megadták neki az összes kitüntetést, amit csak kieszelni tudott a sérült, neobarokk establishment és a két, háború után is egymással fenekedő, vaddisznó állam.[29] De ő maradt a helyén, ahová a sors állította, az elcsatolt Erdélyben, kisebbségi magyarként. Még a szórványtól is elkülönült kalotaszegi rengetegben építette fel erős otthonát, a Varjú várat. Út oda nem is vezetett, egész hálózatot épített mégis népek, kultúrák, sorsok, művészek, favágók, tenni akaró ember- és harcostársak között. Mesebeli várát, egyetlen meghitt menedékét aztán derék románok feldúlták, kifosztották, majd felégették, pusztán pedagógiai okokból, érzékletes huszadik századi történelmi leckét illusztrálva, miszerint hiábavaló minden igyekezete. A víz szalad, a (földig rombolt) kő marad.[30] Már ekkor – hazát, házat vesztve – világgá futott volna száz emberből kilencvenkilenc, hogy a prófétaságot rühellő Jónásként elátkozza a napot, amelyen világra jött, de Kós Károly nem tartozott a kilencvenkilencbe. A vihar elmúltával visszatért a romokhoz, türelmesen újra rakta a falakat, történt, ami történt, hazaköltözött. Aztán még jó fél évszázadig épített másoknak lakóházat, templomot, iskolát, írt, rajzolt, szervezkedett, alkotó közösségeket trombitált szabályos alakzatokba, tette a dolgát.

A Varjú-nemzetség tehát személyes indíttatású mű.[31] Persze csak oly módon azonosítható ő a bolond Varjúkkal, közelebbről Gáspárral, miként Flaubert Bovarynéval. Mert amúgy hiteles históriai történet ez a tizenhetedik századból, formájában pedig balladai hangvételű, páratlanul erős, erdélyi nyelvezetű, makulátlan szépirodalom. A cselekmény, Kós választott hazájában Kalotaszegen játszódik, Valkón, Monostoron, a zord, havasi Pojánán, a Talharu sziklái alatti hegyi legelőn, ami a Varjú nemzetség négy generációjának otthona. Itt veti meg lábát Varjú Gáspár, a szabad kisnemes és vívja tragikus kimenetelű harcát Maksai Lászlóval, a felsőbbség parancsait mindig híven teljesítő zsoldos katonával. Szerelmi vetélkedés, konspirációk, éjszakai rablótámadások, kincsvadászat körítik a két virtusos magyar nemes vetélkedését, amelybe mindketten belehalnak, míg végül gyermekeik egymásra találása vet véget a vérvádból származó gyűlölködésnek. Ezután együtt tartják meg Pojánán, a Varjú nemzetség otthonát. Nagyjából ennyi a regény szűkebb köre, ám a háttérben fut le az a három évtized, amely Erdély romlását hozza. A történeti tabló Bethlen Gábor tündérkertjének aranykorától a II. Rákóczi György lengyel hadjáratát követő tatár pusztításig, Várad török megszállásáig követi az eseményeket (1629–1660), amely a bukáshoz, a függetlenség teljes felszámolásához vezet. A regénynek ez a históriás vonulata nagy múltra tekint vissza az erdélyi magyar krónikairodalomban Szalárdi János Siralmas magyar krónikájától Apor Péter, Cserei Mihály művein, Bethlen Miklós, Árva Bethlen Kata, Rettegi György memoárjain át Makkai Sándor, Tabéry Géza, Nyírő József történelmi műveiig. Kós Károly interpretációjában Bethlen Gábor a Végrendeletében megfogalmazott stratégia szerint, az egyetértést szorgalmazta a török portával, és békességet a Habsburg-házzal, a Rákócziak pedig eltékozolták Erdély haderejét, kockára tették jövőjét, magukra haragítva mindkét sárkányt – ami nagyjából meg is felel a valóságnak. Mi persze hozzátehetjük, hogy a Rákóczi-dinasztia életműve Comeniusszal, Patak felvirágzásával, s főként a tizennyolcadik századi magyar szabadságharccal teljesedett ki, de be kell látnunk az erdélyi nézőpont jogosultságát is, különösen Trianon után, a Román Királyság oldalára kerültek szemszögéből.

