1943
A sárospataki iskolának jó híre volt. Az Angol Internátust neves kultuszminiszterünk, Klebelsberg Kunó gróf építtette, és 1931-ben Horthy Miklós jelenlétében avatták fel. Itt az angol nyelvet társalgási szinten lehetett elsajátítani, és az intézmény érettségi bizonyítványát az angliai egyetemeken is elfogadták. Ez utóbbi persze a háború miatt nem volt ugyan időszerű, de távlatilag jó kilátásokkal kecsegtetett. Aztán felmerült nagyapám emléke, hiszen ő is Patakra, az akkori jogakadémiára járt, s mindezek alapján szüleim úgy döntöttek, hogy én is ott folytassam tanulmányaimat. Így hát 1943 nyarán elutaztunk Sárospatakra, ahol egyfajta felmérő, úgy is mondhatnám intelligencia vizsgán kellett átesnem. Mindenféle okosat kérdeztek, majd néhány számtani feladatot is meg kellett oldanom. Szereplésem sikeres lehetett, mert nemsokára megjött az értesítés, hogy felvettek. Ez azt jelentette, hogy életemben először el kell válnom szüleimtől, és szeptember 1-jére be kell vonulnom új otthonomba, egy csupa idegen emberrel teli, nagy intézménybe. Őszintén megvallom: tíz évesen nem voltam boldog.
Az angol tagozat az iskola elitképző részlegének számított. A teljes taksára nem emlékszem, de csak tandíj címén 70 pengőt kellett leróni, ami akkor jelentős összeg volt. A fizetnivalókat tovább terhelte, hogy meg kellett varratni kétféle öltönyt: egy ünnepit és egy hétköznapit. Az ünnepi sötétkék, hosszú nadrágos egyenruha volt, rajta aranyos sujtással. Ehhez hasonló színű, két sorban felvarrott, réz gombokkal ellátott köpeny tartozott. Bár civilek voltunk, megjelenésünk kissé katonásnak tűnt. A hétköznapi öltöny sötétzöld anyagból készült, zakóval és térdnadrággal („knikebokkerrel”, ahogy az angol szót magyarra facsarították). A mellünkön lévő zseben az iskola szépen kihímzett címere díszelgett, ami ezt a ruhát is különlegessé tette. Emellett készült még egy kabátot helyettesítő körgallér, amelyet bő terjedelme miatt malaclopónak hívtunk. Ezek is sokba kerültek. De ez még mindig nem volt elég. Vinni kellett három váltás ágyneműt, belevarrva az intézeti számomat. (Én a 3. számot kaptam.) És természetesen szükség volt megfelelő mennyiségű fehérneműre, ingekre, harisnyákra, cipőkre. A költségek viseléséhez sikerült kimutatni a rokonságot, így elnyertem a Pálóczy-Horváth Mária Alapítvány támogatását. A sok kiadáshoz szüleimnek ez akkor jó kiegészítést jelentett.
Az internátus felszereltsége kifogástalan volt. Hálószobáink tíz személyesek voltak, a termek hosszanti fala mentén elhelyezett földszintes ágyakkal, középen végig leterített futószőnyeggel. A szobafőnök általában utolsó éves gimnazista volt, a helyettese V. vagy VI. osztályos diák. Két szemben lévő hálószoba egy közös mosdóra nyílt, ahol mosakodni és lábat mosni kellett. A reggeli tisztálkodás után bevetettük az ágyat, és ezt követően ide már csak a takarító személyzet jöhetett be, nekünk az emeleten lévő hálótermekbe napközben feljárni nem volt szabad. A folyosón azonban minden diáknak külön szekrény állt rendelkezésére, egy polcos és egy akasztós résszel. Ezek napközben is látogathatók voltak.
A tanulószobák a földszinten helyezkedtek el, ahol a tankönyvek és füzetek számára megfelelő méretű, kényelmes íróasztalok sorakoztak. Délutánonként itt tanultunk, készültünk a következő nap feladataira. Termenként egy strapabíró, nagy írógép is el volt helyezve, amelyen tetszés szerint lehetett gyakorolni. A földszint helyet adott az internátusi könyvtárnak, amely egyben olvasóteremként is szolgált. Az alagsorban vívóterem működött, és itt volt a fürdőhelyiség zuhanyozókkal és néhány fürdőkáddal. Ez utóbbiakat persze mindig csak az idősebb diákok használhatták, a kicsiknek még éveket kellett várni ahhoz, hogy élvezhessék a kádak nyújtotta örömöket.
Az ebédlő a konyha fölött külön épületben volt kialakítva (ez ma a Kollégium Általános Iskolája), ahová félemelet magasságban, egy zárt függőfolyosón lehetett átjutni. A napi háromszori étkezés előre megterített asztalokon történt; az ennivalót tálakon, személyzet hordta ki. Délelőtt, az iskolai nagy szünetben egy pohár tejet is utánunk hoztak.
Az internátus épülete előtt gyönyörű park terült el, rózsabokrokkal, gyöngykaviccsal hintett utakkal, karbantartott zöld felülettel, padokkal. Kissé távolabb teniszpálya üzemelt. S mindez az Iskolakertnek nevezett, fákkal sűrűn benőtt kis erdő közepén. A megoldás az angol college-okra: Oxfordra és Cambridge-re emlékeztetett.
