Gerner Zsuzsanna: Közép-európai etnikai leporelló

Lapszám, szerző:

Vajon mire számít az, aki egy etnikai leporellót vesz a kezébe? A leporellófőnévnek ugyan több jelentésváltozatát is ismerjük, mégis elsősorban vastag kartonlapokból álló, harmonikaszerűen szétnyitható képeskönyvre asszociálunk. Ez a talán eredetinek mondható jelentésváltozat Mozart Don Juan című operájának köszönhető, amelyben Leporello, a szolgáló egy cikk-cakkban hajtogatott könyvbe jegyezte le ura, Don Juan szerelmi kalandjait, és vált így az ilyen típusú könyvek névadójává.

Az etnikai jelző esetünkben és általában is etnikai kisebbségeket jelöl, mert bár etnikum alatt, az Idegen szavak szótára szerint, minden történetileg kialakult, az összetartozás tudatával rendelkező nép/népcsoport értendő, amely közös nyelvvel, kultúrával és hagyományokkal rendelkezik, az etnikai jelző itt és általában is kisebbségi státusszal rendelkező etnikai közösségekre, más szóval nemzetiségekre vonatkozik.

Magyarország területén már az államalapítás korában is több etnikai csoport élt együtt, az ország mai nyelvi-kulturális profilja azonban csak a török kiűzése után alakult ki részben tervszerű betelepítések, részben spontán bevándorlás útján. A tervszerű betelepítésnek köszönhetően, melynek legfőbb kezdeményezői a Habsburgok voltak, viszonylag sok német, zsidó és roma telepedett le Magyarország városaiban, illetve vidéken, etnikailag sokszor homogén, zárt településeken. A spontán bevándorlók között nagyobb számban szerbeket, katolikus bosnyákokat, horvátokat, románokat és szlovákokat találunk, örmények, görögök és bolgárok kisebb migránscsoportjai mellett. Tehát azokat a szlovéneket és németeket leszámítva, akik már a török hódoltság előtt is a nyugati határvidéken éltek, az ország nem magyar lakosságának túlnyomó többsége csak a 17–18. században került a Kárpát-medencébe. A 19. század csupán két népcsoport számbeli gyarapodását hozta, ekkor zsidók és cigányok telepedtek le nagyobb számban.

Az együttélés a 19. század közepéig békés volt; az első konfliktust az 1843–44-es parlamenti ciklus azon határozata okozta, amely a magyar nyelv hivatalossá tételéről szólt a hivatalokban és az igazságszolgáltatásban (1844: II. tc.). Mivel az ország lakosságát tekintve a magyarság aránya ekkor alig érte el a 40%-ot, a többség, azaz az etnikai kisebbségek ezt tiltakozással fogadták. A helyzet megoldását Magyarország első kisebbségi törvényétől várták, amely 1868-ban lépett életbe, s amely rendelkezett a kisebbségi nyelvek használatáról a hivatalokban és az oktatásban Magyarország kisebbségek lakta területein.

A 19. század második felétől aztán a kisebbségek erősen asszimilálódtak Magyarországon; ez általában azokon a vidékeken mutatkozott, ahol magyarok éltek többségben, de a városokban élő németek és zsidók esetében az ország egész területén. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint a századfordulón már az ország lakosságának 60%-a beszélte a magyar nyelvet. Az 1907-es új iskolatörvény, amelyet az akkori kultuszminiszter után Lex Apponyi néven emlegetünk, a magyar nyelv tökéletes ismeretét írta elő valamennyi iskolai tanuló számára, aki nem volt magyar anyanyelvű.

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyság területén 18,2 millió ember élt: magyarok (48,1%), románok (16,34%), szlovákok (11,24%), németek (10,21%), zsidók (8,1%), ruszinok (2,5%), szerbek (2,5%), horvátok (1,5%), cigányok (0,6%) és más etnikumok (0,2%). Az első világháborút követően ez az etnikai összetétel megváltozott, hiszen Trianon után Magyarország elvesztette egykori területének több mint kétharmadát, lakosságának száma 7,6 millióra csökkent. A magyarok harmada, csaknem 3,3 millió ember az új államhatáron kívülre került. Magyarország ebben a helyzetben a területén élő kisebbségek asszimilálását tűzte ki célul. És bár a bécsi döntések következtében 1938-ban előbb Dél-Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta területeit, majd 1940-ben Erdély északi részét is átmenetileg visszacsatolták, Magyarország 1947-ben végleg elveszítette ezeket a területeket, így jelenleg szinte valamennyi szomszédos országban jelentős számú magyar kisebbség él.