Mert a dilemma az volt: menni, vagy maradni? Ellenállni, beilleszkedni, vagy belső emigrációba vonulni a szülőföldön maradóknak? Kós Károly 1921-ben Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen fogalmazott Kiáltó szó című röpiratában egyértelmű választ ad. „A régi Magyarország nincs többé számunkra, de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük, mi magunk is – mert akartuk hinni – hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön, örökké. (…) Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkednünk hát a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi ellenségünk: a mi árulónk.” Keserűen és a tisztességesek bátorságával jegyzi meg: „Valahol valamit aláírtak, valahol elosztottak valamit, valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk, a magunk vérével öntöztünk irdatlan sziklába. Onnan dobtak le minket. Tudjuk miért.” És miután szélnek eresztette a kétségbe esve menekülőket, felragyogtatta a célt, már csak a hozzá hasonló elszántakhoz beszél, illúziók nélkül, tisztán látva az örök törvényt: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előre nézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom.”

Mielőtt jóhiszeműen naivnak, farkasvaksággal sújtottnak látnánk a röpirat szerzőit, gondoljuk az 1918-as Gyulafehérvári Határozatra, amelyben a románság a legdemokratikusabb alapokon összeállított népképviseletet, az önrendelkezési jog tiszta érvényesülését ígérte. Erre még most, száz év után is várnunk kell. Kós Károly mindenesetre megtette, amit a becsület és a haza megkívánt. 1921. június első vasárnapján Bánffyhunyadon, harminc falu népét egybegyűjtve megkezdte a kisebbségi önszervezést. Azon a szent helyen, ahol mi, kései magyarok döbbenten nézzük a kereskedő hajlamú gábor cigányok viszolyogtatóan giccses stílusú csodapalotáit. De nem kell megbotránkoznunk. Milyen országot akarunk mi, masszívan fogyatkozó népességgel? Németh László jelentette ki kopogós szárazsággal: a történelem az anyaméhben születik. Lásd az albánság koszóvói térnyerését – tesszük mi hozzá tárgyilagosságot színlelő keserűséggel.

Kós Károly életműve csak ezután emelkedett a csillagos ég felé. Megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet (1924–1944), alapító tagja volt a helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette. 1948–49-ben a Világosság című kolozsvári lap belső munkatársa volt. A második világháború kataklizmája és az újabb párizsi békediktátumok sem törték meg hitét és erejét. A demokratikus átalakulásban reménykedve vállalta a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöki tisztét, amelynek képviseletében (1946–48-ban) a nemzetgyűlés tagja lett. Később a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán tanított mezőgazdasági építészetet, és nem utolsó sorban írt, tervezett, épített Óbudán, Pesten, Zebegényben, Miskolcon, Sepsiszentgyörgyön, Szadán, Marosvásárhelyt, szerte az elveszett Kárpát-hazában szebbnél szebb, maradandó házakat, templomokat, iskolákat.

És ha már minden veszni látszott, ott voltak a hegyek, a felhőbenyúló, szikrázó havasok, a széljárta hegyi legelők, csengős bárányok nevelésére, gyönyörű gondolatok érlelésére és üzenni mindeneknek. „A hegyek vannak. Tudom én azt jól. És a hegyekből jön a hideg, éles szél, aki olyan, mint az igaz beszéd. Lefagyasztja a korai virágot a fáról, és csak aki erős, aki idevaló, az marad meg utána. És onnan jő az eső is, aki megzöldíti a mezőt, aki a megfonnyadt virágot megfrissíti, aki a gyümölcsöt megduzzasztja. És onnan jön a jég is, aki a korai reménységet a sárba veri le. És onnan jön a hó is, aki betakar mindent, de mindent hófehér szemfedőjével. A hegy félelmetes, a hegy titokzatos. A hegyekről nem jó megfeledkezni. És haragszik a hegy azokra, akik hozzájuk hűtelenek, akik őt elhagyják. A hegy keményen kegyetlen, a hegy kíméletlenül bosszúálló. De én tudom, hogy a hegy igazságos.”