Az igazgatót, Szabó Gyulát a diákok az angol Julius tömör rövidítéseként Zsülnek hívták. Nagy tudású, nagy tekintélynek örvendő angol–latin–hittan szakos tanár volt. Az angol nyelvet nekünk ő tanította. De volt egy született angol is, Mr. Tier, aki az Angliával beállt hadiállapot miatt Magyarországon rekedt, és ellenséges állam polgáraként számára kényszertartózkodási helyként Sárospatakot jelölték ki. A tanulással jól haladtunk, és mire eljött a karácsony, néhány mondat erejéig már önállóan is tudtunk fogalmazni. Zsül az internátusban rendet és fegyelmet tartott, bár ez nem volt könnyű. A „felsőbb körökből” sok elkényeztetett gyerek jött az intézetbe, akiknek a szülei a különféle díjakat könnyen megfizették, s a csemetéik ezért valószínűleg úgy gondolták, hogy itt is a megszokott hazai gyakorlatot folytathatják. Beszélték, hogy tanév kezdetekor egyikük autóval és sofőrrel jelent meg, amit aztán Zsül rövid úton elrendezett: a kocsi hazamegy, a diák pedig marad! Nem lehetett engedményt tenni, mert különben megbomlott volna a fegyelem, és felborult volna a szépen felépített rendszer. Ez pedig itt fontos volt.
Az ébresztés kézi csengővel történt, amit mindig a napos tanár rázott lelkesen. A reggelit követően a bejárat előtt felsorakozva, katonás rendben vonultunk át a gimnáziumba. Ebéd után szabadidőt kaptunk, ezt ki-ki azzal tölthette, amivel akarta, de Patak főutcáján csak a posta épületéig sétálhattunk, tovább menni tilos volt. Aztán délután fél 5-től szilencium kezdődött, amely a latin kifejezés alapján csendet, vagyis a tanulás kezdetét jelentette. Minden teremben szaktanár ült, akihez oda lehetett menni és halkan segítséget kérni, ha valamit nem értett a nebuló. Vacsora után meg reggeli előtt még jutott egy kis idő ismétlésre is, úgyhogy aki rendesen kihasználta a lehetőségeket, az iskolába soha nem ment felkészületlenül. Egyházi intézmény lévén a legtöbb tanár teológiai végzettséggel is rendelkezett, és nem csak tanítottak, hanem neveltek is. Szépre, jóra, tisztességre és becsületre.
Ez mind rendben is volt, csak hát kimondhatatlanul hiányzott a szülői ház. Én ugyanis – mi tagadás – nagyon anyás gyerek voltam. Tíz éves korban elszakadni hazulról nem volt könnyű, és eleinte bizony sokszor és sokat sírtam, pityeregtem. Édesanyám meg otthon. Üres volt a ház, hiányzott a gyerek. Ennek aztán az lett a következménye, hogy szüleim minden vasárnap vonatra ültek, és jöttek látogatni. Akkor még szombaton is tanítottak, és vasárnap volt az egyetlen pihenőnapunk. De ez a nap nekem nem ezért volt drága, hanem mert tudtam, hogy a reggeli vonattal jön anyám meg apám. Amikor eljött az idő, már ott álltam az internátus főbejáratának nagy üvegajtaja mögött és lestem, hogy a két várva-várt alak az állomásról jövet mikor tűnik fel az iskolakertben álló Lorántffy Zsuzsanna szobor mellett. Aztán nagy volt az öröm, de az együttlét mindig rövidnek tűnt, hiszen 10 órakor istentiszteletre mentünk – ez iskolai kötelezettség volt, – meg hát ebédelni is kellett. Délután gyorsan eljött a búcsúzás ideje, mert a vonat nem várt. Keserves volt, és nagyon szomorú. Alig bírtam elviselni. Édesapám egy idő után végül megelégelte, hogy én itt, a felesége meg otthon küszködik, és azt mondta: hozzuk haza azt a gyereket! A következő látogatás alkalmával beszélt is velem és én gondolkodási időt kértem. Mert a dolog meglepett és visszaemlékezve az eseményre, kicsit büszke vagyok akkori énemre. Leültem, és miként Szilágyi Erzsébet levelét megírta, ezt tettem én is. És ebben az állt, hogy bármennyire keserves ez a helyzet, tudom, hogy ez az én javamat, az én jövőmet szolgálja, ezért vállalom a folytatást. Hogy ez tőlem független okok miatt mégsem így alakult, ezt akkor még nem tudhattuk. Az élet néha furcsa helyzeteket produkál… (…)
1947
Az iskolát a második világháború alaposan megviselte. A négy hét, amíg a front a Bodrog vonalánál állt, megtette a magáét: az épületek homlokzata még két év múltán is magán viselte a belövések nyomait. A berendezések is károsodtak, mert az épületek egy ideig hadikórházként szolgáltak. De a kegyetlen időszak következményeit a legjobban talán az iskola korábban virágzó gazdasági háttere szenvedte meg. A háború előtt a szakszerűen kezelt birtokok jövedelme lehetővé tette a szegény sorsú diákok anyagi támogatását – olykor ingyenes tanulását –, és elért eredményeiket figyelembe véve, kedvezmények nyújtását másoknak is. Ennek ellenére, mint az intézmény 1947/48. tanévről szóló, utoljára kiadott évkönyvében olvasható, a háborús időszak szomorú hagyatékaként az iskola szeptemberben 100 ezer forintos deficittel indult. Akkor ez óriási összegnek számított. A régi, jól menő gazdasági egységek: Györgytarló, Bálványos, Poklos-dűlő inkább ráfordítást igényeltek, hasznot kevésbé hoztak. Ezért az internátusi ellátásáért – hogy a színvonal nagyot ne essék –, a szülőknek természetbeni adományokkal, a főzéshez szükséges alapanyagokkal is hozzá kellett járulni. Lisztet, cukrot, zsírt kellett hozni. Az 1660 forintos évi díjból ugyan egyéni kérelemre még mindig adtak kedvezményt, de a mi akkori anyagi helyzetünkben (apámnak elvették a nyugdíját, anyám varrással tartotta fenn a családot) ez így is túl nagy megterhelést jelentett. Hogy régi iskolámban tanulhassak tovább, szüleim néhány megmaradt értékes tárgyának bizony a zálogházban kellett kikötnie.