A Magyarország határain belül élő kisebbségek száma a kényszeres és természetes asszimiláció mellett objektív okokból is változott a második világháborút követően: 1944–45-ben a magyarországi zsidók 70%-a (kb. 500.000 ember) a holocaust és kb. 70.000 cigány a porrajmos áldozatául esett. 200.000 németet űztek el az országból Németországba, további 60.000-et pedig a Szovjetunióba hurcoltak el kényszermunkára. A Beneš-dekrétumok alapján 1947-ben lakosságcsere zajlott Magyarország és Csehszlovákia között: 60-70.000 szlovák települt át Magyarországról Szlovákiába, és kb. 100.000 magyart kényszerítettek arra, hogy a Felvidékről Magyarországra költözzön.

Közép-Európa, ez az etnikai, vallási, kulturális és nyelvi szempontból meglehetősen heterogén terep az, amelyről a Magyar Szociológiai Társaság Etnikai Kisebbségkutató Szakosztálya és a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Területi Bizottságának Kisebbségkutató Munkabizottsága szervezésében megtartott konferenciák az elmúlt évtizedben szóltak, és amelyet 2013 márciusában a jubileumi, 10. konferencián kiadványsorozatok tükrében mutattak be az előadók.

A bemutatott periodikák önmagukban is egy-egy etnikai leporellót jelentenek, hiszen valamennyi egy-egy színes képeskönyv, amely egy adott etnikum – általában a Kárpát-medencében élő magyarság, esetenként más etnikai és vallási közösségek – életéből villant fel képeket. Ezekbe a képeskönyvekbe nyújtanak betekintést az Etnikai leporelló Közép-Európából – kiadványsorozatok tükrében című konferencia-kiadványban olvasható tanulmányok, amelyeket a szerkesztő, Kupa László tematikus csoportokba rendezett.

Az első tematikus csoportban – Pannon hagyományok – olyan sorozatokat mutatnak be szerzők, amelyek részben a magyarországi etnikumokkal (de a többségi nemzettel is), részben pedig a kárpát-medencei magyarsággal foglalkoznak. Egyrészt településföldrajzi, másrészt regionális földrajzi megközelítésben, a regionális tudomány elméleti alapvetéseit és módszertanát is bemutatva (Horváth Gyula: „A Kárpát-medence régiói” sorozat és a regionális tudomány, 55–68. o.). A Dövényi–Szalai szerzőpáros tanulmányában jó példáját látjuk egy értékes hagyomány felélesztésének 66 év után, amellyel ifjú kutatóknak kívánnak publikációs lehetőséget adni a sorozat szerkesztői (Dövényi Zoltán – Szalai Gábor: Az etnikai kérdések jelentkezése a „Geographia Pannonica” (19261941) és a „Geographia Pannonica Nova (20072013) tükrében, 23–40. o.). Külön kiemelendő a Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet (PEKI) tevékenységét bemutató tanulmány, amely az Intézet a ma kisebbségkutatója számára is példás törekvéseit és sajnos nagyobb részben megsemmisült hagyatékát mutatja be (Csapó Zsuzsanna: A Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet (PEKI) irodalmi tevékenysége,41–54. p.).