 

5.

Végül szükségeltetne valamiféle zárszó. Következtetések, tanulságok, az esernyő és varrógép alátámasztása. Igaz, arra ott a boncasztal. No de irodalmat művelünk, vagy irodalom órát tartunk? Mi végre való összeolvasni annyit? Veres Péter egy pataki előadásán mondta: keveset olvasni, sokat gondolkodni! Hát ez az. Olvassunk előítéletek és előzetesen megírt szempontok nélkül. Mint a kerekedő szemű, kíváncsiságtól felajzott gyerek, mint az asszociációs emlékfolyamokat sodró, gondterhelt felnőtt, mint a kicsire összegömbölyödött, fázós, bölcs nagyanyánk. És merengjünk hosszan, becsukva a könyvet egy-egy bekezdés után, hangosan kibökve: igen, hát erről van szó.

Utazni, mint Artúr, akit megfürdetett már minden vizeknek búja.[32] Ekkor látjuk a dermedt pocsolyát úgy, mint az angyali kamasz: Az Úr szele jeget vont a tócsák vizén.

Szavak, jól formált mondatok, fegyelmezett, arányos szerkezet, a gondolatok íve, múló életek aszú párlata. Rejthet-e más annyi elásott kincset, mint az ismeretlen szerző, a kemény fedőlapok közé préselve? Meglehet, az irodalom is csak barlang falára vetülő árnyék,[33] ám a lélek megeleveníti a szavakat, képeket, gondolatokat. Mindenki a saját képére formálja azokat, a maga értékfokozata mértékében. De így lesz működőképes a halmozódó tudás. Szánhatjuk is a mai gyereket, akit ábrákkal, rajzokkal, piktogramokkal, mozgóképekkel etet a technika. Mert filmen is követhetjük a Mester és Margarita bizarr, édesbús történetét, de ott senki sem szólít minket nevünkön bulgakovi közvetlenséggel: Utánam olvasó! Lapozhatjuk a Képes Bibliát, de a veretes mondatok mázsányi súlyát csak Károli Gáspárral görgethetjük.

Normális ember sosem kérdezné meg nyilvánosan, hogyan is kell élni? Milyen jó, hogy Szindbád megteszi helyettünk, aki nem szeretett átmeneti korban élni. Aki mindig melléje ütött a szegnek. A figyelmes olvasó azonban faggathatja erről a mindennél fontosabb kérdésről Hemingwayt, Baktayt, Kós Károlyt, vagy bárkit, aki elszántan kereste a válaszokat. A sok olvasás azért rávezet az okos szelekcióra is idővel. Hemingway, például ganéj-szondának nevezte azt a kifejleszthető képességünket, ami megtanít minket erre a kényes műveletre. Így is megtörténhet azért, hogy mire megtanuljuk hogyan kell élni, hogy milyen az erényes, hasznos és bölcs élet, már a végére is érünk. Vigaszunk marad akkor is a botja törött, öreg pásztor monológja: „Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom, / nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete. (…) Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. / Csordám a vályúnál tolong: mennyi vidám, vadonatúj / nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot / kitúrja – bánjam-e? – már nem hivatásom (…) Mintha sínén a vonat/ rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs – / bánjam-e? lehet, megállítják a végső percben, / vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok / talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: / ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, / könnyű szalmán heverni, évezredek / fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályúban / én is csak farukat s lobogó füleiket látom.”[34]

 

Jegyzetek