A pataki iskola helyi hagyományaival, egyedi szokásaival az uniformizáló politikai törekvések közepette még mindig különösen vonzó volt. Mint a háború előtt, most is szép számmal voltak a messzi tájakról, főleg Budapestről érkezett tanulói. Hogy konkrétan mi volt ez a vonzerő, nehéz megmondani. Akik itt kezdték, mint én is, természetes, hogy itt szerették volna tanulmányaikat befejezni. De volt valami plusz, valami nehezen megmondható többlet, amit az itt tanuló diák kaphatott. (…) Emellett – bár a szegregációs törekvések időszakában a vezetők igyekeztek kellő óvatosságot tanúsítani –, a stabil egyházi jelleg egész az államosításig töretlenül megmaradt. Mégpedig úgy, hogy az nem sértette az itt tanuló más vallású – római és görög katolikus, evangélikus, unitárius vagy éppen zsidó – diákok meggyőződését, jogait. A vasárnapi istentisztelet mellett, amely a templomban zajlott, a tanítás hétfő reggelente az iskola imatermében áhítattal kezdődött, az internátusban pedig csütörtök délutánonként bibliakör működött.
Sajátos vonása volt az iskolának az is, hogy a ’45-ben újra csehszlovákká változtatott Felvidékről sok diáknak adott menedéket. Akkor nem is fogtuk fel, hogy számukra ez micsoda veszélyekkel járt, hiszen legálisan nem jöhettek át az ismét lezárt határokon. Szökniük kellett, mert odaát akkor javában dühöngött a szlovák nacionalizmus. Harmadik éve nem működtek magyar iskolák, így a déli határsávban egyfajta magyar analfabetizmus kezdett kialakulni. Ezért jöttek-szöktek át ezek az iskolatársaink az elfoglalt területekről, és ezért fogadta őket segítőkészen az alma mater. Hagyományaihoz híven, ami tőle telt, ezúttal is megtette.
Érdekes volt a lányok helyzete is. A háború előtti időszakhoz képest többen törekedtek érettségi bizonyítvány szerzésére. Elhelyezésüket ’47-ben a Windisch-Grätz hercegéktől elvett, ma a Rákóczi család nevét viselő vár Lorántffy-szárnyában biztosították. A gimnáziumban külön lányszoba működött, ahonnan becsengetéskor a tanárral együtt jöttek az osztályterembe, és az óra végén ugyancsak a tanár kíséretében távoztak. Ma már nevetségesnek hat, de nekünk, fiúknak nem volt szabad velük tegeződni. Szigorú magázás volt, és ez így ment éveken át. Aztán az utolsó évben – ha jól emlékszem egy iskolai rendezvényen – fellázadtunk, és azt mondtuk, hogy ez így nem mehet tovább! Összetegeződtünk és úgy éreztük, hogy óriási, korszakalkotó dolgot cselekedtünk. Napjainkban, amikor hallom, hogy két fiatal vonaton, boltban vagy akár az utcán is első látáskor már tegeződve szól egymáshoz, mindig a mi hőstettünk jut az eszembe. Meg az, hogy Istenem, mennyit változott a világ!
Dohányozni a diákoknak tilos volt, illetve aki az utolsó évesek közül betöltötte a 18. évét, az szülői engedély alapján cigarettázhatott. És csodák csodája, megelőzve korunkat, ehhez az internátusban külön helyiség volt kijelölve. Lehet, hogy a napjainkban erről szóló törvény ötlete éppen itt fogant meg?
Volt aztán az iskolának egy falatozója, amelyet a diákok étvágyáról Száz Farkasnak neveztek el. Itt nem Coca Colát, nem hamburgert, még csak nem is titkos drogokat, hanem süteményeket és – Uram bocsá’ – behűtött, finom tejet lehetett kapni. Ugye, furcsa a mai fülnek? Mégis igaz, és mi gyakran megfordultunk benne, olykor lyukas órákon is, hogy egy pohár tej mellett elkészítsük a házi feladatot, amire előző délután „nem maradt időnk.”