Otthon – valahol a nagyvilágban: a kötet e fejezete három különböző népcsoportot mutat be különböző fórumok ismertetése révén. A német nyelvterületen kívüli német nyelvi szigeteket és az azokon élő német kisebbséget egy könyvsorozaton (Gerner Zsuzsanna: A német nyelv kontaktusai a nagyvilágban a Deutsche Sprache in Europa und Übersee c. könyvsorozat alapján, 71–82. o.), az amerikai magyar diaszpórát egy magazinon (Bába Szilvia: Az AmericanHungarian Panorama Magazin a tengerentúli magyar diaszpóra szolgálatában, 83–93. o.), míg a magyarországi muszlimokat internetes portálok bemutatásán át láttatják a szerzők (Császár Esztella – Vékony Dániel: Magyar muszlimok az interneten – egy virtuális umma lehetőségei, 95–105. o.). A tanulmányok kitérnek a bemutatott népcsoportok történetére, nyelvhasználatára, identitástudatuk alakulására. Kiemelendő, hogy az amerikai diaszpórát bemutató tanulmány és a magyar muszlimokról szóló írás is fiatal kutatók saját empíriáinak eredményeit mutatja be, továbblépési lehetőségeket sejtetve.

A Közösségek – életképek fejezet a közösségkutatások eredményeivel és módszertanával ismertet meg három írás segítségével. Közülük az egyik 17–18. századi forrásokra, nevezetesen a dési egyházmegye fennmaradt vizitációs jegyzőkönyveire és két összeírásra támaszkodva igyekszik bemutatni, hogy milyen szerepet játszott a kisebbségbe került magyar közösség identitásának megőrzésében az egyházi intézményrendszer (Kolumbán Vilmos József: Egyházi struktúrák és szórványosodás a Dési Református Egyházmegyében (16311803),109–119. o.). A Kultúra és Közösség „az elmélet és a tudományos eszközökkel leképezett valóság tükre (…) volt”, de a környezet változásai hatására az alapítása óta eltelt 40 évben jelentős változásokon ment át. A kiadvány jelenlegi főszerkesztője tanulmányában tematikus súlypontok szerint rendszerezve ismertet néhány tanulmányt, amelyek a KÉK hasábjain jelentek meg (Tibori Tímea: Közösségkutatások eredményeiről – a Kultúra és Közösség hasábjain, 121–128. o.). Egy magyarországi kisebbséghez tartozó számára különösen érdekes olvasmány a mohácsi sokácokról szóló írás, amely betekintést nyújt a többség és a kisebbség viszonyulásának, attitűdjeinek változásaiba (Minorics Tünde: Mohácsi sokácok a sajtóhírek tükrében a 19. századtól napjainkig, 129–143. o.).

A kötet utolsó fejezete A múlt üzenete. Itt egyrészt szemelvényeket olvashatunk a kárpátaljai magyarság történetéből, megismerkedünk a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolával és annak évkönyvével, amely jelenleg Acta Academiae Beregsasiensis néven közli a tudományos műhely kutatóinak írásait (Bayerné Sipos Mónika: Szemelvények a kárpátaljai magyarság történetéből az Acta Beregsasiensis tükrében, 147–156. o.). A kötet két utolsó írása két kiváló egyéniség, Czirbusz Géza és Szabó Ferenc emléke előtt tiszteleg. Előbbi a róla szóló tanulmányt idézve „a magyar földrajztudomány egyik legműveltebb, legsokoldalúbb, s egyben legellentmondásosabb alakja, vitatott személyisége” volt (Hajdú Zoltán: Lehetett-e Nagybecskerekről látni a világot, a Monarchiát és az országot a dualizmus korszakának végén?, 157–168. o.). Utóbbi pedig voltaképpen egy nagybecskerek-eleméri plébános volt, aki a Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár című sorozat szerkesztőjeként a tudományszervezés területén „munkatársainak köszönhetően, akár kardinális is lehet” (Kupa László: Plébános és kardinális. Tisztelgés egy (majdnem elfelejtett) 19. századi magyar tudományszervező munkássága előtt, 169–184. o.).

„Művelt magyar ember nem lehet tájékozatlan a legnagyobb magyar sorsproblémában, a kisebbségi kérdésben” – ez áll egy 1930-as években nyomott röplapon; a szerzőtársak nevében ennek szellemében kívánok jó tájékozódást az etnikai leporelló lapjain.

(Etnikai leporelló Közép-Európából – kiadványsorozatok tükrében. Tanulmányok. Szerkesztette: Kupa László. Virágmandula Kft., Pécs, 2013. ISBN 978-615-5339-22-6. A kötetre az előszó közlésével hívjuk fel olvasóink figyelmét.)