Nos, beilleszkedésem ebbe az iskolába most könnyebben ment, mint négy évvel ezelőtt, hiszen már 14 éves fiatalember voltam, sok tapasztalással a hátam mögött. Az internátusi helyemet a második emeleten , az úgynevezett „új szárnyon” jelölték ki, amelyet nagymama építészmérnök öccse, Árvay Józsi bácsi tervezett toldaléképületként. Abban a három személyes szobában, ahol én voltam a „hálófelügyelő”, két általános iskolás lakótársam volt. Az egyik Schulek Matyi, aki később a budapesti evangélikus gimnázium igazgatója lett, a másik Szabó Tibi, akinek további sorsát nem ismerem. A helyiség egyben tanulószobánk is volt, ablakaival a vasút felé. Csakhogy arra voltak az internátusi kosztunkat változatosabbá, egyben olcsóbbá tevő, házilag nevelt sertések óljai is. Ezzel aztán egyik osztálytársam, megboldogult Kelsánszky Gyuri barátom gyakorta húzott, mondván: – A te gyerekszobád a disznóólra nézett! – Hát igen, mit lehetett erre mondani? Végül is igaza volt.
Az internátusban, amelyet mi egymás között csak „Angol”-nak hívtunk, akkoriban Maller Sándor volt az igazgató. Ő is fegyelmet tartott. Na, nem annyira, mint a háború előtt, de tekintélye volt, és amikor ’47. november 18-án feleségével, Murcikával együtt az egy évre szóló skóciai tanulmányútjára indult, az intézet egész ifjúsága kikísérte az állomásra, és integetések közepette, meleg szeretettel búcsúztatta mindkettőjüket. Maller távollétének idejére Hazagh Mihály kapott igazgatói megbízást. Ő engedékenyebb volt, és mi ezzel bizony olykor visszaéltünk. Esténként kiszökdöstünk a moziba – akkor még a nyugati filmek nem voltak tiltott listán –, és végignéztünk olyan, ma már muzeálisnak számító műveket, mint a Lady Hamilton, a Casablanca, a Dover fehér sziklái vagy a Mrs. Miniver. És lehetőleg még mindent, amiben Rita Hayworth szerepelt. Egy jegy ára akkor – szinte hihetetlen – 80 fillérbe került.
A tanulás terén némi gondom volt a matematikával. Ez ugyanis az a tantárgy, amelynél logikusan épülnek egymásra a fogalmak, és két év anyagából egyetlen nyáron letett vizsgáim bizony nem nyújtottak elég biztonságot a további tanulmányokhoz. Tanárunk, Benkő Béla bácsi – a diákság a háta mögött Blökinek hívta – kitűnően képzett matematika–fizika szakos pedagógus volt. (…) Csakhogy egy életen át küszködött a gyomorbántalmaival, emiatt mindig kedvetlen volt, mosolyogni ritkán láttuk. Kevés volt köztünk a jó matematikus, féltünk a feleltetésektől, de amikor minket korholva belebonyolódott a magyar nyelv gazdag kifejezésvilágába – mint a fiatalok, akik akkor is nevetnek, ha valaki a kisujját felmutatja –, időnként a pad alá bújva, mondatain izzadtra nevettük magunkat.
Történt egyszer, hogy valamely szép tavaszi napon, a nyitott ablakon át egy elégedetlen kutyus hosszú vonítása lengett be, a végét vékony hangon kissé még fel is kanyarítva. Tanár úr felnézett a katedráról, s a levegő egyszerre feszültséggel lett terhes. Éreztük, hogy valaminek történnie kell. Szokványos esetben a tanár ilyenkor felszólítja az osztályt, hogy az eléggé el nem ítélhető bűnös álljon fel. Ehelyett: – Tóthmátyás fiacskám – szólt Benkő tanár úr – közöld velem, hogy honnan származik ez a hangforrás!
A bonyolult szóhasználat miatt, mint amikor a szél végigkaszál a búzamezők felett, az osztály úgy terült el a vihogástól, azt remélve, hogy mindenki el tud bújni az előtte ülő háta mögött.
– Tanár úr kérem, ez a hangforrás egy kutyától származik – nyögte ki szegény társunk, alig tudva visszatartani a kirobbanó nevetését.
– Hát, kutyának kutya volt, annyi bizonyos, de hogy két- vagy négylábú volt-e, az itt a kérdés – zárta le a témát tanárunk. Csakhogy egy tizenéves fiatal, ha elkezd vihogni, annak bizony se vége, se hossza. És Benkő tanár úr a kialakult helyzetre ezzel a filozofikus gondolatmenettel reagált:
– Az a mindenáron való feltűnni akarás a karakternek egy oly ocsmány formája, mely a butasággal telített önteltség!
S ha már a tanárokról esik szó, meg kell emlékeznem egy jelentéktelennek indult, mégis egész életemet befolyásoló eseményről. Még az egyik szekszárdi karácsony alkalmával, a Jézuska egy kis „bébi” írógépet hozott nekem, amin viszonylag elfogadhatóan megtanultam írni. Az osztályban faliújságot szerkesztettünk – akkoriban ez nagy divat volt –, és megkértem osztályfőnökünket, Ruszkay Andrást, hogy engedélyezze az irodában a cikkek legépelését. Megengedte, de aztán ő is igénybe vett: – Ha már elárultad atyám fia, hogy tudsz gépelni, hát gépelj nekem is!
Aztán többen is jöttek. Szinte rendszeresen Orbán Pista bácsi, ritkábban Ablonczy Bertalan, Batár Zoltán, Bakos József, Szabó Károly tanár urak és Szabó Gyula igazgató úr is. (…) Tanári körökben ismert lettem és az „Angol” irodai adminisztrációs munkájára – középiskolai pályafutásom egész ideje alatt – mindegyik igazgató alkalmazott. Ez azért volt számomra örömteli dolog, mert előbb kedvezményezett – 100 forintot elengedtek a díjból –, majd ingyenes kategóriába kerültem. Hogy nem kellett fizetni, ez akkor nekem felért egy főnyereménnyel.
Aztán lassan eljött az iskolai év vége, és nagy örömömre a jeles bizonyítványért 12 Ft, az angol nyelvből elért jó eredményemért 20 Ft szorgalmi díjat, magyarul: jutalmat kaptam. Dévai Jenő (a diákság körében „Kacsa”) nagyon elégedett volt velem, ami azért volt komoly elismerés, mert ő írta a nyelvkönyveket, amelyekből tanultunk. Kitűnő szaktekintély volt, gyerekként éveket töltött az Egyesült Államokban és anyanyelvi szinten beszélte az amerikai angolt. Először én jártam hozzá különórára, majd már ő szerzett nekem tanítványt, különbözeti vizsgára készülő diákot.
1948
Az 1948-as év sok eseményt hozott. A nyár elején Rákosi Mátyás látogatott Patakra, és tiszteletére nagygyűlést tartottak a Várkertben. Nekünk zászlókat nyomtak a kezünkbe és katonás díszlépésben kellett elvonulnunk az emelvény előtt. Így szemtől szemben láthattam az ország későbbi kegyetlen diktátorát. Ez nem volt felemelő élmény, de – hála Istennek – akadt ettől kellemesebb is. Új angol tanár, Mr. Anthony Mann érkezett Londonból, és mivel a vakáció alatt az angolul tudók közül senki sem volt elérhető, Hazagh igazgató úr engem rendelt mellé, hogy kalauzoljam Sárospatakon. Hát mit mondjak? Sokszor beleizzadtam, hiszen nem voltam én még olyan „offé”! Mégis nagyszerű, vissza nem térő alkalom volt, hiszen napokon át kettesben gyakorolhattam vele a nyelvet. Aztán volt egy rövid, de emlékezetes epizód. Az egyik internátusi szolga a nyári szünetben eljegyezte az egyik konyhalányt, és az igazgatóság rendezte meg nekik az esküvőt. Gramofonról zene szólt, finom vacsorát ettünk, és sok torta is volt. Közben átmentünk a teológiai igazgató feleségének – aki akkor szülte gyermekét – éjjeli zenét adni, majd amikor a fiatal pár elvonult, Miska (mert a diákság körében ez volt Hazaghnak a neve) még meghívott a lakásába, ahol tovább borozgattunk. Reggel 6-kor feküdtem le. Mindezt – mint általában – lelkiismeretesen megírtam szüleimnek, mire édesanyám a levelem aljára ezt a megjegyzést rótta fel: – Na ugye, miből lesz a cserebogár?
Augusztus 1-jétől a British Council magyarországi angol tanárok részére három hetes továbbképzést rendezett. Persze, mint ez lenni szokott, a hivatalos órákon kívül a tanfolyamot sok mindennel színesítették. Voltak kirándulások, tábortüzek, esti csónakázások a Bodrogon és ehhez hasonlók. Mr. McNab volt a vezető, Mr. Cushing és Mr. Pickering egy keveset beszéltek magyarul. Emlékszem, ekkor zajlottak Londonban az olimpiai játékok és a magyar sportolók sorra nyerték az aranyérmeket. Ahogy a rádió közölte az újabb és újabb eredményeket, Ablonczy tanár úr az előadások közötti szünetekben nagy örömmel kiáltotta végig a folyosón, hogy versenyzőink melyik sportágból megint mit produkáltak. Az angolok savanyú képpel hallgatták a közléseket, mert a kis Magyarország 10 aranyérme mellett akkor ők csak három első helyet szereztek. A tanfolyam miatt nekem csaknem egész nyáron az internátusban kellett maradnom, s bár mindez kellemes volt, kicsit üröm volt az örömben, hogy szüleimhez csak egy rövid időre mehettem haza.
Szeptemberben büszkén jöttünk az iskolába, hiszen V. osztályos gimnazisták, vagyis az akkor még nyolc évfolyamos rendszer szerint „felsősök” lettünk. Ez rangot jelentett a diákság körében, s ezt nyomatékosabbá teendő – mintha összebeszéltünk volna – mindnyájan egy rendes férfikalapot hoztunk magunkkal. Büszkeség feszítette a mellünket, amikor egy-egy tanárnak az utcán kalapunk megemelésével köszönhettünk.
Az évnek azonban volt elszomorító epizódja is. 1948 késő őszén, egyik napon kihirdették az internátusban, hogy „béketüntetés” lesz, és vonuljunk át a volt polgári iskola Szent Erzsébet utcai tornatermébe, ahol meghallgatjuk a szónoklatot. Ez volt az az időszak, amikor a Szovjetunió az odavezető szárazföldi utak lezárásával gyakorlatilag vesztegzár alá helyezte a nyugati hatalmak által megszállva tartott Berlint, kiélezve ezzel a nemzetközi helyzetet. Célját azonban nem érte el, mert az érintett szövetségesek – nem adva fel pozícióikat –, nagy bravúrral légi úton biztosították a német főváros nyugati felében élő lakosság ellátását. Háborús hangulat alakult ki, és itthon, miként a többi kommunista befolyás alatt álló kelet-európai országban is, álságosan béketüntetéseket rendeztek. Azt hittük, itt is ez lesz, de csalódnunk kellett. A megjelent NÉKOSZ-isták ugyanis – nyilvánvalóan előre megbeszélt terv szerint – megváltoztatták az egész együttlét hangulatát, menetét. A Népi Kollégiumok Országos Szövetsége 1946-ban alakult, és feladata a munkás- és parasztfiatalok esélyeinek növelése és taníttatása volt. A nevelés azonban az idő előrehaladtával egyre jobban marxista irányba terelődött, sőt a szervezet az oktatásügy területén olyan autonómiává nőtte ki magát, amiről már Rákosiék is úgy érezték, hogy kicsúszik a kezeik közül. Ezért 1949. július 10-én az egész hálózatot felszámolták. De most itt még nem tartunk. A sárospataki kollégisták, akik a Rákóczi-várban laktak, a kommunista párt eszközeként a helyben megrendezett béketüntetést előbb egyházellenes demonstrációvá, majd tettleges támadássá változtatták. Kórusban kezdték kiabálni, hogy „Munkásoknak kenyeret, Trumannak meg kötelet!” – majd jó hosszan megnyújtva az e hangot: „Húzd meeeeg!” A hangzavar egyre erősebb lett, és a „jókívánságokba” bevonták Mindszenty hercegprímás nevét, a katolikus egyházat, majd a helyi plébánost is. Végül állati zsivaj közepette elkezdték kővel dobálni a parókia homlokzatát. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nekem ez már sok, és a hullámzó tömegen átverekedve magam, visszaindultam az internátusba. Úgy hallottam, hogy később a bejárati ajtót is döngették, de Bacsur Sándor plébános bántalmazására azért nem került sor. Lehangoló és elszomorító volt, hogy hová süllyedt a közélet, meddig züllesztették a fiatalságot. (Éliás Béla osztálytársunk, aki addig velünk együtt az „Angol” lakója volt, és tudomásom szerint később az MTI pekingi tudósítója lett, ekkor költözött át a NÉKOSZ-istákhoz a várba.) A történet tragikus volt, de lényegében nem egyedi eset, hiszen az egyház- és vallásellenesség akkoriban odáig fajult, hogy Mindszenty Józsefet, az ország katolikus főpapját kémkedés és valutaüzérkedés vádjával december 29-én letartóztatták, és koncepciós perben életfogytig tartó fegyházra ítélték. Előtte még Sátoraljaújhelyben járt, és a főtéren hatalmas tömeg előtt tartott szentbeszédet, keményen kiállva a kommunista hatalom átvételi kísérletek ellen. Velük azonban ő sem bírt, az MKP a Vörös Hadsereggel a háta mögött erősebb volt. Újhelyben ott voltam én is, és ekkor még nem tudhattam, hogy milyen sors vár majd rá.
Még ennek az évnek a történései közül kell megemlíteni, hogy „tanult” az „Angol”-ban akkor egy pesti professzor fia, aki sorra kapta az elmarasztaló osztályzatokat, és félő volt, hogy ha így halad tovább, esetleg osztályismétlésre utasítják. A Skóciából időközben hazatért – az egyetemi vívóbajnokságot ott megnyerő – Maller igazgató úr felajánlotta, hogy ha saját tanulmányaim és az irodai munkám mellett még elbírom, vállaljam el a fiú korrepetálását. Persze, nagy örömmel tettem ennek eleget, hiszen ezzel év végéig annyi pénzt gyűjthettem össze, hogy szüleimnek 200 forintot karácsonyi ajándékként haza tudtam küldeni. Otthon erre nagy szükség volt, mindketten kemény napokat éltek, és úgy éreztem, hogy fagylaltozás, szórakozás helyett – bár nagy volt a kísértés, mert sok tehetős fiú között éltem – ennek a pénznek otthon jobb helye lesz. Fél évszázaddal utána, édesanyám pénztárcájában megtaláltam a szétrongyolódott postai feladószelvényt. Mint egy ereklyét, évtizedekig őrizte.
1949
Ha azt mondtam, hogy a ’48-as év gazdag volt eseményekben, a következőre, 1949-re ez még inkább érvényes. Általános jelenség volt, hogy az első és a második világháború alatt, ahol két vagy több harangja volt a templomnak, az egyiket leszerelték és anyagát katonai célokra igénybe vették. 1944-ben a pataki református templomból is elvitték a kisebbet és öt esztendőnek kellett eltelni, amíg pótolni tudták. Az egyház minden lehetőséget megragadott ennek érdekében, és május 9-én, ünnepélyes keretek között, a torony 19 ezer forintba került új harangját sikerült a helyére emelni. Az eseményt sok egyházi méltóság jelenléte meghitté, számunkra – mivel részvétel címén kimenőt kaptunk –, örömtelivé tette.
Iskolai szempontból változást jelentett, hogy a korábban már említett szerkezetmódosítás jegyében az 1949/50-es tanévet nem VI. osztályosokként kezdtük el, ugyanis a fokozatosan, évről-évre felfuttatott általános iskola miatt a gimnáziumok megmaradt V-VIII. évfolyamait I-IV. osztállyá keresztelték át. Ezáltal szeptembertől mi újra második osztályosokká váltunk, s mint a diákhumor megfogalmazta, valamennyien megbuktunk. Nevet változtatott az intézményünk is. Addig hivatalosan Sárospataki Református Főiskola volt a neve, amelynek teológiai akadémiája, gimnáziuma, tanítóképző intézete, valamint kertészeti és szőlészeti középiskolája volt. Ettől a tanévtől kezdve azonban – bizonyára felsőbb utasításra – a „főiskola”cím elmaradt és a nevét „kollégium”-ra, ezen belül a mi iskolánkat általános gimnáziumra változtatták. A kollégium szó senkit ne zavarjon meg. Ez a kifejezés latin eredetű, amely testületet, kart, egyfajta közösséget jelent. Napjainkban a diákotthonokat nevezik így, de akkor és jelenleg is ez a sárospataki református oktatási intézmények gyűjtőneveként szolgál. (…)
Lassan, de biztosan minden területen a szovjet elvárások érvényesültek. Éppen ezért – mint magyar gyerek, és mint katonatiszt fia – nem tudtam gondtalanul belesimulni az elidegenedésbe, és egyszer ennek testnevelési órán jelét is adtam. Tanárunk, Szabó Károly, mindenki „Kari bá”-ja , kitűnő vívó, jó tornász, és tanítványai révén nagyszerű eredményeket elért pedagógus volt. Annyira, hogy 1947. május 1-től ’48. április 30-ig a Vallás- és Közoktatási Minisztérium megbízása alapján a Testnevelési Főiskola miniszteri biztosának rendelték ki és a VKM-ben osztályvezető-helyettesi rangot is kapott. (Távolléte alatt, a lányok nem kis örömére, két utolsó éves, fess testnevelési főiskolai hallgató, Jaszman Endre és Szűcs Béla helyettesítette.) Kari bá mindig azzal kezdte az órát, hogy a Világifjúsági Találkozó indulóját énekelve körbejáratta velünk a tornatermet. Egy alkalommal, miközben a szövegben az állt, hogy „ifjúság, ifjúság…”, én e helyett azt daloltam – feltehetőleg nem elég halkan –, hogy „Krisztusát, Krisztusát”. Kari bá persze meghallotta. Kínos volt. Megállította a menetet és megkérdezte, hogy ki volt az. Nem lehetett letagadni, kiléptem. Szigorúan rám nézett és azt mondta, hogy óra után jelentkezzek nála. Nyilvánvaló volt, hogy ennek büntetés lesz a vége. Az osztály, meg a hivatalosságok előtt is ezt a látszatot kellett keltenie. Aztán amikor kettesben maradtunk, így szólt: – Még egyszer elő ne forduljon ilyesmi! Magad alatt vágod a fát. – Majd pénzt adott a kezembe és legnagyobb meglepetésemre így folytatta: – Hozzál a boltból 10 deka pralinét! – Nem tudtam, hogy ez micsoda, de rohantam teljesíteni a kérését. Mert ha nem ő lett volna, beláthatatlanok lettek volna a következmények.
Így érkeztünk el december 21-hez – ahogy nem csekély malíciával emlegettük –, az év legsötétebb napjához. Egyrészt azért, mert ekkor a leghosszabb az éjszaka, meg azért is, mert ezen a napon született Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, alias Sztálin, a 20. század egyik legkegyetlenebb diktátora. 1949-ben ennek különös jelentősége volt, mert ahogy általában nevezték: a Szovjetunió bölcs vezére, a Béketábor tanítómestere, a magyar nép nagy barátja ekkor töltötte be a 70. életévét. Erről a kommunista uralom alatt álló országokban mindenütt megemlékeztek, így Patakon, a mi iskolánkban is. Már hetekkel előtte „munkaverseny” indult, a tanárok többet tanítottak, a diákok jobban tanultak. Persze főleg papíron, hiszen ez így erőltetett, ostoba dolog volt. Bertha Zoltán tanár úr hatalmas Sztálin-képet festett, amelyet a gimnázium igazgatói szárnyának falára volt felerősítve, és természetesen szépen megvilágítva. Nekünk, diákoknak fáklyákkal a kézben kellett felvonulni a városon át, lelkesen, boldogan, szeretettel gondolva a lángeszű férfiúra. Közben szitkozódva és káromkodva is, mert mire az akkor még szilárd burkolat nélküli Kossuth utcán, a ködös estén, bokáig latyakos sárban taposva, a városban körbe vonulva alma materünkbe visszaértünk, úgy néztünk ki, mint a hídlásban dágványt taposó malacok. Cipőinket, nadrágunkat alig tudtuk másnapra a rászáradt trutymótól elfogadható állapotba hozni. De nem lehetett szólni, legfeljebb egymás között, mert ekkorra már kiépült a pártállam apparátusa, és aki a rendszerrel nyíltan szembeszállt, az megnézhette magát. Nekünk ezt hozta a nagy generalisszimusz születésnapja.
1950
Lassan visszatértek a megszokott iskolai hétköznapok. A következő év, 1950 májusában azonban a gimnáziumnak a diákok körében „vastraverzes” teremnek nevezett helyiségében bált rendeztek. Az ilyesmi azok közé a ritka alkalmak közé tartozott, amikor tovább lehetett kint maradni, nem kellett hozzá engedély. Meleg volt és hiába nyitották ki az ablakokat, a sok diák és a véget érni nem akaró tánc miatt egyre fülledtebb lett a levegő. Tűrtük, ameddig tűrhettük, egyszer csak azt mondja nekem Őrley Szabolcs barátom: – Gyere, menjünk ki a Kossuth utcai boltba, igyunk meg egy pohár sört! – Nem lesz ebből valami baj? – kérdeztem. (Ugyanis szeszesital fogyasztása – mint régen –, számunkra most is szigorúan tilos volt.) – Ugyan már, ki látja meg ezt a nagy kavarodásban! – zárta le a témát Szabolcs, és máris indultunk ki a nagy „kalandra”. Valahogy úgy éreztem, hogy annyi mindenről kell lemondani, olyan kegyetlen ez a világ, hogy egy ilyen pici kihágást talán megengedhetek magamnak. Persze szamárság volt ez az okfejtés, de hát mindenhez kell valamilyen magyarázatot, ideológiát gyártani. Most is ez történt. A Bodrog-parti kocsmában, ami azóta ott már megszűnt, megittuk a pohár italt (tényleg csak annyit), és mi tagadás, jól is esett. Csakhogy valaki meglátta, beárult minket és fegyelmi ügy lett belőle. Az volt a pechünk, hogy egy másik csapat is kiment, de ezek annyira a pohár fenekére néztek, hogy jó magyarok lévén – ahogy beszélték – az asztalon állva énekelték a Himnuszt. Talán a mi pohár italunk nem is lett volna olyan nagy baj, de ez a két ügy egyszerre túl sok volt a nemes tanári testületnek. Hogy a többiek mit kaptak, arra nem emlékszem, de nekem kettes magaviselet mellett a tanév egész hátra lévő idejére, több hónapra megvonták a kimenőmet. Akkor még szombaton is volt tanítás, ezért a vasárnapi kimenő nagyon értékes kincsnek számított. Az elvonás azt jelentette, hogy amikor a többiek sétálhattak a városban, nekem bent kellett kuksolni, eltűnődve az iskolai rendtartás rejtelmein. Hát, jobb szankciót ki sem találhattak volna, az biztos. Ami azonban ennél is fájdalmasabb volt: 120 Ft büntetést is kiszabtak. Ezt méltánytalannak éreztem, mert ezzel nem engem, hanem nehéz körülmények között élő szüleimet büntették. Emiatt hosszú időn át lelkiismeret-furdalás gyötört.
Persze volt ettől nagyobb ribillió is. Június 17–18-án Budapesten megalakult a marxista nevelést célul kitűző Dolgozó Ifjúság Szövetsége, közismert nevén a DISZ. A kommunista kormányzat ezt támogatta, ennek volt pénze, és ősszel nálunk is felvetette valaki, hogy testületileg lépjünk be, mondván: a diákságnak így több sportolási lehetősége lesz. Erről a saját iskolai önkormányzatunknak kellett állást foglalni, amelynek osztályunk részéről történetesen én is tagja voltam. Ha megszavazzuk, behódolunk a minden téren előrenyomuló kommunistáknak, ha nem, lehet, hogy ezt megtorolják. Ezért arra kértem osztálytársaimat, szavazással döntsék el, hogy milyen álláspontot képviseljek. Én kis naiv, azt hittem, hogy ezt így el lehet intézni. Egy fenét! Mindenki egyszerre kezdett beszélni, kiabálni. Mivel óraközi szünet volt, akik a folyosón a termünk előtt elmentek, csak azt hallották, hogy rettenetes felbolydulás van bent, és talán még tettlegességre is sor kerül. A következő szünetben bejött az önkormányzatunk elnöke, aztán az osztályfőnök, végül az igazgató. Egy idő után már a többi osztályban is heves viták indultak, nemcsak aznap, de a következő napokon is. A gimnáziumban majdnem felborult a rend. Annyira, hogy Miskolcról eljött a református egyházkerület feje, Enyedy Andor püspök úr, aki szomorúságát fejezte ki az eldurvult viták miatt. Lassan ült el a háború, kollektív belépésre nem került sor, de egyénileg többen, már csak az érvényesülés kedvéért is, rászánták magukat. (…)
1951
Végül elkövetkezett az 1951/52-es tanév, és ez alkalommal ismét új dolgokat kellett megszoknunk. Immáron másodszor módosították az osztályozás rendjét. A magyar iskolákban régen az 1-estől a 4-esig terjedtek a jegyek, és az 1-es volt a legjobb osztályzat. Egy ideig – már gimnazista koromban – ezt a szerepet a 7-es vette át, de mostantól a szovjet rendszernek megfelelően az 5-ös lett a kitűnő és az 1-es jelentette a bukást. Itt is szolgalelkűen másoltuk az idegen megoldásokat. Benkő tanár úr meg is bízta bizalmasát, mondván: – Tóthmátyás fiacskám, feleltetés előtt mindig közöld velem: a közepes jegy hármas!
Mert mindenki nehezen szokta meg az erőltetett újításokat, mint ahogy azt is, hogy a számok világában a tizedes pont helyére a tizedes vessző lépett, meg azt is, hogy az iskolaszolga ezután „hivatalsegéd”. De mi már semmin sem csodálkoztunk.
(Részletek a készülő kor- és önéletrajzból)